2015. május 18., hétfő

Összetörve 2. - 4. fejezet 18+



Sziasztok! :)

Mondtam, hogy a finálé előtt rendezem a soron következő fejezetet, mert amióta csepegtek felénk a spoilerek, attól tartottam, hogy valami hasonló momentum fog történni az utolsó epizódban és ha már tavaly ősszel megírtam ezeket a fejezeteket, ne vesszen el a kemény meglepetés ereje :) Ennek ellenére megnyugodhattok, a fejezet semmilyen spoilert nem tartalmaz a fináléval kapcsolatban. Konkrétat nem is tudna, mivel a történetben egy alternatív nyolcadik évadban vagyunk.

Na de most vissza a fejezetre. Többen mondtátok, hogy reméltétek, hogy végre jön a fény a fény az alagút végén, és végre jó irányt vesznek a dolgok. Nos, FONTOS, amit most fogok mondani: emlékezzetek arra, hogy mit írtam az első fejezet elején. Hogy a korosztályos besorolás inkább 1000+ kellene, hogy legyen és nem 18+. És hogy néha mennyire utáltam magamat, hogy ezt a regényt írtam... Szóval ennek fényében egy dolgot mondhatok nektek, amit már elég sokszor hallottatok tőlem: a fejezet elolvasása csendes, nyugodt, magányos környezetben ajánlott. Ismét 20 oldal, úgy tűnik, hogy ez a regény nem szereti a rövid fejezeteket. Nem vágtam ketté, mert ez így tartozott egybe, ahogy most elétek tárom.

Hogy milyen lett? Remélem, hogy a sok befektetett munka meghozza a gyümölcsét, és végre elmondhatom, hogy „I’m back” :) 50 oldal egy hét alatt? :) Asszem nem rossz és most nektek is bőven van mit olvasni. :) (Aludnom? :D Ph, ugyan, majd, ráér az :D most friss-láz van :D) Szóval igen veszélyes pengeélre léptem, ismét, szóval… Hát, most kiderül, hogy a két regény eddigi 150 oldala alatt megfelelően és hitelesen vezettem-e idáig a szálakat… Addig viszont… Jesszusom, asszem az Összetörve széria legingoványosabb pontjára léptem, szóval én rettegek tovább, ti pedig olvassatok nyugodtan. :)

Végszó?

Kitartás, drágáim :) :) :)

Szeretettel ölelek Mindenkit, aki még velem tart erre a kemény utazásra. :)

Nienor

UI: FONTOS KÉRÉS: kérlek mondjátok, hogy amikor telefonról nézitek meg az utolsó 3-4 bejegyzést, akkor ti is látjátok a sorok eleji gondolatjeleket. Egyikőtök jelezte, hogy a telefonja valamiért nem jeleníti meg a sorok eleji gondolatjeleket, pedig ugyanazok vannak a szövegtörzsben is... Nem tudom, hogy mi lehet a gond, és az sem, hogy egyedi-e az eset...


***
 
Nem volt hová mennem. Nem volt célom, nem volt feladatom. Három hete, hogy elhagytam a Titkok őrzőinek elfeledett, felbecsülhetetlen örökét… Nem volt maradásom. Nem volt miért maradnom… Zavaró, felesleges, hasznavehetetlen tényező voltam körülöttük. Egy nem kívánt, régi, elfeledett barát.
Sam több alkalommal is felhívott és kérte, hogy változtassam meg a döntésemet és térjek vissza. Rendületlenül állította, hogy a bátyja nem gondolta át azt, amit nekem mondott és szüksége van rám. Nem adtam neki igazat. Ő nem látta Deant. Nem látta az arcát, amikor a keserű szavai elhagyták az ajkát. Nem érezhette a belőle áradó közönyt és a ridegséget. Azt, amit ha felidéztem az emlékeimben, most is jeges borzongást futtattak végig a gerincemen. Minden alkalommal visszautasítottam a kedves és törődő invitálást.

Nem volt többé helyem közöttük. Nem volt többé helyem Dean mellett…

Tervek nélkül bolyongtam a Földön. Újabb és újabb vad, elhagyatott helyekre tévedtem. Nem tudatosult bennem, hogy hol járok, nem láttam magam előtt a tájakat. Elveszett voltam. Nem tartoztam sehova. Nyolcszázhuszonhét éve se a Mennybe, és már a Földre sem. Amikor szükségem volt rájuk, a testvéreim segítettek és mellém álltak, együtt szabadítottuk ki Deant, de ez nem változtatott azon véleményemen, amit több mint fél éve, a vízesésnél osztottam meg vele: ők már nem a családom. Már nincs odafent keresnivalóm… És ez a kettőnk bensőséges kapcsolatának a felbomlása után sem változott meg.

Mindezidáig úgy tekintettem a halhatatlanságra, mint Atyám egyik legkegyesebb ajándékára. A létem során ez az álláspontom már másodjára került megcáfolásra. Először a leviatánok fogságában töltött nyolcszázhuszonhét évem alatt jutottam erre a megállapításra. A kiszabadulásom után Dean bebizonyította, hogy tévedtem. Van miért küzdeni, van miért hátrahagyni a fájdalmas múltat és előre tekinteni. Ám most, második alkalommal, is arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy a halhatatlanság az angyalok legnagyobb büntetése. Ha követjük a parancsokat és vakon, gondolkodás nélkül, jó katonaként teljesítjük a feladatunkat, akkor nem. De ha szeretünk… Ha elhagyjuk a nekünk szánt otthonunkat… Akkor a kiváltságból átok lesz.

Egyetlen, gyengén pislákoló reménysugarat láttam magam előtt. Halványat, alig láthatót. Egy apró célt, ami segített, hogy felemeljem a fejemet és bizakodva tekintsek a jövőbe. Dean élt, jól volt, megmentettük őt. Nem volt rám szüksége, ám az emberi élet törékeny, a test sebezhető és neki vagy Samnek bármikor kellhet a segítségem, a támogatásom, a tanácsom. Távol leszek tőlük, nem zavarom többé a testvéri magányukat és minden figyelmem rájuk függesztem. Nincs más feladatom. Nincs más, amit tehetnék. Csak Ők. Csak ő…

Nem tudtam, hogy hol vagyok. Egy zöldellő, élettel teli erdő vett körbe. Nem ismertem a helyet, nem tudom, hogy miért itt jelentem meg. És nem tudom, hogy mióta vagyok itt… A kabátom vizesen tapadt a nedves bőrömre, a hajamról sós izzadtságcseppek hulltak az arcomra. A szemeim előtt néha elsuhant egy-egy emlős, vadállat, vagy madarak repültek el a fejem felett. Színesek, vadak, szabadok. Boldogok. A természet, a Föld boldog volt. A körforgás nem állt meg, az élet folytatódott. Bennük… Bennem megállt.

A gondolataimmal a reménysugaramba próbáltam kapaszkodni és figyeltem. Minden nap, minden órában, minden percben. Sose szólított. Sam viszont egyre több alkalommal imádkozott. Néhány nappal a távozásom után a telefonom képtelen volt fogadni a hívásait, és ő az imákhoz fordult. A legtöbbjük halk morajként zengett a fülemben, némelyikük erőtlen mosolyt teremtett az arcomra, másikuk viszont keserű fájdalmat hozott. Nem akartam tudni, hogy Dean miként tölti a napjait… Nem volt rám szüksége… Nem voltam az élete része… A kapcsolatunk végleg elveszett. Sam nem osztozott a véleményemben és gondoskodott arról, hogy tisztában legyek a bátyja tetteivel. Vadászatok, lehetetlenebbnél lehetetlenebb esetek, amikre nem vitte őt el. A megtépett, vérben úszó ruhái jelezték, hogy egyre veszélyesebb ösvényre lép. Egyedül… Sam tehetetlennek érezte magát. Én is az voltam. Én is ezért hagytam őket magukra. Dean érthetően a tudtomra adta, hogy többé nincs köztük helyem. Ezen kijelentésével egyetértettem és nem maradt számomra más, csak a várakozás. Várni a szavára, és a segítségére sietni, ha hív.

Ha valaha még szüksége lesz rám…

Lehajtottam a fejemet és a felhúzott térdeimre hajtottam. A póz ismerős volt. Nem felejtettem el azt az időszakot, amit Vele és a testvérével töltöttem az erdei házban. A szoba biztonságot nyújtó sarkát, amit hetekig az otthonomnak éreztem... Az otthonnak, ami ezelőtt évszázadokig a Purgatórium és az az elátkozott kőoltár volt. A régen szeretett és megnyugvást hozó póz nem adta meg a remélt feloldozást. Nem könnyebbült meg a szívem a tehertől... Nem volt fájdalommentes látni őt a fejemben... Nem volt kíméletesebb az érintése, amit olyan könnyen fel tudtam idézni az emlékeimben, mintha most is mellettem lenne és a kezét az enyémre helyezné. Nem volt egyszerűbb a gondolataimban nézi a zöld tekintetbe, ami oly sokszor ígérte a kedvességet, a szeretetet és a törődést. Nem volt megváltás. A hely, a táj, az állatok, az emberek által anyatermészetnek hívott erdő, és a fa, ami alatt menedékre leltem, nem hozták el a megváltásomat. Az nekem nem volt. Talán soha nem is volt…

Voltak könnyek. Néha több, néha kevesebb. Néha a magány, néha a szívemet ostromló égető érzés hívta őket életre. Nem kísértem figyelemmel a testem reakcióit és ezúttal sem tudtam, hogy mi késztette őket arra, hogy végigfolyjanak az arcomon. Nem bántam őket. Ha Ő előttem lenne, akkor sem bánnám őket. Ahogy azt sem, hogy angyal létemre érezni és szeretni kezdtem. Egy halandót, aki minden jót, minden törődést, minden szeretetet megérdemelt volna, ami a Földön és a Mennyben létezik. Mindent, ami az övé lehet. Mindent, amit neki adtam, amikor ő mellettem volt, fogta a porhüvelyem kezét és szerelmes, bíztató szavakkal hívott elő a sötétből és megmutatta, hogy a fény nem halt el, nem takarták el előlünk a Napot és van miért magam mögött hagyni a kínt. A hálám sosem szűnt meg iránta, ahogy a szerelem sem, ami a purgatóriumi éveink előtt született meg bennem. A szerelem, amit néhány szó nem képes eltörölni és semmissé tenni.

Korábban nem értettem, hogy miért mondják azt a halandók, hogy a szerelem fájdalmas, összetöri a lelket, de ugyanakkor tiszta is. Ha önzetlen, akkor tiszta. Számtalan millenniumot töltöttem az emberek megfigyelésével. Láttam őket, de soha nem értettem a tetteiket motiváló erőket és érzéseket. Nem értettem a szavaik mögötti erős és megingathatatlan érveket. Nem értettem az okokat, nem tudtam értelmezni az indítékaikat. Idegenek, megfejthetetlenek, értelmileg kevesebbre tartott lényekként tekintettem le rájuk. Tiszteltem őket, ahogy Atyám azt parancsolta. Szerettem őket, ahogy azt kérte tőlünk. Szerettem… Azt hittem, hogy tudom, mi a szeretet. Abban a hitben éltem, hogy az őrzésük és a figyelemmel kísérésük egyenlő a szeretettel. Hogy a végtelen pusztítást hozó csapások és háborúk megakadályozása azt jelenti, hogy szeretem őket… Hogy a feljebbvalóim utasításainak a teljesítésével maradéktalanul eleget tettem Atyám kérésének… Nekik fogalmuk sincs arról, hogy mi a szeretet… Ők nem tudják, hogy milyen, ha egy halandó szeret... Nem ismerik a kéz apró érintéseit, amik azt súgják: szeretlek. Nem hallják a sóhajokból suttogó „szeretlek-et”. Nem értik, hogy a csókok, a pulzáló vénák, a remegő izmok, az ölelésben megfeszülő végtagok mind-mind azt kiáltják: szeretlek. A testvéreim nem tudják, hogy ezen csoda elvesztése elviselhetetlenebb kínokat teremt az angyali lélekben, mint a kilátástalanságban töltött évszázadok a Purgatóriumban. Nem érthetik, hogy egy élettől duzzadó erdő közepén, egy délcegen álló fa tövében összekuporodó, könnyező angyal nagyobb fájdalmat hordoz magában, mint amit ők együtt, a temérdek évezredek alatt elviseltek. Nem értik… Nem érthetik, hogy miként lehet összetörni, jelentéktelennek és elveszettnek érezni magadat. Ezért sem tartozom már hozzájuk. Sem Hozzá…

***

Nem mozdultam. Csak feküdtem és hagytam, hogy továbbra is azt tegyenek velem, amit akarnak. Ha kértek tőlem valamit, megtettem. Tudtam, hogy mit csinálok. Mindig tudtam. Most is, hogy új utasítást kaptam…

Lenéztem az újra és újra előrelendülő csípőmre. Láttam, hogy az én farkam dugja az előttem térdelő vérfarkast. Éreztem, hogy az én hímvesszőm merül el a szűk izmok gyűrűjében. Nem akartam ezt… Undorító volt. Nem akartam egyikükkel sem szexuális kapcsolatba kerülni. Nem volt választásom… Ha azt mondták, hogy én tágítsam ki magamat, hezitálás nélkül megtettem. Ha azt parancsolták, hogy helyezkedjek föléjük és én irányítsam a mozdulatokat és a mélységet, amivel belém nyomakodtak, megtettem. Nem voltak ütések, pofonok, szabdalások, csonttörések. Néha nem csak a nyakörv, hanem egy-egy bilincs is lekerült rólam. Nem érdekelt, nem éreztem miatta hálát. Bármivel is próbáltak „jutalmazni”, egy orgazmus se ért ennyit… Mindig ellenkezni szerettem volna, de a szirén bűvölete nem engedte, hogy ezt tegyem. Már nem csak a testem volt bilincsekbe fogva… A lelkem egy láncra vert rab volt a testembe zárva. Nem volt menekvés, nem volt szabadulás…

A pihenőim előtt, a szabad perceimben, néha még imádkoztam. Néha elmondtam Casnek, hogy még bírom. És még remélek… Még élt bennem egy kis remény... Napról-napra, évről évre fogyott, de még nem múlt el teljesen. Egy kevés, amibe a legkilátástalanabb pillanatokban belekapaszkodtam.

Egy robot voltam... Egy érzések nélküli, megtört gépezet. Ez azután sem változott, hogy a szirén levette rólam a bűvöletét. Újra elkezdtem küzdeni, de már csak akkor, ha szex közben megint fájdalmat okoztak... Elfordítottam tőlük a fejemet, kasztráltam a dögöket, vagy ellenszegültem a parancsoknak… A büntetésem még több fájdalom volt. Nem érdekelt. Megváltásként köszöntöttem a kínt. Megkönnyebbült tőle a lelkem. Jobban mondva a lelkem azon része, amit még éreztem. Ami még élt… Ami még nem halt meg és szakadt kismillió darabra… A fájdalom azt jelentette, hogy élek, itt vagyok, de mégsem… A kín elhomályosította a tudatomat és egy apró mentsvárul szolgált. Éberen is távol lehettem tőlük.

Ha nem voltam a szirén befolyása alatt, képtelen voltam izgalmi állapotba kerülni. Nem ment. Ütöttek, vertek, ismét megállás nélkül kínoztak, újabb csontokat törtek el. A fájdalom maga volt a mennyország. Könnyebb volt tőle létezni, lélegezni és elviselni. Belátni, hogy hová süllyesztettek és gondolkozni? Nem, már régóta nem gondolkoztam tisztán. Jobb volt a homályban élni és vegetálni. Nem felfogni, hogy kicsavarták a vállam a helyéről, mert parancs helyett egyszerűen csak hasra fordítottak. Báb… Kiszolgáltatott báb, egy darab, átkozott hús voltam nekik. Egy árnyék… Árnyéka annak, aki egykor lehettem. Talán még élt bennem a kép… Talán még fel tudtam volna idézni annak a Deannek az arcát és az erejét, aki egykor voltam. Régen… Hosszú évtizedekkel ezelőtt. Akartam? Nem. Nem számított, hogy ki voltam, hogy ki vagyok, vagy hogy ki lettem. Lényegtelen volt. Csak… Csak voltam. Léteztem. Nekik léteztem... Ha ellenálltam, könnyen letörtek... Üdvözöltem a kapott ütéseket, és reméltem, hogy ezúttal megmentenek velük. Hogy ájulásig vernek, vagy hogy olyan mértékű fájdalmat okoznak, ami nem csak homályba taszítja a tudatomat, hanem az már nem lesz képes ezt elviselni és megkapom a várt képszakadást. Ritkán értem el a célomat. Túlságosan is ritkán…

Néha elveszhettem az utolsó reményfoszlányaimban… Néha ki tudtam kapcsolni és egyszerűen figyelmen kívül hagyni, amit műveltek velem. Most nem sikerült… A valóság megint kinyúlt értem, és nem volt menekvés. Nincs végleges menekvés…

Ismét ketten élték ki rajtam az örömüket… Nem tudtam, hogy mikor nyársaltak fel, vagy hogy mióta voltak bennem… Az egyik férfi alattam, a másik felettem volt. Nem voltak kíméletesek. Soha nem voltak azok. Mélyen és vad tempóban dugtak, ellentétes ritmusban.

‒ Megint ugyanolyan impotens, mint volt – nyögte az alattam levő ghoul.
‒ Előbb-utóbb megjön hozzá a kedve és nem lesz szükség a szirénre. Most viszont – elharapta a mondatot a felettem dolgozó vámpír. – Szarrá akarom kefélni a kurvára szűk fenekét!
Betartotta az ígéretét és gyorsítani kezdett. Nem ez volt az első kíméletlen és kemény menetem. Voltak már ennél rosszabbak is, de… De ez volt az első, aminél azt akartam, hogy ne fogja vissza magát…
Mindkettő sokkal nagyobb méretekkel rendelkezett, mint átlagosan a többiek, ezáltal a ki nem mondott kérésem teljesült.
Hátrahajtottam a fejemet és apró, megkönnyebbült sóhaj csúszott ki a számon.
‒ Ezt figyeld! A kis hímringyónak tetszik! – mondta nevetve a ghoul.
‒ Akkor ne kíméljük a szarházit! Egy idő után a másik is teljesen megtört és tökéletes szexjátékszer volt – válaszolta a társa.
Fokozták a tempót és sikeresen mélyebbre nyomakodtak bennem. Fáj. Érzem a fájdalmat, égeti a bőrömet, ám nem elég… Érzem, de túlságosan is tompán… Mintha csak a felszín alatt kapargatnám a varrt a sebemről. Nem tudtam igazán átélni a fájdalmat, amit a testemnek okoztak. Nem volt köd, a kín nem hozott megváltást. Most nem… Még nem…

Nem érdekelt. Csak az számított, hogy tegyék, amire szükségem volt. A remény és a hit egyre halványabb volt bennem. Talán már nem is létezett… Talán tévedtem és nincs és soha nem is volt. Talán…

Nem, tényleg nem létezett. Kerestem magamban, de már nem volt. Nincs velem. Ismét magamra hagyott. Végleg vagy csak egy időre? Nincs válasz… Erre a kérdésre nem kapok választ… Csak újabb fájdalmat…

‒ Ezt élvezed, Dean, igaz? – kérdezte felajzottan a ghoul.
Nem feleltem neki. Nem, nem élveztem. Nem úgy, ahogy azt ő gondolta volna.
‒ Válaszolj! – rivallt rám dühösen. Az egyik kezével elkapta az államat és erősen szorította. Bólintottam. Azt várta, hogy bólintsak és én engedelmeskedtem. – Helyes – tette hozzá elégedetten.

Nem elég… Még mindig nem elég… Mélyebbre! Azt akarom, hogy mélyebben nyársaljanak fel!
Ismét hátravetettem a fejemet és egy sokkal hangosabb sóhajt préseltem ki a kiszáradt, sebes számon.
A tettemmel elértem a célomat és gyorsítottak. Nem jó… Még mindig nem jártak elég mélyen…

Újra felsóhajtottam.

Fokozták a tempót és a mélység is egyre közelebb volt ahhoz, amire most szükségem volt. Mindketten remegtek, és túlságosan is hamar élveztek el. Nem kaptam meg, amit akartam… Nem sikerült.
‒ Élvezi a kurva, de még mindig nem állt fel neki – mondta frusztráltan a vámpír. Leszállt rólam, a hátamra fordított és a ghoul is felkelt az asztalról.
‒ Sebaj. Majd legközelebb – mondta a másik.
Elléptek tőlem és újabbak vették át a helyüket. Nem értem el a célomat és ők magamra hagytak… Most mások jöttek, mások akartak, mások dugtak szájba és kényszerítették a torkomra az ondójukat. A fenekemben csak egy pénisz volt, alig éreztem a jelenlétét. Túlságosan is kitágított az előző menet, ezt a boszorkány is megunta és hamarosan újra ketten jártak bennem. Nem jó, nem elég nagyok… Nem löknek elég mélyre… Ma nem fog menni…

Majd legközelebb. Igen, ahogy a ghoul és a vámpír mondta, majd legközelebb.

***

Teltek felettem a napok, és minden a régi volt. Ezúttal sem tudtam, hogy hol vagyok, hol jelentem meg és miért. A Föld váratlan helyein bukkantam fel, ok nélkül, céltalanul. Sam imái is egyre halkabbak voltak a fejemben. Kevesebb ima, kevesebb kérés. Már ő is belátta, hogy helyes volt elhagynom az otthonukat, ami egykor az enyém is volt. Nem zaklatott, nem kért arra, hogy térjek vissza. Kevesebbszer fordult hozzám. Ő még kitartott, próbálta elérni a testvérét, de Dean még ma sem kért a támaszából, a segítségéből. Egyedül akart lenni, és én ezt megadtam neki. Nem reméltem, hogy a kettőnk szoros és bensőséges barátsága újra a régi lehet. Nem reméltem, hogy egyszer majd magához szólít, és újra megnyitja felém a lelkét. Nem volt bennem remény, nem volt hitem. Semmim sem volt… Továbbra is csak vártam, hogy egyszer ő vagy Sam azt mondják, hogy a segítségemre van szükségük. Egy rosszul végződött harc, egy betegség, bármi, ami az elkövetkezendő években vagy az életük előrehaladása során történhet velük. Ők jó emberek. Páratlan harcosok, a jó igaz és elkötelezett katonái voltak, és bármily hányattatott és nehéz sorsuk is volt, nekik a mennyben a helyük. Amikor ő és Sam megpihennek a testvéreim között… Amikor az életük véget ér… Nem tudom, hogy lesz-e még számomra itt hely. Lesz-e további okom itt járni.

Felemeltem a fejemet és körülnéztem. Egy évszázadok óta kihalt település romjainál voltam. Nem ismertem a tájat, nem jártam még itt. Csak a föld alatt heverő csontok súgták azt, hogy egy halott városban járok. Lerombolt kőalapzatok mindenhol, és én is az egyiken foglaltam helyet. Nem emlékszem, hogy mióta vagyok itt. Nem tudom, hogy mennyi időt töltök el a helyeken, ahol felbukkanok. Nem tudom, hogy miért hagyom el őket. Nem tudom, hogy hová tartok…

Nem csak Dean volt az, akit a leviatánok bosszúja újra utolért és összetört. Nyolcszázhuszonhét év a fogságukban… Meggyötört, megsebezte a lelkem a lényem, és csak neki hála találtam vissza a világukba. A sötétségből a fényre. Ismét naiv voltam… Azt hittem, hogy mindez véget ért és az ígéretként előttünk lebegő vágyakozások teljesülhetnek… Boldog lehettem Dean mellett. Boldog voltam mellette. Akkor szerető karok öleltek körbe… Majd a kegyetlen bosszújuk után minden elveszett… Elveszett a gyógyír, elveszett a szeretet, a fény, a remény. Újra sötét volt. Fájó, kellemetlen sötét, zavaró emlékekkel vegyítve. Egyedül voltam. Ismét egyedül, tőle távol.

Szeretet… Nekünk, angyaloknak, idegen az empátia és a szerelem érzése. Nekünk szeretnünk kellett az embereket, ahogy Atyám kérte. Szerettük… Azt hittük, hogy szerettük őket. Mind tévedtünk! Dean és Sam mutatta meg nekem azt, hogy mit jelent igazán szeretni, küzdeni a jóért, az elveikért, és kiállni az ártatlanok mellett. Angyal vagyok, több ezer éve létezem, és ez a két halandó többet tanított nekem az elmúlt esztendőkben, mint a testvéreim. Értékek… Valós, magasztos, fennkölt értékek. Ezeket kaptam tőlük. Nem az odafent élő, régi családomtól, hanem tőlük. Hatalom, parancsok, testvérek, hamis célok és hazugságok. Mindez egykor az enyém volt, és ma odavesztek. Emlékszem arra, hogy mi volt régen a feladatom, mit kellett tennem a mennyben, mit kellett éreznem. Emlékszem, hogy milyen voltam. Hogy milyennek kellett lennem… Az, aki itt ült a város romjain, nem volt képes eleget tenni a régi utasításoknak. Többé nem. Nem lett más a véleményem, továbbra sem tekintettem a mennyre, mint otthonomra. És ez később sem fog változni…

A gondolataimba merültem. Mindig a gondolataimba merültem. Sötét és kellemetlen gondolatokba. Dean megmentése óta az én személyes emlékeim is felerősödtek és egyre többször láttam őket a fejemben. Újra és újra, az elmúlt fél évben homályba veszett részletek maradéka került a felszínre. Ismét a belső poklomat néztem végig… Könnyebb volt elviselni ezeket a képeket, mint felidézni Dean fájó szavait. Valóban több ezer évbe telt, mire megértettem az emberek igaz mondását: az általuk szerelemnek hívott mély és erőteljes érzelem nagy fájdalmat tud okozni. Mélyebbet, mint a test sebei… Erőteljesebbet, mint amit az angyalok értelmezni tudnak.

Dean… A gondolataim felé akartak nyúlni. Tették ezt kéretlenül, engedély nélkül. Képesnek kellene lennem irányítanom a testemet és az érzelmeimet. Hatalmam van, tudnom kell semmibe venni őket és nélkülük létezni tovább. Talán valóban képes lennék rá. Talán el tudnám hitetni a lelkemmel, hogy az az intenzív érzelem, amit egy férfi iránt érez, nem létezik. Nem létezik és nem létezett. Talán meg tudnám tenni… De nem akartam. Nem akartam elfelejteni őt és mindazt, amit a Földön töltött éveim során tapasztaltam. Mellette…

Dean… Ismét őt érzem. A fejemben, a lelkemben, a porhüvelyem bőrén. Ott van. Mindenhol ott van.

Lehunytam a szememet és a térdemre hajtottam a fejemet. Túl erőteljes az érzés. Túlságosan is szeretném látni őt. Szeretni… Vágyni… Élvezni… Mellette mindezek természetes és elfelejthetetlen érzések voltak.

Érzések… Érzem őt… Közel van.

Kinyitottam a szememet. Változás. Változás történt. Többé nem a kihalt település falai mellett voltam. Többé nem sok ezer kilométerre tőle voltam.

Megidéztek. Valaki megidézett.

Dean előttem állt és idegesen nézett le rám.

Nem volt egyedül.

Nem tekintettem a társaságára, csak rá. Nem kellett a másik férfit néznem, csak őt. Őt figyeltem. Az arcát, az aggódást súgó vonásokat, és a ráncba szaladt bőrt a homlokán. Régen sokszor hívtak naivnak, az emberekhez nem értő, elveszett angyalnak. Néha valóban nem értettem az emberi viselkedés és a szavak legtöbbjét, és azok rejtett közlését. A dolgok megváltoztak. Tisztában voltam azzal, hogy amiért most itt vagyok, az problémát ígér.

Bajt és még több fájdalmat.

‒ A rohadt életbe, mondtam, hogy erre nincs szükség!
Dean dühösen fordult el tőlem és feddőn nézett a vitapartnerére.
‒ A feltételeim világosak és tiszták voltak – válaszolt kimérten a férfi. – Nem óhajtom a testvéred és az angyal üldöztetését. Tájékoztasd őket a döntésedről, és én teljesítem a kérésedet.
Dean megrázta a fejét, és rám pillantott. Nem nézett a szemembe. Újra elfordult és elsétált tőlünk.
Felálltam a földről és közelebb léptem az újonnan támadt társaságomhoz.
‒ Ezt nem kellett volna. Nekik ehhez semmi közük!
Újra a másik felé fordult és erősen szívta be a tüdejébe a levegőt.
‒ Dean… ‒ a neve halkan és rekedten szólt a hangomon.
Ismét rám nézett és ezúttal nem emelte el rólam a tekintetét.
‒ Miért vagyunk itt? – tettem fel neki a kérdést. A kérdést, amire mielőbb választ szerettem volna kapni.
‒ Én azért, mert dolgom van, de te csak véletlenül kerültél ide – válaszolta ridegen. A férfire nézett és összehúzta a szemöldökét. – Visszaküldenéd oda, ahonnan hoztad?
Az említett nem felelt neki. Leült a székére és a mellette levő asztalról az ölébe vette az ételt rejtő papírtáskát.
‒ Kivételes helyzetben vagy, Dean, de ne élj vissza a türelmemmel. Még ha nem is látszik, elfoglalt vagyok, és nem te vagy az egyetlen lélek, akit be kell gyűjtenem. Légy biztos abban, hogy a szeretteid elfogadják a döntésed. A testvéred helyzetét tisztázottnak értékeltem, de Castielét nem. Ezért hoztam őt eléd. Ez az alku rád eső része, amit teljesítened kell.
A hangja kimért és tekintélyt parancsoló volt. Nem változott… Olyan volt, mint amilyennek ismertem őt. Veszélyt ígérő, eltökélt és nyugodt.

És Dean alkut kötött vele…

Dean alkut kötött a Halállal…

***

Hetekig nem találkoztam olyan szörnyekkel, akik megadták volna nekem azt, amit akartam. Próbálkoztak, de a csekély fájdalmon kívül egyebet nem értek el nálam. Feloldozás, mámor vagy menekvés? Egyiket se hozta el a kín. Az agyam nem kapcsolt le, nem lépték át a határokat, nem vertek eszméletlenre és kivételesen a csontjaimat is épen hagyták… Kevés volt… Csak kapargatták a felszínt. Nem volt megváltás… Nem kaptam meg, amire vágytam…

Ismét dühös voltam. Dühös és frusztrált. Újra ellenkezni kezdtem, újra büntetéseket kaptam. Nem elég, egyik sem elég. Sose bántottak elég alaposan, sose kaptam elég mély és súlyos sebeket. Fájt. Minden ütés és vágás fájt, de csak halványan érzékeltem őket, egyáltalán nem úgy, mint a legelején. Ismét tompán jutottak el a tudatomig. Nincs köd, nincs védelem… Semmim sincs. Csupasz vagyok. Kívül-belül, és az övék vagyok.

Ütnek… Vagdosnak… Csökkentik a pihenőim hosszát és megállás nélkül használnak. Mindenemet…

Kevés. Még mindig kevés...

Nem, nem, nem, ezt nem akarom! Megváltás kell, felejtés kell, kín kell!

Sokkal erősebben küzdöttem. Úgy, mint régen. Az elején? Vagy később? Már nem emlékszem. Rég volt… Túl rég volt, hogy ellenállásba ütköztek. Nem hagytam, hogy megdugják a számat, őrjöngtem, ha fel akartak nyársalni. Ők is mérgesek voltak, de még mindig nem eléggé. Most sem voltak hajlandóak átlépni a határt. Soha! Bántottak, de ügyeltek a testi épségemre.

Ez a taktika nem vált be. Nem jutottam közelebb a célomhoz…

A remény akkor jött el újra, amikor ismét találkoztam a ghoullal és a vámpírral. Rutinosan vették birtokba a testemet és élvezték, hogy halk sóhajokkal reagáltam a tetteikre.
‒ Megy ez neki! – mondta elégedetten a vámpír. Alattam volt és kíméletlen tempóban dugott. A társa ugyanezt tette. – Ezt tetszik mi? Többet akarsz, igaz? Azt akarod, hogy teljesen ki legyen töltve az a dugnivaló segged, ugye?

Végre! Igen, azt akartam.

Bólintottam!

‒ Na ezt már szeretem – mondta kéjesen. Megnyalta a szája szélét, erősebben markolta a csípőmet és a tökéletes mélységbe tolta magát.

Fájdalom.

Csillagokat láttam. A fájdalom teljes és elsöprő volt.

Még!

Újra és újra tövig belém lökte magát. Megkaptam, amit kértem! Sikerült. Képes leszek rá, képes leszek nyerni és legyőzni őket!

Fokozták a tempót és túl hamar érték el a végpontot. Kiszálltak belőlem én pedig egy frusztrált sóhajjal jeleztem a csalódottságomat. Talán még nem késő, talán feléled bennük a teljesítési kényszer és van esélyem.
‒ Tökéletes! – mondta vigyorogva a ghoul. – Nézd meg, mennyire akarja a folytatást
‒ Ezen könnyen segíthetünk – válaszolta neki a másik. – Fordulj meg, Dean! – utasított ellentmondást nem tűrőn.
A hátamon feküdtem. Engedelmeskedtem a parancsának és megfordultam.
‒ Négykézlábra! – szólt rám erélyesen.
Megtettem, amit kért.

Soha nem figyelmeztettek, ha valamire készültek. Elvették, amit akartak és ez most sem volt másképp. Azonnal négy nedves ujj csúszott belém. Tövig.

Kevés... A kettejük pénisze együtt nagyobb volt. Több kell!

Lassan járt ki és be, és hamarosan az ötödik ujjával is próbálkozott. Igen, így már jobb. Feszített. Nagyon feszített és az érzés kellemetlen volt. Nem voltam biztos abban, hogy a testem képes lesz-e magába engedni őt. Muszáj lesz! El kell lazulnom, élveznem kell és hagynom, hogy folytassa.

‒ Igazi szexéhes ribanc lett belőle – mondta a társának az előttem álló ghoul.
‒ Várd ki a végét! Majd amikor teljesen benne leszek – felelte neki a másik.
‒ Gondolod, hogy menni fog?
‒ Akarja. Nézz rá! Mindjárt benne van az öklöm – válaszolta nevetve és elégedetten.
És valóban. A kellemetlen érzésből fájdalom lett és az izmaim még jobban feszültek. Szét fogok szakadni! Túl sok, túl nagy, túl…

Ki kell bírnom! El kell lazítanom az izmaimat! Nem adhatom fel, nem hátrálhatok meg, most nem. Közel a cél, nagyon közel a cél. Jól kell játszanom és akkor… Akkor végre…

Mély levegőt vettem és erősen koncentráltam, hogy elengedjem magamat. A kéz lassan tovább haladt. Bennem volt. Sikerült!

Hátravetettem a fejemet és felsóhajtottam nekik.
‒ Folytasd! Ezt tényleg élvezi – mondta lenyűgözve a ghoul.
A vámpír teljesítette a kérését. Elkezdett előrébb nyomakodni. A lehunyt szemhéjaim előtt fehér fények táncoltak. Remegett a fenekem és a lábam a fájdalomtól.

Nem szabad! Most nem uralhat a fájdalom! Nem lehet! Még egy kicsit, csak még egy kicsit kell kitartanom! Évtizedekig tűrtem a kínzásaikat, elviseltem mindent, amit velem tettek és most… Most jött el a pillanat, amikor a legerősebbnek kell lennem! A legerősebbnek, hogy tudják, gyenge voltam…

Újabb sóhaj! Fáj, fáj, nagyon fáj! Évek óta nem éreztem ilyen intenzíven a fájdalmat. Megváltás… Remény, bizakodás, hit! Újra itt voltak, újra bennem éltek. Sikerülni fog!

Nem állt meg a kéz. Fogalmam sincs, hogy mennyire mélyen járt bennem. Csodáltam, hogy a testem nem adta meg magát és nem repedt szét az erőteljes támadástól. Bírta. A testem még bírta. A lelkem már nem… Már csak a darabjai küzdöttek, hogy elérje a végső célját.

Az ujjak megmozdultak és ökölbe zárultak bennem. Már minden porcikám remegett. Figyelmen kívül hagytam, összezártam a fogaimat és erőből hátrébb toltam a fenekemet. Centiket csúszott beljebb. Kínzó volt a mozdulat, de még mindig kevés. Nem elég, ez még nem elég, több kell… Fáj, fáj, fáj, az agónia óriási volt, de… Nem adhatom fel, most nem!
‒ Ez az, Dean, dugd csak meg magad az öklömmel. Mozogj!
Nem kellett kétszer utasítani. A látszat miatt előrébb húzódtam, aztán észrevétlen mélyebben toltam rá magamat.

Tökéletes! Még… Még… Még… Hamarosan!

A ghoul hangosan nevetett előttem. Nem érdekelt. Centikre voltam a célszalagtól, végre a kezembe adták a szabadulásom kulcsát, én pedig eldöntöttem, hogy minden maradék erőmet és hitemet összeszedem és élni fogok a lehetőséggel.

Hosszú percekig dolgozhattam, egyre több és több centit nyertem. A fájdalom elviselhetetlen volt… Az ajkam vérzett a fogaim alatt, mert legszívesebben üvöltöttem volna a kíntól. Most az egyszer enyém az irányítás, nem bukhatok el! Nem, nem, nem, csendben kell maradnom és tenni, amit tennem kell… Amit meg kell tennem…

A kicsorduló könnyeim árultak el…

‒ Állj le! – üvöltött fel hirtelen a ghoul. A vámpír összerezzent, éreztem ezt a bennem levő kezén. Ne, még ne, nem jó, nem elég, nem bukhatok el! Kérlek…
‒ Miért?
‒ Szállj ki belőle! – ismételte dühösen.
‒ Mi van? – kérdezte értetlenül a vámpír,
‒ Azt mondtam, szállj ki belőle!

Ne, ne, ne! Nem hagyhatom, nem veszíthetek! Nem veszíthetek ismét! Minden erőmet összeszedtem és utolsó próbálkozásként teljes erőmből rá toltam a fenekemet. Nem bírtam visszafogni az üvöltést, ami előtört belőlem.
‒ A kurva életbe, vedd már ki a kezed! – kiabálta a ghoul. Nem láttam őt a lehunyt, könnyes szemhéjaim mögül, csak hallottam, hogy mögém sétált.
A vámpír elkezdte kihúzni a kezét. Hangosan beszívtam a levegőt… Az egész testem remegett…

Amint kint volt, forróság ömlött végig a fenekemen.

‒ A kurva életbe! – sziszegte az egyik. Nem tudom melyik volt az, már nem érdekelt…

Évtizedek óta most először elmosolyodtam.

Sikerült.

Én nyertem.

A láncon levő bal kezemet a fejem alá csúsztattam és magzatpózba húztam magamat. Mindenem fájt, de boldog voltam. Annyi év után, végre boldog voltam.

Nagyot nyeltem. Eljött az idő. Biztos vagyok abban, hogy sikerrel jártam. Tudom, hiszem! El… El kell búcsúznom tőle. Nem mondhatom el neki az igazat, ma sem lehetek vele őszinte, mert… Nem lehet. De… De tudnia kell. Meg kell értenie és… Meg kell érteniük…

Visszanyeltem a könnyeimet és hosszú napok után őt szólítottam. 

„‒ Azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem, hogy a korábbi több száz imám csak üres locsogás volt. Nem értek el hozzád. Ha mégis… Ha netalán hallod ezt… Én… Elég volt, Cas. Egyszer vége lesz, és meg fognak ölni, vagy belehalok valamelyik kínzásukba. Csak azt akarom mondani neked, hogy… Hogy… Nem akarom, hogy visszahozz. Samnek is meg kell értenie és neked is. Elég volt… Kérlek, ha hallod ezt… Tartsd tiszteletbe a döntésemet. Elfáradtam, Cas. Nagyon elfáradtam.” 

Igen, nagyon elfáradtam… Sokáig én voltam a harcos, az igazi vadász, aki nem adta fel, számtalan alkalommal tért vissza a halálból, nem egyszer próbálta erején felül megmenteni a világot és most… Most valóban elfáradtam. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje vagyok itt. Nem tudom, hogy mikor kerültem ide, hogy mikor láttam utoljára Samet és Cast. Többé nem is fogom őket. Már nem.

Befejeztem.

Az életemet itt és most végleg befejeztem...


***

Dean őt nézte. Nem láttam az arcát, nem láttam a rajta ülő mérget, de nem is kellett. Ismertem őt. A teste reakcióit, az izmokban megfeszülő indulatokat, a tartásából sugárzó dühöt. Nem akarta, hogy itt legyek, ám a Halálnak más véleménye volt a helyzetről. Nem értettem az itt létem okát. Ha Dean valóban egy alkut kötött vele, mi szükség van az én jelenlétemre?
Tovább csökkentettem közte és köztem a távolságot és megálltam mögötte.
‒ Dean?
Felemelte a fejét és a magasba nézett. A testéből továbbra is feszültség áradt. Számoltam a másodperceket, túl türelmetlen voltam. Az emberek közt töltött idő emberi tulajdonságok felvételét is eredményezte… Nem bántam őket, nem zavart, hogy a két vadász szerint néha már túlzóan emberi voltam. Ezen mellékhatás nem feszélyezett és nem szándékoztam tenni ellene. Megbékéltem a sorsommal, megbékéltem az angyalként nekem jutó emberi érzelmekkel. A felemelő, és fájdalmas emberi érzelmekkel…
Tizenhét másodperc telt el. Lehajtotta a fejét, megfordult és oly sok hét után ma végre újra a szemembe nézett. Nem csak pillanatokra, hanem hosszú ideig kémlelt és figyelt.
‒ Azt akarom, hogy menj el, Cas.
A hangja rideg volt. Rideg… Rideg… Rideg… Mindig rideg volt velem. Amióta kiszabadítottuk és ismét köztünk volt... És a szavai jelentése…

Fájdalom.

Fájdalom…

Fájdalom!

Újra és újra a fájdalom… Újra és újra meglepett, hogy a halandó porhüvelyem szíve képes magasabb és kínzóbb fájdalom elviselésére… Újra és újra birtokba vette a testemet, az elmémet és a hetek óta nem látott, feltétel nélkül szeretett zöld szempár elutasító, hideg tekintete fokozta ezt a kellemetlen érzületet…

Figyelmen kívül hagytam a kérését és megint feltettem neki azt a kérdést, amire választ akartam.
‒ Miért vagyunk itt, Dean?
Ismét a magasba nézett, majd rám. Kivételes alkalom volt ez, hisz még mindig engem figyelt. Hosszadalmas hetek után, most különös módon még mindig velem foglalkozott.
Erősen szívta be a levegőt, kifújta, és én tudtam, hogy feladta a tiltakozást. Meg fogja adni nekem a választ.
‒ Makacs vagy, igaz? – kérdezte nevetve. A nevetése nem volt boldog, még csak öröm sem csendült belőle. Keserűség és szomorúság. Mást nem üzent… Csakis ezt…
‒ Szeretném tudni, hogy mit csináltál.
‒ Persze, mert ez neked kurvára fontos, igaz? – kérdezte továbbra is ugyanazzal a keserű nevetéssel.
‒ Fontos vagy nekem… ‒ feleltem neki őszintén.
Ideges levegőkifújás a tüdőből, és hátat fordított nekem.
‒ Nem ezért vagy itt – válaszolt kimérten. A széken ülő férfire nézett, megrázta a fejét és újra rám emelte a tekintetét. – Alkut kötöttem vele. Jobban mondva, megkértem valamire.
‒ Mit kértél tőle? – tettem fel a kérdésemet. A kérdést, ami nem hagyott nyugodni… Az idegesség és a feszültség már nem csak rá volt igaz. Újabb emberi érzelmek, amik maguk alá gyűrtek…
Dean az ajkába harapott és ezúttal ő csökkentette köztünk a távolságot. Két lépés. Ennyi maradt köztünk.
‒ Feladtam, Cas. Amikor te és Sam megtaláltatok, én feladtam. Azon ügyködtem, hogy olyan gyógyíthatatlan sebeket, sérüléseket ejtsenek rajtam, amikből nem tudnak meggyógyítani. De mint látod, nem jártam sikerrel, és nem volt több időm próbálkozni, mert ti megérkeztetek.
Kitárta a karjait, a mozdulattal is az értésemre adva azt, amit szavakkal elmondott. A mondatai súlyosak és keserűek voltak. Dean soha nem adta fel, Dean soha nem hátrált meg, Dean soha nem tört meg. Soha annyira, hogy feladja. A váratlanul érkezett vallomása és a kijelentése megdöbbentett. A kiszabadítása óta ez volt az első alkalom, hogy nyíltan és őszintén beszélt az érzelmeiről.
Érzelmek… Sötét, számomra elfogadhatatlan érzelmek.
‒ Időben érkeztünk – válaszoltam halkan és magabiztosan.
‒ Nem, Cas, nem jöttetek időben. Egy ideig én is azt hittem, hogy ez történt, de teltek a hetek… ‒ elharapta a szavakat és ismételten megrázta a fejét. – Lényegtelen. Döntöttem, és te csak azért vagy itt, hogy tudomásul vedd.
A Halálra nézett. Ő nem foglalkozott a kettőnk beszélgetésével.
‒ Ő azt akarta, hogy tisztázzam veled és Sammel a helyzetet. Írtam az öcsémnek egy levelet, ő már tudja, hogy végleg leléptem. De szerinte neked is el kellett ezt mondanom…
Ismét a férfira nézett, majd rám.
‒ Meg akarsz halni. Végleg – foglaltam össze helyette a szavai lényegét.
Bólintás…

Dean bólintott…

Dean meg akar halni…

Most…

Végleg!

Eltűntek a szavak. Eltűntek a régen tiszta és értelmes gondolatok a fejemben. Az angyalok nem kapnak sokkot… Az angyalok nem válnak szótlanná, nem éreznek olyan mértékű fájdalmat, mint amit ezekben a pillanatokban saját magam tapasztalhattam meg.

Tisztában voltam a kijelentése fontosságával. A halál az emberek számára nem egy végleges pont, nem a létezésük végét jelenti. Vár rájuk egy folytatás a mennyben vagy a pokolban. Nekik nem ér véget az élet, büntetés vagy béke vár rájuk. De az angyalok halála a teljes megsemmisülést jelenti. Tudja ezt minden testvérem és jómagam is. Nekünk nincs folytatás, nem létezik a sokak által hitt és nagyra becsült újjá születés. Mi teljesen és végleg elenyészünk. Ám ez nem történhet meg a halandók lelkével, ők nem erre a sorsra ítéltettek. Kivéve, ha egy olyan erőhöz fordulnak, akinek befolyása van életre és halálra. Az előttünk álló férfi pedig rendelkezett az általa kívánt hatalommal.

Megráztam a fejemet. Angyal… Angyal vagyok, aki összezavarodva, összetörve és elveszetten néz az előtte levő vadászra. A törékeny halandóra, akit az emberi porhüvelyem és az angyali lelkem teljes egészével szeretek. A férfit, akinek a további létezése kérdésessé vált…

‒ Miért?
Egy erőtlen, halk kérdés. Csupán erre voltam képes. Tudni, hogy miért akar erre az útra lépni. Arra az útra, ami azt jelenti, hogy örökre megszűnik létezni az a csodálatos lélek, ami a sajátja volt.
‒ Mert ezt akarom, Cas! – válaszolt feszülten. – Nincsenek miértek, nincsenek magyarázatok. Így döntöttem és kész!
‒ Mindig van ok! – feleltem erőteljesebb hangon. Nem voltam elégedett a válaszával, tudtam, hogy vannak indokok és események, amik arra ösztönözték őt, hogy megidézze a Halált és szívességet kérjen tőle. – Te magad mondtad ezt nekem, te magad hívtad fel a figyelmem arra, hogy minden döntésünknek oka van és eredménye lesz. A tiéd mi? Miért akarod ezt?
Az utolsó szót úgy ejtettem ki, mintha a legnagyobb szitok lenne, ami angyal szájából elhangozhat. Ezzel ő is tisztában volt… Ismét fejrázás. Türelmetlen és nem akar velem beszélni… Elfogadtam, hogy többé nem érez irántam szenvedélyes és felemelő érzéseket. Elfogadtam a kettőnk bensőséges kapcsolatának a lezárást. Elfogadtam, és tiszteltem őt. Őt és a döntését is. Fájdalmas volt… Ám neki erre volt szüksége és én mindig fontosnak tartottam az ő kívánságait és a jólétét. De a halál… A végleges pusztulás… Nem értettem.
Egy sóhaj tőle. Egy megadó sóhaj… Dean felelni fog. Dean el fogja mondani, hogy…
‒ Itt nincs többé keresnivalóm.
Még mindig feszült volt… Nem akart velem beszélni, ezt súgták a szavai, a modora, amit használt, a mozdulataiból árulkodó üzenetek és maga a felelete is a kérdésemre…
‒ Tévedsz, Dean – vetettem ellen magabiztosan. Értelmetlen volt az, amit mondott. Egy vadász volt, egy harcra termett katona, akitől retteghetett minden lény, éljen az a pokolban, a Purgatóriumban, vagy a mennyben. Mindig lesznek áldozatok, mindig lesznek segítségre szoruló emberek, akiket ő meg akar majd menteni. Ő maga mondta, hogy a családi örökség, az ártatlanok védelme az, ami fontos számára, és ami miatt újabb és újabb szörnyek nyomát követte.
‒ Ezt hagyjuk, Cas, nem ezért vagy itt – szólt rám türelmetlenül.
‒ Akkor miért vagyok itt?
Egy kis lépést tettem felé. A tekintete végigjárt rajtam és csak ezután felelt.
‒ Hogy elengedj, és ne akarj az akaratom ellenére visszahozatni.
A válasza igazságtartalma teljes volt. Ezen döntésével nem értenék egyet és nem is tudok.
‒ Dean Winchester sosem adja fel – ismételtem meg a réges-régen mondott szavait.
‒ Van, amikor igen. És ez történt most.
Újabb fejrázás, ezúttal tőlem. Hallottam őt. Tudtam, hogy mit jelentenek a betűkből összeálló szavak, a kifejezések, a mondatok. Ismertem őket. Tisztában voltam az értelmükkel… Tudtam, hogy mit akar velük mondani… Tudtam, de nem voltam képes felfogni őket. Angyal vagyok, még mindig az vagyok. Nem keríthetnének a hatalmába az előttem álló halandó iránt érzett mély és magasztos érzéseim. Nem szabadna, hogy azok irányítsanak… Nem szabadnak, hogy vérkönnyekkel fessék be az arcomat... Nem szabadna… Nem kellene…
‒ Menj el, Cas…
A hangja halk. Halk… Alig hallom… Alig fogom fel…

Újabb fájdalomhullám…

A férfi, akit kiragadtam a kárhozatból… A férfi, akinek a barátja lettem… A férfi, akinek a testvére voltam… A férfi, akiért többször szegültem szembe a családommal, mint bármely testvérem az elmúlt millenniumok alatt. A szemükben közel olyan elveszett és elbukott voltam, mint Lucifer. Nem érdekelt. Soha nem bántam, hogy Dean Winchesterért, a halandóért az életem adtam. Nem bántam, hogy az ő oldalán harcoltam. Nem bántam, hogy szerettem őt…

A férfit, aki az emberiség minden szeretetét és tiszteletét megérdemelné…

A férfit, aki ma a Halált választotta…

Ismét meg kellett ráznom a fejemet. Ezt a döntését nem voltam képes elfogadni. Az otthonukból való elküldésemet és a kettőnk kapcsolatának a befejezését el tudtam… Minden más döntésébe belenyugodtam volna, hisz ezek azt jelentették, hogy ő élt. Élte volna tovább az életét, végezte volna a munkáját, óvta volna az ártatlanokat. Élne… Dean élne!

Közelebb léptem hozzá. A tekintetében meglepettség tükröződött. Talán azt hitte, hogy feladom, tudomásul veszem a szavait és magára hagyom. Nem kellett volna ezt hinnie! Ezidáig türelmes voltam vele. Nem tudtam, hogy miként kezeljem a szabadulása óta őt nyomasztó terheket. Hagytam, hogy a saját módszerével birkózzon meg velük, megértettem, hogy az irántam táplált érzéseit kiirtották belőle azok az évtizedek, amiket fogságban kellett töltenie. Mindig követtem a szavát… Mindig hittem neki és bíztam benne… A türelem… Nem érzem többé!

Megszüntettem köztünk a távolságot, megragadtam az ingjét és a mögötte levő falhoz toltam.

‒ Dean Winchester nem az a vadász, aki meghátrál és feladja! – ismételtem dühödten a szavaimat. Azokat a szavakat, amikkel ő is tisztában volt, ám valami oknál fogva képtelen volt felfogni őket és azok szerint helyesen cselekedni.
‒ Tévedsz, Cas. Most tévedsz…
A hangja nyugodt volt. A feszültséggel teli helyzethez képest túlságosan is nyugodt. Elfogadhatatlan.
Megint meg kellett ráznom a gondolatoktól terhes fejemet. A szorításom lazult és az anyag kicsúszott a kezeim közül. Feladta… A tekintetébe volt írva, hogy valóban feladta és nekem ezt el kellene fogadnom. Elfogadni, hogy Dean Winchester hamarosan megszűnik létezni…

Emlékeztem arra a sok évszázaddal ezelőtti napra, amikor egy ehhez hasonló döntést hozott. Igent akart mondani a bátyámnak, én az utolsó pillanatban állítottam meg őt és egy romos sikátorban próbáltam megváltoztatni a véleményét. Erővel… Akkor azt hitte, hogy nincs más megoldás és az egyetlen mód, hogy megállítsuk Lucifert az az, ha ő feladja és átadja a testét Michaelnek. Az ellenfelünk erős volt és nem látott más fegyvert, ami a segítségünkre lehetett volna. Most nem volt ellenség… Nem volt kilátástalan a helyzetünk… A miénk nem, csak az övé. Benne éltek a saját démonai, ő adta fel a saját harcát és fáradt bele a Földön, a Pokolban és a Purgatóriumban töltött évtizedekbe. A fájdalomba, amit a kínzóitól kapott… Az erőszakba, amiknek az áldozata lett. Ha erővel próbálnám meggyőzni őt… Erőszakra erőszakot? Nem tehetem… Korábban sem tettem ezt és ezután sem választhatom ezt az utat. Azzal én magam tipornám össze azt, ami maradt abból a férfiból, akit mi megmentettünk. Akit, ahogy ő mondta, későn mentettünk meg…

Még mindig engem nézett. Nem változtak a vonások, nem változott a szemekben ülő reménytelenség és fájdalom. Nincsenek érzések. Legalábbis jók már nem… Kiölték belőle őket és nem maradtak neki mások, csak keserű, pusztító érzelmek és emlékek. Ismertem őt, valóban ismertem Dean Winchestert, és tudtam… Tudtam, hogy nem tenné ezt, mert… Csak akkor hozna meg egy ilyen súlyos döntést, ha nem lenne más választása. Ha belefáradt volna… Ha úgy látná, hogy elég volt számára a lét, ami megadatott neki.

Lehajtottam a fejemet és növeltem kettőnk közt a távolságot. Távolság… Hatalmas távolság van köztünk. Olyan mértékű, aminek az átszelésére nem vagyok képes. Többé nem. Fáj… Fájdalom… Elviselhetetlen fájdalom. A pillanatnyi dühöm elenyészett, és a kín összeroppantott.
‒ Mindent neked adtam, és ez az, amit te cserébe adsz? – kérdeztem csendesen. Nem érkezett válasz. Most sincs válasz a réges-régen feltett kérdésemre. Ismét rá kellett néznem. Nincs bűntudat, nincs megbánás, nincs sajnálat. Csak a színtiszta igazság. Azon a bizonyos napon nem csak a kettőnk bensőséges kapcsolata ért véget, hanem az ő élete is. Nem mentettem meg. Valójában sose mentettük őt meg…

Nő a távolság, egyre nagyobb a távolság és már kis híján a helyiség ellentétes oldalában vagyok. A Halál nem szól, nem fejti ki az álláspontját. Ez a mi döntésünk. Ez az Ő döntése.

Nincs válasz. Még mindig nincs válasz. Szavakkal nincs, csak néma gesztusokkal, néma pillantásokkal.

Véget ért… Az élete azon a napon véget ért, én kudarcot vallottam és nem mentettem meg őt. Nem akarta, hogy megmentsem, nem akarja, hogy megmentsem. Többé nem… Már valóban nincs rám szüksége. Az Univerzum legszebb lelke hátat fordít nekem és az életnek.

Vége…

Nincs rám szüksége, nem akar látni. Nem akar itt látni… Nem akar többé létezni…

Kín… Mély, erőteljes, pusztító…

Menni. Elmenni. El kell menni… Lehunyom a szemem és az emlékeimbe vésem az arcát. Nem mintha angyalként valaha is elfelejthetném Őt. Nem mintha valaha is ki tudnám irtani a szívembe plántált mély és tiszta szerelmet… Emlékeznem kell rá. Mindig emlékeznem kell rá és meg kell őriznem a vonásait. A boldog Dean Winchester vonásait… A hamarosan halott Dean Winchester vonásait…
Tőr. Mintha egy valódi, éles tőr hasítana a porhüvelyem szívébe. Érzem. Ott van, kínoz, marcangol, tép, és nem ereszt. Fájdalom. Sokkal nagyobb, mint azt a leviatánok földjén valaha is átéltem. Erre nincs gyógyír. Erre sosem lesz.

Erősebben hunyom le a véráztatta pilláimat és köddé válok. Nem tudom, hogy hová tartok, nem gondolom végig az úti célomat.

Úti cél? Van még egyáltalán olyan a számomra? Létezhet még bárminemű nemes vagy elátkozott cél egy megbukott, elveszett angyalnak?

Nem. Vele együtt minden elenyészett.
 
***

Nem tudom, hogy mikor merültem álomba. Vagy ájultam el? Jó kérdés. Sokkal gyengébbnek éreztem magamat, mint korábban bármikor. De még éltem. Még mindig éltem. Sok vért veszthettem, ám vagy nem kaptam elég súlyos sérüléseket, vagy ez a fajta halálnem lassabb és fájdalmasabb, mint reméltem. De ha szerencsém van… Ha sikerrel jártam, akkor nem lesznek képesek megmenteni és meggyógyítani. Győznöm kell… Most utoljára, a halandó életem legvégén nekem kell győznöm.

Üvöltésektől volt hangos a helyiség. Kinyitottam a szememet és veszekedő, kiabáló szörnyeket láttam. A vámpírt és a ghoult oktatták ki a leviatánok. A vitából hamar verekedés lett és vér folyt a földön. Hibáztak. Ez jó, ez jót jelent, nekem jót jelent.

Összerezzentem, mert egy hideg kéz ért hozzám. A támadómra néztem, és összeszorult a gyomrom. Nem szörny volt. Ember. Egy ember. Egy orvos. Nem, nem, nem! Ezt nem! Nem foglalkozhat velem, nem gyógyíthat meg, nem próbálhatja meg!

Megtette… Amennyire tudta, ellátta a sérülésemet, és a rendelkezése szerint, a következő napokban senki sem nyúlt hozzám. Tompán fájt a fenekem és a belül égő sebeim, de amit vártam, nem kaptam meg… Nem jártam sikerrel. Vesztettem…

Nincs… Nincs vége… Most is fel fogok épülni és a kínzásom folytatódni fog. Súlyos büntetéseket fogok kapni a tettemért. Nem érdekelt. Régóta nem. Talán egyszer mégis átlépik majd a határt és túl nagy sebet fognak ejteni rajtam. Talán… Egyszer… Több lehetőségem nem lesz, végleg az ő kezükbe kerültem… És amíg meg nem unnak… Vagy nem hibáznak…

De addig nem maradt más, csak a könnyek és a teljes reménytelenség érzése. Nem volt hitem, nem volt bizalmam. Egyedül voltam. Egyedül a poklomban, messze azoktól, akiket régen szerettem. Akik régen fontosak voltak nekem.

A testem még élt. A lelkem… Úgy hittem, hogy végleg megsemmisült. Üres voltam. Ha éreztem, akkor az csakis a tompa és ködös, fizikai kínokra koncentrálódott. Kevés… Túl kevés… Már nem hoznak feloldozást… Semmit se hoznak…

Nem voltam többé dühös, nem tudtam mérges lenni, nem kavart fel, ha megütöttek, nem rándult görcsbe a szívem, amikor újra erőszakolni kezdtek. Nem éreztem bánatot és szeretetet sem. Tudtam, hogy ezek az érzések léteznek, és egykor bennem is megvoltak. Még emlékeztem a jelentésükre is... De nem éreztem a magaménak őket. Semmit sem éreztem!

Halott voltam…

***

Kinyitottam a szememet. A Nap a felhők mögé rejtőzött, és sűrű homályba borult a táj. Köd és pára lepte el a vidéket, a víz haragosan zúdult a mélybe. Harmadik alkalommal járok itt, és ma minden bizonnyal utoljára teszem ezt meg. Mikor legutóbb itt voltam boldogság és szerelem járta át a szívemet. Most a gyász, a fájdalom és a keserűség a társam.

Vér borította az arcomat és hiába töröltem volna le őket, újabb és újabb cseppek törtek volna elő, bizonyítva ezzel a gyengeségemet. Azt, hogy mily halandóvá válik az angyal, ha a léte értelmét egy férfi jelenti. Változtatni ezen? Nem vagyok képes, és nem is szeretnék. Mióta a Földön jártam, Dean volt a tetteim mozgatórugója, az ő véleménye volt számomra az elsődleges, az ő elvei mutatták az utat. Nem csak a jóhoz, hanem őhozzá is. Ez az irányjelző csillag megszűnni készül és nélküle én is a semmibe veszek. Nélküle létezni…

A testem megadta magát. A kín győzedelmeskedett, térdre kényszerített és meg akarta fosztani a tüdőmet a halandó szervezetet éltető oxigéntől. Nem ért halálos seb, nem vérzik a bőröm, nem szakadt a ruhám… A seb… Ez a seb nem látható… Ez a seb nem gyógyul. Csak van… Mélyen, elérhetetlen helyen.

A pozícióm változott és már a régi sziklaszirten ültem. Ott, ahol legutóbb csókokban és lágy ölelésekben forrtunk össze. A hely most hideg, rideg és ontja magából az elveszett, boldog emlékeket. Emlékek… A múltam részei, a jövőnkből erőszakkal kitépett jónak a meghiúsult ígéretei. Végleg elvesztek.

Látom magam előtt a halott arcot, érzem a testéből áradó hideget, a lélektől üres mellkast, a semmibe révedő, zöld íriszeket. Hamarosan… A képzelt kép hamarosan a valóság lesz. Érezni fogom, ha meghal? Tudni fogom, ha végleg elment? Nincs menny, nincs pokol. Egyik sem az ő úti célja. Máshova készül. A semmibe… Oda, ahova a mi lelkünk távozik, ott, ahol végleg elmúlik az élet.

Dean Winchester elenyészik.

Tőr. Mélyen, elviselhetetlenül mélyen forog bennem, szinte érzem a húsomba vájni a hideg pengét. Ott van, bennem van, nem kímél, nem szán meg. Nem akar megszánni…

Nem voltam Atyám hű és vak katonája. Nem követtem kérdés nélkül a számomra kiosztott parancsokat. Nem semmisítettem meg az emberiséget, ahogy azt a testvéreim óhajtották. Fellázadtam. Fellázadtam a Halandóért, fellázadtam a férfiért, fellázadtam a jóért, fellázadtam a szerelemért. Mitévő legyek, ha mindez megszűnik? Hol van a helyem? Hová kellene tartanom?

„‒ Szerinted létezik bárki és bármi, aki kitörölhet téged az elmémből? Naomi alábecsülte a kettőnk kapcsolatát, és míg ők magamra hagytak, te megmentettél. Ők hoztak ki a Purgatóriumból, de cserben hagytak. Te voltál az, aki megmentett. Nem ők, nem a családom, hanem te! Mondd, ezek után szerinted én mit érzek? Kihez tartozok? Hozzád vagy hozzájuk?”

A fél évvel ezelőtti beszélgetésünk tisztán csengett a fejemben. Élénken, elfelejthetetlenül…

Lehunytam a szememet, a lábamat közelebb kellett húznom a testemhez, a karjaimmal magamhoz fogtam, és ráhajtottam a fejemet. Ismerős póz… Ismerős, az elmémből kitörölhetetlen póz…

A könnyeim a ruhámra hullottak…

„‒ Abban a pillanatban, hogy a testvéreim a valós megoldás helyett inkább megöltek volna, megszűntek a családom lenni. Nem hozzájuk tartozok, Dean. Semmi keresnivalóm a mennyben. Az én otthonom itt van. Melletted. Ott, ahol te vagy.”

Ott… Ott, ahol ő van… Igazat mondtam neki. Minden szavam igaz és őszinte volt. Nem tartozom sehova, nincs otthonom, nincs célom. Évek óta csak egy volt: Dean Winchester… És ő ma örökre eltávozik…

Örökre…

Oda, ahova én nem követhetem… Oda, ahova nincs bejárásra sem embernek, sem angyalnak… Oda, ahol nincs tudat, nincs lélek, nincs lét. Csak a puszta semmi. A végleges halál…

Tőr, tőr, tőr… Forog a tőr… Mélyen forog, mély sebeket tép, kövér könnycseppeket szül.

Múlj el fájdalom, hagyj magamra és távozz tőlem! Kérlek, távozz tőlem, kérlek, kímélj meg…

Forog a tőr… Forog… Kínoz… Gyilkol…

A kezem remeg és elengedi a térdemet. A másik követi a példáját. Lenézek a mélységbe, de nem látom a víz alatt rejlő sziklák csúcsát. A könnyek… A könnyek nem apadnak el…

„Az én otthonom itt van. Melletted. Ott, ahol te vagy.”

Ahol ő van… Ahol… Ahol ő van… Mellette… Nem itt, nem a magányban, nem a kínban. Mellette…

Tőr… A tőrt kihúzom a kabátomból és a markomba fogom. Ezüstös csillanás a félhomályba veszett vidéken. Gyilkos csillanás a haragos hullámok felett…

A tőr…

„Melletted. Ott, ahol te vagy.”

Nem akarom hallani a halála hangját, nem akarom tudni, hogy mikor jött el a pillanat. Nem akarom érezni a gyilkos fájdalmat… Nem akarom tudni, hogy az Univerzumban létező legszebb lélek elenyészett. Nem…

A testem remeg. Az angyali lelkem a gyenge porhüvelyem rabja lett és átvette felette az uralmat. A végre készül. Az elmúlásra. Ő meghozta a döntést, én is meghoztam az enyémet. Erősebben markolom a Tőrt és a messzeségbe tartom. A hegye a mellkasommal néz farkasszemet. Már ott van, régóta ott van. A képzeletemben már hosszú ideje ott érzem. Már nem sokáig…

Nem látom a pengét, a vér elhomályosítja az angyali látásomat.

Dean… Dean hamarosan… Már nem sok idő és… És ő…

Nem akar levegő jutni a tüdőmbe. Az emberi szervezet nem akar küzdeni, nem akar élni. A kínok végét kívánja. A kínok végét kívánom… Azoknak a végét, amik összetipornak, visszalöknek a sötétbe és elpusztítanak… Már elpusztítottak… Nincs ennél erősebb fájdalom, a nyolcszázhuszonhét év könnyebb volt, mint ez a pillanat. Kevésbé fájt… Kevésbé tört össze…

Erősen szorítom a pengét. Keményen fogom és ismét nagy adag levegőt próbálok juttatni a meggyengült, elesett tüdőmbe. Csak utoljára. Csak még egyszer, hogy nyerhessek. Hogy én győzzek.

Utoljára…

„Melletted…”

Már csak a sötétség van, azt érzem mindenhol. A tudatomban, a sejtjeimben, a szívemben. Áthatolhatatlan, pusztító sötét. Ismerős sötétség. Az, amiből egyszer Ő húzott ki, és ahova most vele együtt készülök.

Nincs fény… Nincs élet… Nincs jövő…

A világ tovább él, a Föld megannyi csapást túlélt. Ám őt nem… És engem sem… Nélkülünk folytatódik a harc. Nélkülünk megy tovább Sam Winchester…

Újabb remegés… Nem, nem győzhet a fájdalom, nem így! A levegő kiszorul a testemből és a karom lendül.

Már nem képzelem a test kínját, már nem a fejemben él a pusztulás.

Én magam vagyok a pusztulás. Én magam pusztulok és szállok tova a semmibe…

Mert Dean Winchester halott. És vele együtt Castiel is. Az Úr egykoron volt erős, és megtört angyala.

A halott angyal…

Mert „élet csak veled van. Léteznem csak veled van értelme. Félek nem érted, hogy mennyire fontos vagy nekem…”

Nem értette… Nem tudta…

Élet csak vele volt…

Miatta…

Ő ragadott ki a homályból, ő mutatta az utat, ő volt a családom. Ő lett a létem mozgatórugója, ő volt a létem oka. Ha ő nincs, sose épülök fel a kínokból és nyitom ki újra a szemem a Világra. Ha ő nincs…

Nincs…

Semmi sincs…

Nincs fájdalom, nincs levegő, nincs több vér. A szikla hideg a fejem alatt és belőlem áradó kékség elvakít. Elvakít a kegyem… Elvakít a halál. A halálom…

Könnyed, békés, megnyugtató. Megnyugtató, és újra elviselném a saját elmúlásomat, mint hogy szembesüljek az Ő elenyészésével.

Döntöttem. Mindketten döntöttünk. Helyesen? A kérdés lényegtelen volt. Már nem számított… Már semmi sem számított…

Mert ma minden elmúlt.

Elmúlt és Összetört…




***

Ééééés most elmenekülök a sarokba a felém repülő féltéglák elől… Hátha megélhetem a következő fejezetet. :) Esküszöm, hogy happy end lesz a regény vége. Hogy hogyan? Ismeritek a szokásos szöveget: majd meglátjátok. :) A következő fejezeteket pedig hozom, amint rendbe szedtem őket. :) Hossz? Nos, az 5. fejezetnél is 20 „szépséges” oldal körül/felett leszünk, és a 6. is ilyen méretek körül muzsikál. :)


Ui: ha eddig nem éreztétek volna, hogy a regény trailere alatt hallható dal mennyire ennek a történetnek a dala, akkor javaslom, hogy újra hallgassátok meg. Szöveggel. :)

22 megjegyzés:

  1. HOGY LEHET ITT ABBAHAGYNI?!?!?!!?!?!?!??!?!?!?!?!?!??!? Legalább kiírtad volna a függővég figyelmeztetést atyaúristeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Uh... Nem függővég... Mondtam, hogy vagy úgy vesszük, hogy az egész regény függővég, vagy egyik fejezet sem az... 20 oldal és a következő is 20 oldal lesz körül lesz, és "új fejezet" nyílik, szóval... Utólag majd látni fogod, hogy az... Sorry... Mondtam, Ö2... Jaj nekem... Hidd el, ez nekem is fájt... Nagyon... Happy endet fogok hozni, eskü :)

      Törlés
  2. Miiiiiiiiiiiiiiieeeeeeeeezzzzzmáááááááááááármieeeeezzzz??
    Hát, na, szia. Mondom a szituációt: hazaértem suliból, le a gép elé, és itt fogad egy új fejezet. De beharangoztad, hogy kemény lesz, szóval így álltam hozzá. De jobban fel kellett volna készítenem magam. Mert tőrt döftél a szívembe. Nem is, kiragadtad a szívem, összetiportad, aztán úgy-ahogy rendbe szedted, és tessék-lássék módon visszatetted a helyére, had vegetáljak. Jézusom, nagyon kiakadtam! A Purgatóriumi dolgokon már nem annyira, hiszen tudjuk, milyen mocskok élnek odalent. Mondjuk Deannek lett volna egy jó ötlete, de könyörgöm, TÉNYLEG azt hitte, hogy az öccse és Cas nem fogják keresni? Hogy csak úgy elengedik? Ja, az nagyon rájuk vallana!
    Én is azt hittem, hogy Dean erősebb. Persze megtörték az akaratát, de ahogy Castiel is mondta, Dean volt a kőszikla, aki tényleg soha nem adta fel. És most mégis. És akkor már egyértelmű volt, hogy az angyal sem marad. Mert minek?
    Kerekíts nekünk boldog véget ebből, kisasszony, mert megérdemlik a boldogságot! És tudom, hogy azért ennyire minket sem utálsz. Nagyon várom az utolsó (ne, ne már, hogy tényleg) fejezetet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juuuuj, azonnal azzal kezdem, hogy milyen utolsó fejezetet? :o még legalább 3 fejezet vár rátok, még mindig a 7.-ket írom, ami feltehetőleg az utolsó lesz. A jóóóó hosszú utolsó. Addig meg ellenőrzöm a másik kettőt és amint kész vannak, hozom nektek őket :)

      Huh, de vissza az elejére. Aztamindenit, nem is tudom, hogy mit mondjak. Lesokkoltál, de jó értelemben. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy aljas módon örülök, hogy nem hagyott hidegen a fejezet. Rettegtem tőle, ez igaz, nagyon is, és hát... Nem mondom, hogy ezután könnyebb lesz, de én személy szerint ezt a fejezet tartom a regény abszolút legfájdalmasabb mélypontjának.

      Dean megtört, igen. Hitte, hogy keresik, sokáig hitte. De most már kaptatok konkrét számot és ha nagyon szeretnétek, ki tudjátok számolni, hogy pontosan mennyi ideig volt fogságban. De ha nem akarjátok, akkor majd valamelyik későbbi fejezetben úgyis elárulom. Sorry, néha szeretek rejtélyes maradni :)

      "Dean volt a kőszikla, aki tényleg soha nem adta fel. És most mégis. És akkor már egyértelmű volt, hogy az angyal sem marad. Mert minek?" ____ Igen, ezt jól és tökéletesen megfogalmaztad. Minek? Hát... Voiálá, ez az Összetörve 2. :)

      Igen-igen, esküszöm, hogy megkapjátok a happy endet. :) Utálni???? Titeket??? Kérlek szépen, ne sértegess :) :P Eszembe sincs leharapni a kenyeret adó kezeket (és kitépni a szívüket. Na jó, csak egy kicsit, de csak, hogy utána megpróbáljam rendbe is tenni. De hé, itt vagytok és még én is élek, szóval ha nincs kereslet, kínálat sincs :) )

      Köszönöm, hogy ilyen gyorsan írtál nekem, igazán nagyon szükségem volt most ezen erőteljes fejezet után a visszacsatolásra :) :) :) Yepp, ad erőt, hogy mielőbb belevessem magam a következő rendezésébe :) Szóval annál is várlak majd vissza, és remélem, hogy nem utáltál most meg nagyon, mert ezt csináltam velük és veletek :)

      Nienor

      Törlés
    2. Kiengeszteltél azzal, hogy rámutattál, még lesz jó sok fejezet. ;) Nem mintha amúgy haragudtam volna, de le tudsz nyomni a víz legmélyére, hogy aztán levegő után kapkodva érkezzek vissza. De néha el kell merülni a mocsárban, hogy aztán tisztán születhessünk újjá. :)

      Törlés
    3. Igen, igen, igen, ezért szeretek annyira angstot írni :) (érdekes, mert olvasni viszont nem annyira szeretem, mégis belefutok 1-2-be, amik általában nagy kedvenceimmé válnak :D)
      Igen, lesz még pár :) Most 70 oldalnál vagyunk, és... Hát nem merem azt mondani, hogy túlvagyunk a felén, mivel még nem írtam meg a 7. fejezetet, ami szerintem szintén jóóó hosszúra fog nyúlni :D Örülök, hogy ez adott egy kis vigaszt :)

      Törlés
  3. Wow, őszintén nem találok szavakat. Most a 3. és a 4. fejezetről is fogok nyilatkozni, mert az előzőhöz még nem írtam semmit.

    Mind két fejezet nagyon szomorú volt, a 3. végén kettéhasadt a szívem és bevallom, hogy még sírtam is. Most a szívem milliónyi darabban hever a padlón és a reakcióm csak ennyi volt: I didn't see that coming. Másra nem voltam képes annyira ledöbbentem.

    Amikor befejeztem az előző fejezet olvasását, szinte már imádkoztam, hogy nehogy Dean vagy Cas valami nagy idiótaságot csináljon. Imáim sajnos nem találtak meghallgatásra. Az már sejtettem, hogy Dean a szirén miatt nem tud Castiel szemébe nézni, de nem hittem volna, hogy ekkora a baj. :(

    Nos, mint ahogy mondtam, a mostani fejezet végére a szívem milliónyi apró darabra tört és elég rendesen padlót fogtam. Pontosan egy ilyen befejezésre nem számítottam.
    Így viszont arra a következtetésre jutottam, hogy Dean elsősorban nem bosszúból járt el vadászni, hanem kísértette a halált.
    Most már csak az lenne a poén, ha Dean még mielőtt meghalna megtudná, hogy Cas öngyilkos lett.

    Annak ellenére, hogy ennyire szívszorító volt, izgatottan várom a további fejleményeket. :)

    Astra

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :) :) :)

      Életmentő vagy, mondták már neked? :) Egész nap full depis, "minden bajom van" hangulatom volt, nem találtam a helyem és akkor jössz te és pár kedves szóval megmented a napot :) Már ezért borzasztóan hálás vagyok neked. :)

      Szóval nem sejtetted, hogy ez lesz :) Ez csak jó, mármint nekem jó, vagyis nem volt teljesen kiszámítható a regény további alakulása :) (Imádom, hogy angol mondatot használtál :) én akkor szoktam, amikor valami annyira de annyira túlcsordul érzelmileg, hogy egyszerűen... És akkor valahogy angolul leírva jobb. Jobb érzés :) Szóval most kicsit magamra emlékeztettél:) )

      Hogy miért nem néz Dean Casre... Nos, ez ennél egy picit összetettebb, és nem csak a szirén miatt van. Legalábbis nem ezt szándékoztam az elsődleges oknak szánni, de persze a szirénnek is köze van hozzá :) Hát, még csak a regény felét hagytuk el, kb (asszem :D még nem közölte velem a 7. fejezet, hogy milyen hosszú szeretne lenni :D), szóval azt kell mondanom, hogy túl hamar remélted a jót és hát Dean híres arról, hogy ostobaságokat csinál, nemde?:)

      Dean vadászatai is ennél összetettebbek és nem teljesen ez a konkrét indoka, de ígérem, hogy erre nagyon is hamar választ adok majd nektek. Felelőtlen volt, ez igaz, de nem feltétlen volt szándékos az, hogy "kísértette a halált", vagy nem akarta ezt tudomásul venni.

      Örülök, hogy egy ilyen kemény fejezet után is itt vagy és támogatsz és még várod is a folytatást :) Nagyon sokat jelent ez nekem, köszönöm :) Igazán kemény ez a regény, írni is az volt, nem csak olvasni. És boldog vagyok, amikor azt látom, hogy igen, megérte foglalkozni vele és mindent beletenni, amit csak tudok :)

      Továbbiak? :) Ahogy ígértem, hozom, amint rendeztem a kövi fejit. Hát, na azzal elég sok dolgom lesz még. Éjjel átolvastam és van vele munka és asszem nagyon nem akar az sem 20 oldal alatt maradni. Nem tudom, hogy mi van ezekkel a fejezetekkel, elkanászodtak :)

      Nienor

      Törlés
  4. TE JÓ ÉG
    Őszintén eddig egyszer sem rökönyödtem meg, bármit is írtál. Most se, olvastam hogy ez naggyon durva lesz, na de komolyan.........SOKKOT KAPTAM
    Ember
    Féltégla?!
    Ráadásul évadzáró előtt?
    Legszivesebben a falba verném a fejem köszikeköszikeköszike jézusom



    (Amúgy kurvajólett, ne vedd komolyan a kirohanásom és legközelebb komolyan veszek minden figyelmeztetést)
    Majd még írok valami vállalhatót ha kihevertem ezt a ....valamit.......
    Szió
    Lena

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :D
      Juj, mit is mondjak :D nem sokat tudok, mert tudom, hogy te most pipa vagy rám, de én akkor is annyira örülök, hogy meg tudtalak lepni, még ha az nem is volt valami szép és boldog meglepi :)
      Öhm, igen, évadzáró előtt, muszáj volt, és pont ezért. Kellett az, hogy megmaradjon a meglepetés ereje :) Aztán meg ma éjjel meglátjuk, hogy a finálé és kinyír-e minket :D (remélem :D De ha bántani merik Casti... Na szóval, értem, hogy miért akadtál ki :D )

      Nyugi, nem vettem komolyan, mármint úgy vettem komolyan, hogy tulajdonképpen nem talált el a féltéglád, szóval minden bizonnyal benevezel majd a kövi fejire is :)

      Oké, akkor várlak vissza, ha kiheverted :)

      Szióka :)

      Nienor

      Törlés
    2. Szia!
      Ne haragudj a kirohanásom miatt, ez a rész előhívott pár korántsem kellemes emléket, és te voltál a legközelebbi személy, akin kitölthettem a dühöm. Nem volt szép tőlem, bocsánat még egyszer!
      Azt hiszem ez lett a legfelkavarőbb, megdöbbentőbb és legőszintébb fejezet, sokat gondolkodtam ezen. Nem tudom elképzelni, hogy lesz ebből happy end, de hiszek neked :)
      Gondolom se Cas, se Dean nem csinál butaságot, szereplők nélkül nehéz lenne folytatni, mi? És a dal amit ajánlottál nekünk, minden szava idevágott
      Előre rettegek az évadzáró résztől, még Charlie halálát se hevertem ki, és azt mondták hogy meg fog halni valaki......( Csak ne Cas, ne Crowley)
      Sajnos nem biztos hogy látni fogom, pedig ez lenne az elsőm, hála egy szörnyűborzalmas dolog miatt: ISKOLA :S
      A facebookos csoportban láttam egy cikket fordított kriptajelenetről, de nem világosodtam meg, mi céljuk volt vele?

      Remélem hamarosan hozod az új részt, alig várom már :) És Egy új világ friss sem bántana, az is úgy ért véget, bogy.....
      Na mindegy, köszönöm hogy meghalgattál és a mondás : Ha megdobnak kővel (itt mondjuk tégla volt).....köszönöm hogy nem kettővel, hanem kenyérrel dobtál vissza :)

      Puszi
      Lena

      Törlés
    3. Szia :)

      Ó, ne aggódj, értettem én, hogy 1. megérdemlem, 2. olyan túlzottan nem gondolod komolyan, mivel írtad, hogy "legközelebb komolyan veszed a figyelmeztetőket" meg majd visszatérsz még komizni :) No problem, egy ilyen feji után illő, ha állom a sarat, ha már ezt okoztam nektek :)

      "ez lett a legfelkavarőbb, megdöbbentőbb és legőszintébb fejezet" ____ éééés bumm, az asztal alatt találsz meg, egy boldog, olvadt, fülig érő szájjal vigyorgó, szárnyaló pocsolyaként :) Igen, mert ennyire féltem ettől a pengeélen táncoló fejezettől :)Hogy hogy lesz ebből happy end? Nem mondom, hogy simán, de az lesz majd :)

      Jól mondod, valahogy nem igazán menne előre a történet, ha nem lennének főszereplőim :D A dal pedig... wow, annyira örülök, hogy így gondolod :) A regényhez készített bemutató videó alatt is ez van, és az első pillanattól kezdve egyszerűen... Mindig is ez volt a regény dala, a hangulat, minden, amit átad és persze a szöveg miatt is :) És nagyon boldog vagyok, hogy neked is tetszett :)

      Huh, ne is mondd. Akárhányszor azon filózok, hogy mi lesz ma éjjel... Hát igen, azt mondta Misha, hogy valaki meg fog halni (a hétvégi JIBconon Crowleyt mondta, de azt csak poénból), de... Nem tudom. Mondhatjuk azt, hogy Crowley és Cas az utolsó részben túlvoltak a nagy fenyegetésen, és megúszták. Oké, Cain azt jósolta Deannek, hogy előbb Crowleyt, majd Cast öli meg. Crow megúszta, Samtől, ez igaz, de megúszta. És Dean is az utolsó pillanatban magához tért és nem ölte meg Cast. Őrültség lenne (és talán hiteltelen is), ha megint halál közeli szituba kerülnének. Szóval tényleg marad Sam... Te jó ég, mi van, ha Dean tényleg megölni. Úristen, az a bűntudat, ami utána jönne... Nem hiszem, hogy megint Dean halna meg, bár lehet, hogy ezúttal mindketten odalesznek és Cas fog a kövi évad elején azon ügyködni, hogy visszahozza őket. Ezeregy lehetőség és mindre van esély. És sorry, hogy így letámadtalak a filózásommal. Asszem kezd megjönni a finálé hangulat :D Remélem, hogy te is mielőbb meg tudod majd nézni :)

      Reverse crypt scene. :) Nem vagy benne a magyar Destiel csoportban vagy a spoilercsoportban? (Abban, amit még tavaly ősszel csináltam. )Na ott elég sok minden benne van, nem tudom, hogy hol olvastál róla. Konkrét cél? Hát, sok minden. Maga a jelenet, az ugye tudod, hogy az, amikor Dean kis híján megölte a 22. részben Cast? Nos volt itt minden. Destiel, ismét Cas-Colette párhuzam, de a legnagyobb, hogy valóban a "We need you. I need you" kriptajelenetet teljes fordítottja volt. Cas nem ütött vissza és Deannek kellett most legyőznie egy belső irányító kényszert, ami azt akarta, hogy öljön. És ahogy Cas Naomi irányítását, úgy Dean is megtörte egy időre a pecsét uralmát maga felett és nem ölte meg Cast. Nem tudom, hogy láttál-e erről összevágott videót, ami tulajdonképpen összehasonlítja a két jelenetet. Szívszorító, gyönyörű :) Nem tudom, hogy erre gondoltál-e, vagy ez volt-e a konkrét kérdésed. Bocsi, de most ez nem volt számomra világos :) De bármit szívesen mesélek még róla, ha szeretnéd :P :)

      Nem tudom, hogy mikor hozom az új részt. Most tulképp egy hét alatt 50 oldalt csekkoltam nektek, és tegnap valahogy üzent is a szervezetem, hogy ácsi, és egyszerűen 10 előtt bealudtam és végigaludtam az éjszakát :D Picit pihenek, de remélem én is, hogy ez a dátum mielőbb lesz. Akár ebből, akár másból. EÚV sajnos biztos nem lesz még, ott semmennyi rész sincs megírva most nekem és teljesen fel kell vennem a story fonalát. Ott most nagyon elvesztem és perpillanat a többi regény húzott magához. (Ma pl picit a kövi Bukott angyal fejit olvastam.)

      Én szívesen meghallgatlak, bármikor, nyugodtan támadj csak le, akár féltéglákkal is, és adok én helyette kenyeret, vizet, bármit, ami jól esik :)

      Puszillak

      Nienor

      Törlés
  5. Kedves Nienor!

    Újra itt, újra veled, talán nem úgy, ahogyan szeretnénk, mégis megkönnyebbülés :)
    Elsősorban hadd kérjek tőled bocsánatot két dolog miatt : Az előző rész alatt, ha megsértettelek illetve megbántottalak, elnézést. Legközelebb odafigyelek hogy milyen hangnemben írok :) Másodsorban pedig, sajnálom, hogy ennyi időbe telt mire ismét tudtam jönni hsz-elni hozzád.
    Fáj a szívem, de még hogy fáj, azt hiszem könnyek nélkül sem úsztam meg, ezt a részt sem, ahogy a többit sem tudom valamiért. Lelkeden viseled ennek a két embernek a sorsát, és állandóan hatalmasakat alkotsz, néhanap már csak azt tartja bennem a lelket, hogy esténként, vagy történelem órán feljövök, és olvasgatok. Olvasok olyat, amit ha kismilliószor nem, akkor egyszer sem olvastam még el, mégis minden alkalommal elvarázsolsz. :) A legtöbb ismerősöm körülöttem most kezdte el nézni a sorozatot, és hát igen, mindig azt mondom nekik : Van egy kis """kötelezőolvasmány""" számotokra :)
    Legtöbbször, a munkáid alatt elgondolkodok azon, hogy én egy ilyen helyzetben mit hogyan tennék, és akkor tudom, hogy valamit imádok, ha már tényleg azon töprengek hogy mi lenne velem egy ilyen helyzetben.
    Ez a rész egyszerűen szívszorító volt, és engedd meg, hadd másoljak ki egy részt.
    "Lehunyom a szemem és az emlékeimbe vésem az arcát. Nem mintha angyalként valaha is elfelejthetném Őt. Nem mintha valaha is ki tudnám irtani a szívembe plántált mély és tiszta szerelmet… Emlékeznem kell rá. Mindig emlékeznem kell rá és meg kell őriznem a vonásait. A boldog Dean Winchester vonásait… A hamarosan halott Dean Winchester vonásait…"
    Amikor ezt a pár mondatot olvastam, letettem a telefonomat, és a sötét szobában csak pislogtam magam elé. Felmerült bennem, mikor érzékenyültem én el ilyen dolgoktól, és rájöttem, hogy azon kevés dolgok egyikét adod te itt meg majdnem minden alkalommal, amiken egyszerűen nem tudok nem elpityeredni.
    Csak remélem, hogy ez volt a legrosszabb, ezt volt a legmélyebb mélypont, és hogy ezután végre egy kis megváltás vár a két harcosunkra. Egy kis béke, egy kis pihenés, pihenés talán a napjaik végéig. Amúgy sem adatott ez meg nekik hosszú ideig :)
    Eme mondatomat még nagyon sokszor fogod hallani : Nagyon nagyot alkottál újra.
    Így igaz :) Sok sikert kívánok a továbbiakban, kitartást, és adjunk erőt neked mi :)

    Ezer puszi & ölelés
    Mercy :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaaa :)

      Jaj, Drága, dehogy bántottál meg :) Mármint ha sikerült is kiborítanom, az tudom, hogy az én hibám és hát sejtettem, hogy ha "nekem is esel/estek", akkor azt nem kell szó szerint vennem. De amúgy nem így volt, tényleg nem bántottál meg, ne aggódj, de ezt írtam is neked válaszban :)
      Ne kérj bocsánatot, hogy mikor írsz, én örülök, bármikor is teszed meg :) Nagyon is :) Na meg nézd csak meg, én meg ahhoz képest, hogy te mikor írtad ezt nekem, én csak most tudok válaszolni... :S :(
      Nagyon örülök, hogy ezzel a résszel is meg tudtalak hatni :) És igen, jól mondod, nagyon a lelkemen viselem ennek a két kis szerelmes idiótának a sorsát :) A gyengéim, de asszem ezt ennyi Destiel történet után nem kell mondanom :D
      Ilyen sokszor olvastad őket? :o aztamindenit, awww.... Engedtessék meg, hogy piruljak a sarokban :) És kötelezezőolvasmány? :o én? te jó ég... szóhoz se jutok :) Szóval köszönöm :) :) :)

      Kinyírsz, ugye tudod? :) de jó értelemben :) A halálom, amikor van valamit, amit szeretnék elérni egy-egy írásommal, és akkor jöttök ti, és pontosan leírjátok azt a hatást, amit nagyon-nagyon-nagyon szerettem volna elérni. Itt most azzal öltél meg, hogy megosztottad velem, hogy el szoktak gondolkoztatni a storyk. Hogy te adott helyzetben mit tennél :) Ez annyira... Fantasztikus :) Nem tudok rá jobb szót :)

      A részlet... És a reakciód... Sokadjára olvasva is kikészülök tőle és boldogan mosolygok és... Nem, nem megy, kész vagyok :) Annyira... Annyira örülök, hogy ilyen hatást tudtam kiváltani nálad :) Már ezért megéri írni erről a két kis Drágáról és elétek tárni azt, amit nekem is jelentenek :)

      "Csak remélem, hogy ez volt a legrosszabb, ezt volt a legmélyebb mélypont, és hogy ezután végre egy kis megváltás vár a két harcosunkra."____ Na akkor most adok egy kis minispoilert. A válaszom: is. Vagyis szerintem igen, ez volt a legmélyebb, ettől féltem a legjobban és pokolian vártam is meg nem is, hogy végre elétek tárjam. DE! Ugye? :D mindig van egy de :D nem ígérem, hogy eztán könnyű lesz, mert van még itt rendezni, nem is kevés dolog és asszem kezdek én is megvilágosodni, hogy miért írom hónapokig a regény végjátékát és a levezetést. Nem akarom elszúrni és elkapkodni és ez egy annyira mély regény... Lelkileg, pszichológiailag... Hogy itt kell az idő és az, hogy minden apró részletre odafigyeljek. Nem akarok hiteltelen lenni, szóval lassan, de biztosan haladok a vége felé :) Na, jó nyakatekert választ adtam neked, bocsi :)

      Köszönök mindent, és hidd el, sok-sok erőt adtok nekem a visszajelzéseitekkel, fogalmatok sincs, hogy mennyit :) és igen, megyek előre és a kis pihenő után (hosszú volt egy hét alatt ez az 50 oldal csekkolás :D) remélem, hogy megint belefullasztom magam egy kis frisselésbe :)

      Millió hálás puszi és ölelés :)

      Nienor

      Törlés
  6. Szia Nienor!
    Most írhatnám azt, hogy "úristenmostszakadmegaszívem" , de szerintem az előttem lévő hozzászólók már a magyar nyelv minden formáján kifejezték érzelmeimet a műved iránt. :)
    Na szóval, én inkább több figyelmet fordítok a kritikai részére a dolognak, ha neked ez megfelel. :)
    Az első dolog a kötőjelhiány, amit említettél. Sajnos bizonyos helyeken én sem látom telefonról, de nem tudom, hogy miért hibás a gépezet. :/ Talán a blogger berágott rád valamiért. :D
    A második, és egyben az egyik legfontosabb észrevételem az, hogy már egyáltalán nincs szóismétlés az írásaidban. Komolyan mondom, nagyon látszik, hogy most már eljutottál arra a szintre, ahol nem kell aggódnod, mikor kiraksz egy frisst. Vagy ha mégis aggódsz, hidd el nekem hogy emiatt felesleges. :) Csodálom is ám benned ezt a kitartást, a tökéletes teljesítése irányába. Tényleg, le a kalappal. :)
    Harmadszor, megintcsak meg kell említenem azt, hogy milyen jó arányban vannak a múlt és a jelen részek. Tökéletes harmónia van az idősíkok között, és ebből látom, hogy te egy megfontolt író vagy, rettentő jó időérzékkel. Tudod, hogy mikor kell kellően fokozni az érdeklődést, vagy éppen megsemmisíteni egy-egy aprócska szavaddal az olvasót. Kifejezetten tetszik ez a sorozatod, mert ha az ember túllát a végtelen letargián, és nem csak azzal foglalkozik, hogy "nem, nem ezt nem teheti!", akkor megláthatja a te munkád gyümölcsét, ami oly nagy nehézségek árán született meg, de mégis minden szereteted és törődésed benne van az olvasóid iránt, és az Odaátban való megrendíthetetlen hited, és szereteted irányába is. :)
    Lehet, hogy ennek a hsz-nak nincs sok értelme, és bocsánat a kianalizálásod miatt, de én egy kicsit Sherlock gondolkodású 17 éves kis fruska vagyok. :) De azért azt még hozzátenném, hogy minden egy frissednél egyre jobban lenyűgöz a tehetséged, és odaadásod. Nincs véletlenül megjelent könyved? :) Csak mert egy ilyen kivételes tehetségnek mint te, már könyvtalálkozói kéne, hogy legyenek. És ezt nem viccből mondom, hanem a legnagyobb csodáltaommal.
    Na, pedig úgy beigértem, hogy nem fogok ömlengeni! :D Na mindegy, mostmár olvasd csak el a véleményem, mert benne csak a színtiszta igazság egy aprócska részét ecseteltem. ;)
    Szóval csak így tovább, #AlwaysKeepFighting, és ne aggódj, én nem készültem a féltéglával, habár a piciny, naiv lelkem még picinyebb, apró darabkákban pislákolgat. De ettől függetlenül gyönyörű, éterien fájdalmas, és függőséget okozó lett. :)
    Óriási gratuláció és ölelés:
    Szabó Réka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Réka :)

      Jaj teeee, nekem bármi megfelel és most, hogy újraolvasom a kritikád, ismét csak mosolygok és majd kiugrok a bőrömből :) Amúgy bármit is írtok nekem, ha ismételtek is netán, én azoktól is csak szárnyalok és olvadozok és nem győzöm megköszönni, hogy rámáldoztátok az időtöket és írtatok nekem :)

      Hát akkor kezdem is az elején... A kötőjelhiány... Mikor megerősítetted, hogy te is látod, jobban mondva nem látod őket telóról... Ne tudd meg, hogy mennyire kiakadtam, kiborultam, forrongtam, utáltam a Blogspotot és... Huh, tényleg nagyon berágtam rá és napokig azon járt az agyam, hogy vajon hogyan tudnám kiküszöbölni a hibát. Megvan, végre sikerült. A 18. kört és a As Time Goes By 3. fejezetét ki is javítottam ma (REMÉLEM, hogy tényleg jók lettek, különben... Yepp, ki fogok akadni...). De még az Összetörve 2. 3. és 4. fejezete vár rám, na az nem lesz egyszerű... Tudni kell ugyanis, hogy amikor dőlt-normál stílusú, váltakozó bekezdéseket töltök fel, na az egy horror, ugyanis nem lehet egyszerű CTRL-C - CTRL-V kombóval megoldani a dolgot és legalább fél óra, ha nem több, amíg egy-egy ilyen fejit feltöltök. Szóval valamikor ez a két feji is sorra fog kerülni... Remélem, hogy mielőbb. Huh, bocsi, hogy a BS technikai "csodáival" meg a körülményes feltöltéssel untattalak...

      Nincs szóismétlés??? :o awww, én... Izé... Szóval... :) Igen, maximalizmus felsőfokon, ezt jól mondtad, ezek szerint látszik, hogy nem vagyok ezen a téren komplett :D Na de érted... Jaj nekem, mit tesztek velem, teljesen zavarba jöttem, írni se tudok, de közben meg nagyon boldog vagyok, hogy látni, hogy van eredménye a befektetett munkának és szeretetnek :) :) :)

      És most jönne az, hogy a harmadik észrevételedre reagálok, de kérlek bocsáss meg, ha nem fog sikerülni, mert tényleg alig jutok szóhoz. Pedig nem először olvasom a kritikád, de ez... Fentebb említettem, hogy mennyire kikészít, amikor ez történik :) De jó értelemben :) "A halálom, amikor van valamit, amit szeretnék elérni egy-egy írásommal, és akkor jöttök ti, és pontosan leírjátok azt a hatást, amit nagyon-nagyon-nagyon szerettem volna elérni." És mellette meg az, hogy látszik, érzitek, hogy mennyit jelent nekem ez a két kis idióta, hogy miket adott nekem, hogy a sorozattól miket kaptam és hogy mennyire sokat számítanak nekem :) És átjött :) És átjön nektek a soraimon keresztül és ezzel szembesülni egy csodálatos érzés :) Szóval köszönöm, hogy a szavaiddal újra és újra bearanyoztad a napomat és emlékeztettél arra, hogy miért írok, miért szeretek írni, miért szeretek velük írni, miért tesz boldoggá, hogy megoszthatom ezeket veletek és vagytok jópáran, akiknek ez tetszik és értékelitek :)

      A hsz-ednek tökéletes értelme volt, ne is merj nekem mást mondani, mert még mindig ki vagyok készülve tőle :) Az, hogy Sherlock-gondolkodású vagy, az csak jót jelent, legalábbis nekem igen :) De ezt fentebb kifejtettem, hogy miért :) Annyira de annyira hálás vagyok, hogy megosztottad velem, hogy miként hatott rád ez a rész, meg a többi is :) Nem is tudom, hogy mit mondhatnék még :)

      Könyv? :) Bárcsak :) Egyszer... Talán :) De jó is lenne :) De amíg Destiel fogva tart, nem sok esélyt látok arra, hogy egy ilyen út felé el tudjak indulni :) De nem baj, én most élvezem azt, hogy alkothatok velük, rengeteget tanulok általuk és általatok és egyszer talán az is megvalósulhat :) De nagyon köszönöm, hogy ezt gondolod rólam és az írásaimról :) Igazán megtisztelő :) (Megjegyzés: állítólag borzasztóan monotonon olvasok fel, szóval azt ne várd túlzottan :D )

      És még nincs vége és hozod nekem itt az #AlwaysKeepFighting-ot, amire most nagyon nagyon szükségem volt és... Köszönöm :) :) :) teljes szívemből, őszintén, hálásan :) És csak ígérni tudom, hogy a lelked összetört darabkáid megpróbálom összerakni a regény végére :) (Hogy aztán egy másikban újra Összetörjem :D bocsi, ezt nem hagyhattam ki :) De hozzáteszem, hogy ezt csak akkor teszem, ha ti is ezt akarjátok :) )

      És most én is viszonzom ám az ölelést, jóóó szorosan :)

      Puszillak :)

      Nienor

      Törlés
  7. Szia!

    Na végre sikerül gép elé keverednem, s írhatok egy rövidke kritikát. Kíváncsi vagyok, hogy milyen megoldást találsz a megmentésükre, vagy csak az örökkévalóságban egyesülnek. Bár ha egy angyal meghal, akkor semmivé lesz. Szegény Dean, s persze Cas. Ebből hogy lehet megoldás? Nagyon-nagyon kíváncsian várom a következő fejezetet, s már olvastam előtte is jó párszor s reménykedtem benne, hogy mire a kritikáig jutok addigra lesz még egy fejezet. De remélem megtáltosodsz, s újra olvashatjuk tőled a többi fejezetet is.

    üdv: crucio

    Ui: Na menek a többi történethez is ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaaaaaaaaaaaaaaaa!!!!!!!!!!!!!

      Óóóó, hát én mindjárt kiugrok a bőrömből, annyira boldog vagyok :) Oké, a story nem az (még), de az, hogy előkerültél, írtál és itt vagy... :) Jaj, várj, előbb összekapom magam :D
      Szóval... Hogy hogyan lesz ebből megoldás? Alakul. Sokkal hosszabbra nyúlik a regény, mint hittem, nem mintha maga a storyvonal lenne hosszú, hanem annak a kivitelezése és ezzel akadtam meg/lassultam be. Elkapkodni nem akarom, szóval az utolsó fejezetekkel lassan haladok... :S Yepp, ilyen az élet, belassultam, kevés az idő, stb...:( De remélem, hogy nem várat már túl sokat magára a történet befejezése :)

      Én meg megyek tovább a kövi kritikádra :)

      Nienor

      Törlés
  8. Fogalmam sincs, hogy lesz ebből happy end, de nagyon remélem, hogy az lesz, mert most megríkattál. :| Nem tudom, hogy bírom majd ki a folytatásig.. szerintem most elvonulok egy százas zsepivel egy nyugodt kis sarokba....
    (a sor eleji gondolatjeleket egyébként én sem láttom telefonról)

    puszi,
    Ani

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Oh, mondanám, hogy sajnálom, csak hát... Nos, egy kicsit talán pont ez (is) volt a célom ezzel a fejezettel és nagyon örülök, hogy hatni tudott rád, bár tudom, ez most neked nem vigasz... :( Happy end? Mindenképp az lesz. Hogy hogy? Nos, az út megvan előttem, csupán kicsit elszámoltam magam és rájöttem, hogy hosszabb lesz odáig az út, mint elsőre hittem.
      De ígérem, hogy ez volt a legleglegmélyebb pont (szerintem). Innen csak felfelé lesz. Lassan, de elindulunk majd felfelé :)

      Uh, köszönöm, hogy szóltál... Amint végre lesz rá időm és türelmem, ismét formázom az utolsó fejezetet és kijavítom ezt a gondolatjel problémát.

      Puszillak és köszönöm, hogy írtál nekem :)

      Nienor

      Törlés
  9. Szia.
    Én még el is sírtam magam rajta.
    Nagyon várom már a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)

      Awww, ne haragudj, csak az, hogy hatni tudtam rád a fejezettel... :) Amit el szerettem volna érni... :) Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem :) És ma végre a folytatás is eljött :)

      Puszillak :)

      Nienor

      Törlés