2015. szeptember 3., csütörtök

As Time Goes By - 4. fejezet 18+

Sziasztok!

Hú, hát, mit is mondhatnék :) Utálom az írói válságot, meg a meleg nyarat és az allergiaszezont, de úgy tűnik, hogy a szeptember nekem nem sulit, hanem frisst hozott. :) Én sem terveztem a hellátust saját hellátussal tölteni, de sajnos ez lett belőle.
Amúgy valami "baj" lehet az ATGB fejezetekkel is, mert valahogy egyre nőnek az oldalszámok és ez a fejezet már 18 oldal lett, szóval... De azt szoktátok mondani, hogy minél több, annál jobb. Hát, íme, akkor haladjunk tovább és egy picit, egy icipicit oszlassunk azon a nagy-nagy homályon és a rejtélyeken. :) Remélhetőleg épkézláb fejezetté is sikerült csiszolnom és nem lesz túl borzalmas a szünet utáni első rész... Ha maradtak még benne hibák (ismerem magam, biztos, hogy maradtak és a napokban a feltett részek újraolvasásakor is pokoli sok hibát javítottam ki), szóval idővel, újabb úrjaolvasásnál azokat is javítom majd, de ilyenkor egyszerűen már nem veszem észre őket... De ha ti találtok valamit, nyugodtan szóljatok rám, nem harapok érte. :) Szóismétlésekkel ugyanez a helyzet... Biztos, hogy akad benne, és idővel remélhetőleg azokat is kiszűröm, de addig is elnézéseteket kérem miatta...F

Mit is mondhatnék még? :) Semmit, úgyse a rizsámra vagytok kíváncsian, szóval remegve nyújtom át a folytatást (igggen, ennyi idő után még jobban tudok izgulni :D ) és jó olvasást és erővel, energiával, frissel és minden jóval gazdag őszt kívánok Nektek! :)

Nienor


***



















Castiel ujjai görcsösen martak a térdén levő könyv lapjaiba, erősen szorította őket és hagyta, hogy a papír érdes-finom tapintása a bőre alatt visszahozza őt a jelenbe. Ahol a helye volt. Távol az álmoktól, távol a régi szeretőktől, távol… Távol Leilah fájdalmas emlékétől. Óvatlanul nyomta el az álom, ismét végignézte az utolsó boldog perceit a lánnyal és utána… Utána itt volt. Újra a bunker falai közt, a nappali puha bőrkanapéján…

Ő valóban hitt abban, hogy idővel könnyebb lesz. Még mindig képes volt abban hinni, hogy a napok elteltével, és a végre megoldott rejtéllyel a hátuk mögött, majd… Majd könnyebb lesz a terhe… Nem így lett. Az álmok továbbra sem hagyták őt békében létezni, és ugyanúgy szüksége volt az alvásra, mint az elmúlt hónapokban. Az egyetlen változatosság az volt, hogy újabb és újabb embereket ismert meg, néha újabb képeket látott Leilah-ról és Michaelről, de előrébb egyik sem vitte őt. Még ma is a sötétben tapogatózott és Dean és Sam sem tudtak érdemi segítséggel szolgálni.

Napközben a Titkok Őrzőinek gyűjteményében kutattak, néha az interneten böngésztek, de a Naomi által művelt kegyetlenségre nem találtak példát, feljegyzést, vagy megoldást. Minden jel arra utalt, hogy az esete egyedülálló. Az okot szerette volna tudni. A miértjére a választ. Éjjelente, a rémálmokból felriadva, a szobájába betérő, és őt ismét a karjaiba vonó Deannek tette fel ezt a kérdést. Ő sem tudta a választ… Senki sem tudta a választ. Maradtak a hol édes és kellemes, hol pedig a felkavaró rémképek. Az emlékek… Teltek a napok és az idő előrehaladtával minden ellenvetése megszűnt, és már ő is biztos volt abban, hogy a barátja nem tévedett. Minden álom, minden esemény, amiket éjjelente, öntudatlan állapotában láthatott, az ő emlékei voltak. Nem tudta hová tenni őket, nem tudta, hogy hol vannak az emlékeiben a hézagok, és miért nem érezte soha azt, hogy valami hiányzik. Egy elfeledett arc, egy elfeledett szerelem. Nem hiányolta őket… Nem érezte, hogy a kitörölt képek űrt hagytak a szívében. Egészen mostanáig.

Láthatta a boldog napokat és az órákat, láthatta a szenvedélytől túlfűtött, és szeretettel átitatott aktusokat, a kedves mosolyokat, a meghitt perceket. Idővel a véleménye is változott. Már akarta őket. Vágyott rájuk, újra át akarta élni őket, teljesen emlékezni akart a megannyi szerelemre, amit Naomi valamiért elvett tőle. Pár nappal ezelőtt határozottan elutasította Dean ötletét, miszerint ha élne, felkeresnék őt. Ma már ő is egyetértett vele. Válaszokat akart. Bármi áron! És ha ez az ár további kellemes-kellemetlen éjszakákat ígért a vadász oldalán… Megbékélt a rá váró feladattal. Amikor erősnek érezte magát, elfogadta az utat, ami előtte hevert és amin végig kellett mennie. De amikor gyenge volt… Fáradt… Könnyek tarkították az arcát és a barátja volt az egyetlen, aki képes volt a jelenben tartani őt, távol a múlt fájdalmától… Erős karok és kedves szavak által… Azokon az éjjeleken újra és újra elmondta a másiknak, vagy csak önmagának, hogy többé nem akarja őket… Nem akarja látni Leilah-t, nem akar Alexanderre emlékezni, nem akar több túlfűtött, abszurd aktust végignézni, bárki is volt a partnere!

Castiel lehunyta a szemét és ismét próbált visszatérni a jelenbe. Az ő jelenjébe. Oda, ahol most volt, ahova tartozott: a barátaihoz, a családjához, Deanhez és Samhez. Nagy adag levegőt juttatott az emberi tüdejébe és kifújta azt. Nem vette észre, hogy a pilláit régóta, talán túlságosan is régóta leszorította, az ellenkezőjét elérve ezzel annak, amit valójában szeretett volna, és teljesen kiűzte a tudatából azt, ahol lennie kellene. Itt és most! A bunkerban… Levegő. A tüdeje levegőt kért, újra és újra, ő megadta ezt neki és végül ő nyert. Ismét kiürült az elméje és itt volt.

Még mindig a nappaliban ült, és már az ölében pihenő könyvet bámulta. Néhány órával korábban költözött át a kanapéra, távol a testvérektől. A gondolataiba merült, próbálta rendszerezni a fel-feltörő emlékeket és az eseményeket és ez vezette el őt ismét oda, ahol most nem akart lenni: az álmok közé, a múltba, a fájdalomba, a keserű emlékekbe. Azokba, amik legtöbbjének ugyanaz volt a vége: halál.

Ismételten lehunyta a szemét és hátrahajtotta a fejét. Hogy miért tette azt, arra nem szerette volna nyíltan megadni magának a választ… Tudta jól, hogy hibát követ el és nem szabadna… Nem kellene… Nem idézheti fel újra azt, ami… Ami…

Gyenge volt… Gyenge, fáradt és akarta. Önmagának is hazudott, hisz valóban akarta. Őt akarta! Emlékezni akart. Rá…

Koncentrált és egy idő után fel tudta idézni az arcát. Deannek igaza volt, szerette Leilah-t. Most hogy tudta, hogy mindezen érzései valóságosak voltak, be merte ismerni magának, hogy fontos volt neki. Fontos volt neki és… És mélyen szerette őt. Nem csak erős és mély érzéseket táplált iránta. Szerette… A csodálatos nőt, a tiszta lélekkel élő asszonyt, a fiatal anyát… Akit elvettek tőle… Két nappal Dean felfedezése után jött rá arra, hogy amit érez – a korábban ismeretlen, elviselhetetlen, el nem tűnő fájdalom –, mit jelent. Gyászolt… Még mindig. Nem csak azon az estén, amikor a rejtély megoldásra került… Az érzés azóta se tűnt el belőle. Évezredekkel ezelőtt nem volt lehetősége meggyászolni a kedvesét és a meg nem született, tiltott gyermeket. Most megtehette… Érezte a fájó űrt, a kínzó sebeket a lelkében, a fojtogató bánatot a torkában. Minden valós volt… Az álmok valóssá váltak.

Lépteket hallott, és ez megint visszahozta őt a jelenjébe, elszakította őt Leilah-tól és emlékeztette arra, hogy hol van és hova tartozik. Hogy hol kell lennie…
Nem fáradt azzal, hogy kinyissa a szemeit. Általában Dean követte őt, Sam inkább a könyvekbe és a számítógépébe temetkezett.
Besüllyedt mellette a kanapé, és egy kéz került a vállára.
– Hogy vagy? – kérdezte aggódva a barátja.
– Ugyanúgy, mint fél nappal ezelőtt – felelt csendesen az értelmetlen kérdésre. – Dean, néhány óra eltelte után nem lesz könnyebb vagy nehezebb.
Kinyitotta a szemét és a társára nézett. Egy megadó bólintást kapott és egy üveg sört a kezébe.
– A bizonytalanság az, amit nehezemre esik elviselnem – szólalt meg halkan. Ivott egy keveset az alkoholból és úgy döntött, hogy folytatja a vallomását. – Sok éve járok köztetek a Földön és hosszú időbe telt, míg megtanultam értelmezni az emberi viselkedéseket, megérteni az érzelmeket, az elveidet, amik mellett kiálltam, és amik miatt végül segítettelek, hogy elérd a céljaidat. Ráébresztettél arra, hogy nem a testvéreim által megtervezett és eleve eldöntött Apokalipszist kell végigvinnünk, hanem szembe kell mennem velük, és atyám első és legfontosabb parancsát kell követnem: szeretni az embereket és hagyni, hogy a szabad akaratuk szerint éljenek és cselekedjenek. Nem bántam meg, hogy a jó ügy érdekében az életemmel fizettem. Ám atyám okkal hozott vissza… Mindhárom alkalommal… Magyarázatot viszont nem kaptam tőle… Úgy, ahogy az elfeledett emlékeimre sem…
A barátjára pillantott. Az lehajtott fejjel hallgatta őt és nem reagált a szavaira. A kételyeire, a bizonytalan kérdésekre a fejében, amiket ma hangosan is kimondott és megosztott vele... Korábban elviselte őket, nem merengett azon, hogy az atyja miért hozta őt vissza a halálból. Mi oka volt rá? A magyarázatot nem követelhette tőle, hisz régóta, túlságosan is régóta magukra hagyta őket… És most egy újabb, sokkal súlyosabb rejtély nyomasztotta őt és pontos válasz erre sem volt. Még mindig nem volt...
– Bárcsak találnánk valamit és segíthetnék neked – mondta keserűen a társa. – Mindig is tudtam, hogy mi hárman egy alaposan elcseszett és halálra szívatott, szép kis átkokkal sújtott trió vagyunk, de a te szarjaid mindent felülmúlnak. Sajnálom, haver.
– Ne tedd – felelte határozottan. – Bármennyi fájdalmat is okoznak az elvesztett szerelmek, arra emlékeztetnek, hogy egykor boldog voltam és valóban képes vagyok szeretni.

El kellett hallgatnia és neki is értelmeznie kellett a saját szavait. A váratlanul feltörő, túlságosan is őszinte szavakat. Nem hazudott, és ez régóta nem érzett balsejtelemmel, félelemmel töltötte el. Nem hazudni, nem titkolózni… Egy része, az erős, küzdeni akaró része valóban nem bánta azt, hogy az elfeledett múltja kilépett a homályból és megmutatta neki azt, hogy ki ő. Hogy ki volt, és talán azt is, hogy ki lett volna, ha Naomi nem teszi tönkre mindazt, ami régen kedves volt számára.
A másikra pillantott és a várakozással teli, türelmes zöld szemek arra ösztönözték, hogy folytassa, amit elkezdett. Azt, amit el akart mondani, meg akart osztani vele.
– Mielőtt kiragadtalak a pokolból, nem vágytam szerelemre, vagy társa, nem óhajtottam intim kapcsolatba kerülni a halandókkal. Az idők megváltoztak felettem, vagy csak túl régen volt, hogy utoljára Naomi kezei közé kerültem és törlést végzett el a fejemben. Az álmok segítettek, hogy újra felismerjem a szerelmet. Az érzést, ami akkor él bennünk, ha feltétel nélkül, őszintén, önzetlenül szeretünk.

Elhallgatott és ismét ivott. Nem szeretett volna többet hozzátenni a témához, mert úgy érezte, hogy így is túl sokat mondott. Dean sem volt az érzelmes beszélgetések híve, nem akarta untatni vagy elijeszteni őt. Még kevésbé egy súlyos, túlságosan is veszélyes kérdésre megadni a választ. Az emlékei valóban ráébresztették arra, hogy mit érez most. Segítették, hogy rájöjjön, hogy régóta, – létezése során ő maga sem tudta, hogy hányadik alkalommal –, szeretett bele egy halandóba. És ez a felismerése veszélyt és félelmet hozott. Félelmet attól, hogy ismét elveszíti azt, aki oly kedves a szívének. Úgy, mint… Mint Leilah-t…
– Ez nagyon úgy hangzott, mintha Ámor rendesen telibe talált volna – mondta a másik egy visszafogott mosollyal az arcán. Ő is ivott az üvegéből és ránézett. – Jól sejtem?
Castiel elfordította a fejét, és maga sem tudta, hogy mennyi idő eltelte után bólintott. Bólintania kellett, hisz most sem szeretett volna hazudni. Nem minden pontban… Nem Neki…
– A Cupidóknak nincs befolyása az angyalok érzelmeire. A bennünk fellobbanó bensőséges érzések saját magunknak, a lényüknek, az igaz valónknak, valamint a másik félnek köszönhetőek – mondta őszintén a vadásznak. Válaszolt neki, ám nem tudta, hogy a másik is észlelte-e a feleletében rejlő „mellébeszélést”, ahogy Dean illette volna a kijelentését.
– Részletkérdés – mondta röviden a barátja. A szeme sarkából láthatta a fejrázását és egy féloldalas mosolyt a szája szegletében. Mielőtt megszólalt volna, tudta, hogy nem érte el nála azt, amit akart: továbbra sem szándékozik elsiklani az érzékeny téma felett. – Szóval? Ismerem az illetőt?
– Nem! – vágta rá a kelleténél hevesebben, ezúttal a hazug választ.
– Oké, ha nem akarsz róla beszélni, legyen. Titkolózz csak, Don Juan – válaszolta a társa félvállról. Sértés… Megsértette őt, kényelmetlenséget okozott neki az információk visszatartásával… De… De nem volt más választása. Ha Dean tudná… Megértené, hogy miért nem oszthatta meg vele a teljes igazságot. Azt, ami napról-napra, az előtörő emlékeknek hála egyre erősebben létezett benne. Nem a múltja, nem a gyászolt szeretők iránt… Nem ők… Nem ők voltak a jelen, nem ők voltak mellette azokon az éjszakákon, amikor szüksége volt a támaszra. Rá.

Deanre volt szüksége…

A barátja felállt a kanapéról, nagyot nyújtózott és ez újra eszébe juttatta, hogy hol van és miért.
– De ide nem hozunk csajokat, jobb, ha ezt észben tartod – oktatta ki őt feleslegesen a számára is nyilvánvalóról.
Elindult a konyha felé, ő pedig már szólásra nyitotta volna a száját. Nem volt szükséges folytatnia, mert a másik megtorpant és visszafordult az irányába.
– És férfiakat sem – tette hozzá feszülten.

Castiel egy bólintással vette tudomásul az eddig is jól ismert szabályokat. Nem mintha az a veszély fenyegette volna, hogy bárki idegent a bunker falai közé hívna. Ám Dean ezt nem tudhatta. Nem tudhatja… Nem adhatja a tudtára, hogy az egyetlen ember, aki élt, akit szeretett, és akire vágyott, az az imént hagyta el a helyiséget…

Lehajtotta a fejét és a kezében levő üveget nézte. Emlékek. Nem az elfeledett évezredekből, hanem a közelmúltból. Emlékek törtek a felszínre, és ő próbált rájönni arra, hogy vajon mikor és mi változott meg, miért szegült ismét szembe a testvéreivel, mert egy halandót akart követni a sóvárgó, angyali szíve… A szív, ami a történelem során újra és újra hátat fordított a mennynek és azt választotta, amik sokkal értékesebbek voltak számára: tiszta, őszinte, felemelő érzelmek. Szerelem.

Szerelem. Magasztos, ám bölcsek és a köznép emberei által nem egy esetben lebecsült érzelem. Másoknak mindez sokkal többet jelentett. A világegyetem középpontja, az élet forrása, mindennek a bölcsője és a mozgatórugója… Már tudta… Biztos volt abban, hogy ő is ezen emberek táborába tartozik: azokéba, akiknek többet jelent a saját önös érdeke, mint a parancs és a feladatok. Többet jelentett számára a szeretett nő vagy férfi, a törődés, a gondoskodás, a megbecsülés és az otthon. Az otthon, ami mindig mellettük volt. Leilah karjaiban, Alexander ölelésében, és a többi sok-sok halandó csókjában. És… És Dean mellett. Őt követte, mellette harcolt, érte harcolt. Az elvekért, amiket korábban neki is elmondott. Hogy az érzelmek mikor vették át felette az uralmat? A pontos választ nem tudta. Talán azon a napon, amikor először találkozott a feltámadt férfivel és az megosztotta vele a kételyeit a kárhozatból való megmentése kapcsán. „Nem érdemelte meg…” Dean kimondott és kimondatlan véleménye világos és tiszta volt számára. Nem értett vele egyet, soha nem tudott egyetérteni vele, még akkor sem, amikor megfenyegette őt, hogy a tiszteletlenségéért cserébe visszaküldheti őt a pokolba. Ma már tisztán látta az akkori érzelmeit és viselkedését, tudta, hogy soha nem tette volna ezt meg a vadásszal. Egy tiszta lélek… Csodálatos, jó, bölcs és igaz. Ez volt Dean, ez volt minden, ez volt mindaz, amit szeretett benne és vele együtt minden mást is, ami a férfi volt. Hol vad és meggondolatlan, máskor törődéssel és kedvességgel teli. Rideg vagy segítőkész, önfeláldozó vagy makacs.

Testvér… Barátok. Azok voltak, a vadász is és ő is ugyanezen véleménnyel viseltettek egymás iránt. Tévedett… Az álmok utat mutattak és ráébresztették arra, hogy amit Dean iránt érez… Az nem a testvéries szeretete volt. Több, mélyebb, erősebb. Olyan erős, hogy képes volt elragadni őt a menny elvakult katonái közül és ő végül a helyes útra lépett. Mellette. Dean mellett. Bármit is vett a fejébe, ő követte őt. Bárhova mentek, bármi állt is előttük, ő mindig követte őt. Nem az angyali parancsokat, nem a régóta eltávozott atyja elfeledett szabályait… Csakis Őt. Más nem volt fontos… Az Apokalipszis rossz volt, egy hiba, egy rossz jóslat, aminek nem szabadott bekövetkeznie. A testvérei szűklátókörűek voltak és nem látták az emberekben rejlő szépet és jót. Ő látta. Ő ismerte. Dean megmutatta neki és segített megmenteni a halandók világát… Ezen tettével végül mégse szegett parancsot: az atyja utasításának tett eleget és talán ez lehetett az ok, amiért ismét élettel ajándékozta meg őt. És ez volt az oka annak is, amiért újra ugyanazt az utat járná végig. Azt, ami ide vezette őket. A mai naphoz, a bunker falai közé, a két Winchester mellé, Dean esténként óvó és támogató karjaiba. A rémálmokhoz…

Felemelte a fejét, és ki kellett fújnia a tüdejében ragadt levegőt. Megitta a maradék italát és az üres üveget az asztalra helyezte. Hosszú utat járt be, ide jutott és nem bánta. Angyal volt, gyenge, elbukott, emberek közt élő angyal. Üldözött, megtépázott, sokat megélt, halhatatlan lény… Ám sehol se lett volna szívesebben, mint itt. Már nem bánta, hogy az álmok megváltoztatták az életét, új dolgokat tanult meg és olyanokat ismert fel, amik mindvégig előtte voltak. Dean nem tudhatta… Ezt nem oszthatta meg vele. Nem volt miért, nem volt rá szükség. Ők ketten barátok voltak, a másik mindenben támogatta és segítette őt, de a benne élő gyengéd érzelmeket nem viszonozta. A szerelem jó, a szerelem kedves, szerető és boldog tud lenni. De vannak azok a pillanatok, amikor… Amikor elveszíti azt, aki oly fontos számára és nem marad más, csak a gyász. A sok-sok gyász a halott szeretői iránt… És a sóvárgás a soha el nem érhető férfiért…

Castiel mély levegőt vett, és visszadőlt a háttámlának. Újra az üres üvegére nézett és végül döntött. Felállt a kanapéról és csatlakozott a konyhában csendben vacsorázó testvérekhez. Az éjszaka végül leszállt, ő ismét fáradt volt, és elvonult a szobájába, hogy az ágyából nézhesse végig az álmában előtörő, jó vagy talán rossz emlékeket. Azokat, amik vagy újabb embereket mutatnak majd neki, vagy még több kérdést támasztanak benne. Már csak egy dologban volt biztos: ha ismét a hatalmukba kerítik őt, nem lesz egyedül. Dean most is vele lesz, segíti őt, és ezt a nehéz utat is vele fogja megtenni. Egy családként, egy csapatként.

Barátokként.

***

i. e. 4325.
Castiel nem tudta, hogy mi várhat rá, ezért félelemmel és aggódással a szívében tért haza. Engedelmeskednie kellett a hívó szónak, nem tétovázhatott. Michael két éve itt volt, és az utolsó búcsújuk már túlságosan is messze volt. Nem kereste őt, tudta, hogy nem keresheti, úgy ahogy a másik sem kutatott utána. Nehéz és vészterhes idők jártak felettük és három évtized mit sem változtatott a társaik véleményén. Ők nem értették őket… Ők nem érthették meg őket és nem láthatták úgy a szerelmüket, ahogy az valójában létezett. Talán soha nem is fogják. Ez volt a legnagyobb félelme.

Elsétált a kapuk előtt álló őrök mellett és folytatta az útját az úti célja felé. Az érkezése után azt hitte, hogy a következő feladatát nem közvetlenül a felettesétől fogja megkapni. Úgy, mint eddig mindig… Ám most először egyenesen Michaelhez irányították, mondván, hogy a parancs ezúttal tőle fog érkezni. Bízott a másikban, hitte, hogy minden továbbra is a legnagyobb rendben van, és ő is jól van. Tőle távol, de jól van.

Megérkezett az aranyszínű ajtó elé és nehéz szívvel kopogtatott rajta. A belépési engedélyt azonnal megkapta.
Még soha nem járt a díszes parancsnoki szobában, és nem volt szemtől szemben a négy arkangyallal, valamint azok hadvezéreivel. Előttük állva kicsinek, védtelennek és hasznavehetetlennek érezte magát. Nem pillantott a barátjára, pedig tudta, hogy ezt kellene tennie. Ő volt mindük felett az első számú vezető, az ő szava volt az, amit követniük kellett.
A felettesei elé sétált és végül köszöntötte őket. Raphael nem fáradt válasszal, Uriel is csak biccentett, és együtt elhagyták a helyiséget. Gabriel egy biztató mosollyal ajándékozta meg, a többi angyal viszont tudomást sem vett róla. Ez korábban sem volt másképp, nem lepte meg őt a reakciójuk. Ő mindig is csak egy névtelen harcos volt, és sokuknak máig az maradt.

Nem tehetett mást, nem kerülhette tovább Michael tekintetét.
– Mit parancsoltok tőlem? – kérdezte engedelmes katona módjára.
– Feladat vár rád, Castiel, testvérem – érkezett a baráti válasz Gabrieltől. Ahogy sejtette, a férfi kedvesen fogadta őt, mindig is szeretettel beszélt vele, még ha régóta nem is az ő ezredébe tartozott. A részleteket Michael dolga tudatni veled.
A szokásos mosolyát küldte felé, majd követve a társai példáját, és a többiekkel együtt elhagyta a szobát.

Egyedül maradtak… Két év után először, egy impozáns helyiségben, a mennyben… Castiel nem tudta, hogy hol van a csapda, hogy mikor derül fény a kettejük kínzó titkára, és mikor kapja meg a „büntetését” azért, amit tett.

Percek teltek el felettük. Egyikük sem mozdult meg, vagy törte meg a csendet. Méterek álltak közöttük, mégis újra olyan közel érezte magához őt, mintha ma is az óceánparton állnának, egymás lélegzetéből juttatva csekélyke kis oxigént a tüdejükbe, miközben időről időre csókokat hintenek a másik ajkaira. Két összeakadt tekintet… Szavak nélkül kommunikáló, szerelmes, vágyakozó, szerető tekintet… Áhítat… Kimondatlan, kedves vallomások… Reménykedő szív… Remény abban, hogy egyszer nem kell majd titkolniuk a szívükben égő tüzet, nem kell elbujdosniuk a társaik elől, az angyalok elől, akiknek a családjuknak kellene lenniük… Nem csak érzelmek nélküli, rideg, közös feladattal bíró, kegyetlen harcosoknak.

Most is elvesztette az időérzékét. Nem tudta, hogy mióta állnak némaságba burkolózva a szobában, miközben feladatuk lenne.
– Miben állhatok a szolgálatodra? – kérdezte végül csendesen a felettesét. Mert itt, ezen a helyen Michael nem a párja volt, hanem az angyal, akinek hűséggel tartozott.
A másik lehajtotta a fejét és a közelben álló asztalhoz lépett. Castiel követte a példáját és lepillantott az előttük heverő térképre. A társa egy pontra helyezte az ujját és ő memorizálta a várost, amit az takart.
– Te vezeted a sereget, ami végleges pusztulást hoz a településre.
Nem sok alkalommal fordult vele elő, hogy nyelnie kellett. Neki nem volt rá szüksége, és a porhüvelyének se lett volna szabad. A kegyetlen szavak sokkolták őt. Ám az elé táruló látvány még jobban. Nem egyszer kapott hasonló parancsot, nem csak tőle, hanem a többi arkangyaltól is, ám ma először láthatta az utasítással kapcsolatos igaz érzelmeket a barátja arcán. Nem titkolta előle, nem rejtette egy erős maszk mögé a szomorúságát és a csalódottságát.
A férfi felemelte a fejét és ő bólintott, jelezve ezzel, hogy tudomásul vette a feladatát.

Kinyitotta a száját, számtalan kérdést akart feltenni neki, kezdve attól, hogy miért ő és miért ítélték halálra a kiválasztott várost. Időben tudatosult benne, hogy hol van, ki ő és mit tehet meg és mit nem. Becsukta a száját, pont abban a pillanatban, hogy Michael megrázta a fejét. Ő nem kérdezhetett. Nem itt és nem most. A falak vastagok voltak, ám az angyali képességek ellen mit sem védtek, és bárki meghallhatta őket. Nem beszélhettek. Szavakkal nem…

Ismét mozdulatlanul álltak, ezúttal az asztal felett, és sokkal közelebb egymáshoz, mint pár perccel korábban. Egymás tekintetébe feledkeztek, itták a másik ki nem mondott szavait. Castiel nem láthatott az arkangyal fejébe, nem olvashatta ki a benne megszülető gondolatokat. Nem is volt rá szüksége… Minden a szeretett arcra volt írva. Ugyanaz a törődés, ugyanaz a magasztos érzelem, ugyanaz a kimondatlan ígéret. A szerelem ígérete.

Michael volt az, aki közelebb lépett hozzá, és centikkel előtte állt meg. Ő nem mert cselekedni, nem mert mozdulni vagy megszólalni. Nem tehette meg… Itt nem. Az orruk majdnem összeért… Majdnem… Egészen addig, míg a „majdnem” megszűnt, és már az egymás szájából érkező forró levegőt lélegezhették be.

Michael ismét megrázta a fejét és az övének támasztotta a homlokát. Lehunyta a szemét és ő újra láthatta rátelepülni a fájdalmat. Ő is lecsukta a pilláit és lassan emelte a magasba a kezét. Az ujjai óvatosan értek az archoz, gyengéden simítottak végig a puha bőrön, számtalan forró érzelmet súgva ezzel a másiknak. Nem csak az iránta érzett szeretetét próbálta ezzel elmondani neki, hanem a tudtára adni azt is, hogy még ha nem is képes átvenni a terhét és megakadályozni a kiválasztott település halálát, akkor is támogatni fogja őt és nem hagyja cserben. Bárhova is vezessen az útjuk, sosem hagyja cserben.

A férfi is felemelte a kezét és megfogta az övét. Azt, ami az arcán pihent. Egyszerre sikerült kinyitniuk a szemeiket és ő újra elmerülhetett a csodálatos, zöld íriszben.
– Mikor kell a támadást elindítanom? – kérdezte normál beszédhangerővel azt, amit megkérdezhetett. Azt, amit meg kellett kérdeznie…
– Gabriel tájékoztatta a századot. Holnap kell végrehajtanod a parancsomat – válaszolt a társa az övével megegyező hangerővel, és mint a vezetőjétől elvárt stílusban.
– Értettem. Köszönöm a bizalmat.
Ezúttal nem érkezett újabb felelet. Legalábbis nem mondatokban és üres stratégiai utasításokban. A jobbját fogó kéz erősebben fogta közre az övét és egy hálás, visszafogott mosolyt kapott. Ismét közelebb érezhette a finom ajkakat, és legnagyobb örömére, a nem várt csókot megkapta. Gyengéd és visszafogott volt. A nyelveik nem találkoztak, a bőrük csak érintette a másikét, és ez pont elég volt Castielnek arra, hogy hittel, reménnyel és bizalommal töltődjön fel. Hittel, a békésebb jövőben; reménnyel az elfogadóbb társakban; és bizalommal a kettejük kapcsolatának boldog folytatásában.

A száj végül elhagyta az övét, és Michael hüvelykujja simított végig a korábban csókolt, kipirult bőrfelületen. A tekintetük továbbra is egymáson függött, és újabb és újabb szerető ígéretet „súgtak” egymásnak. Kimondatlan szavakat…

Ezúttal ő volt az, aki hátrébb lépett és felépítette közéjük az elvárt távolságot.
– A feladatod elvégzése után személyes és teljes beszámolót kérek – kapta meg az újabb tekintélyes parancsot. Rideg szavakban, ám továbbra is egyet nem értést tükröző tekintettel.
– Nem fogok csalódást okozni – felelte kimérten és ismét növelte köztük a távolságot. Háttal közelített az ajtó felé, és figyelte őt addig, amíg el nem érte az úti célját.

Utolsó néma üzenetek… Utolsó kimondatlan, támogató ígéretek… Ígéretek, hogy bármi is áll ma vagy holnap közéjük, mindig számíthatnak egymásra.

Végül megfordult és elhagyta a helyiségét, hogy újra katonaként teljesítse azt, amit parancsba adtak neki.

***

Castiel ma sem alhatta végig az éjszakát. Az újabb álomkép félbeszakadt, nem tudhatta meg a múltjában is feltett kérdésekre a választ. Nem volt semmi egyéb a kezében, csak még egy emléke arról, hogy valamikor, sok-sok évezreddel korábban, Michael is fontos volt a számára. Ha… Ha a vele való álmai is valóban emlékek… Nem akarta, hogy azok legyenek, nem akart újabb, megoldhatatlannak tűnő rejtélyeket! Mert, ha mindezen események megtörténtek közte és az arkangyal között… Miért feledte el őket? Miként lehetséges ez? Nem tudta, hogy milyen módon viszonyuljon az újabb információkhoz, nem tudta, hogy ha ezek az álmai is valósak, akkor az arkangyal miért nem mondta el ezt neki, miért nem találkozott vele soha, egészen addig, míg az meg nem szállta Adamet? Talán a férfi volt az, aki elrendelte a közös emlékeik törlését és nem akarta, hogy ő emlékezzen a hibázásukra? Egy újabb válasz nélküli „miért” bukkant a felszínre… Talán bosszúból tette ezt vele… Talán olyan dolgok történtek velük vagy köztük, amik miatt az arkangyal bosszút fogadott ellene és a homályba száműzte a saját emlékeit róla…

Castiel egészen az álmok kezdetéig közömbösen vagy gyűlölettel, haraggal viseltetett iránta. Ezeket az érzelmeket vette kiindulási alapnak és arra következtetett, hogy okkal érezte őket. Hisz a férfi birtokba akarta venni Dean testét, megküzdeni Luciferrel és elhozni a Végső Napot. Az Apokalipszis küszöbén ellenfelek voltak. Ám most… Az idő múlásával, egyre több álom után az angyallal… Nem volt képes többé közömbös érzelmeket táplálni iránta. A múlt kinyúlt érte, megragadta, mély gondolatokba taszította és egyre súlyosabb kérdéseket szült benne.

Újabb összezavaró álmok, és újabb válasz nélküli kérdések… Túl sok volt, és napról napra többel bővült a lista… Elege volt, mára nem kért többet. Egymást kergették a fejében a lehetetlenebbnél lehetetlenebb ötletek, találgatások, kétségek, és a gyengesége ismét megmutatkozott: kellemetlen fájdalmat érzett a fejében, és aludni akart. Most! Szüksége van rá, mindig szüksége van rá…

Lehunyta a szemét és remélte, hogy kis időn belül ismét elalszik, talán mégis szerencséje lesz, és az arkangyallal álmodhat és az újabb információk közelebb viszik a megoldáshoz. Még mindig fáradt volt, ezért a vágya hamarosan teljesült.

***

i. e. 3216.
Újra és újra próbált szabadulni a támadóitól, ám túl sok társa jött el érte, és a nő parancsa is világos volt: erős kézzel kellett fogságban tartaniuk őt.
 Ismeretlen, eddig sosem látott helyre vitték. A mennyek egy olyan pontjára, amelynek még csak a létezéséről sem tudott: egy tökéletesen tiszta, rendezett, kevés eszközzel és bútorral teli szobába. Fehér falak, rideg légkör. A helyiség üzenetét könnyű volt értelmezni: nincs szabadulás.

Egy nagy, párnázott, láncokkal teli székre ültették és a végtagjaira bilincsek kerültek. Lepillantott az ismerős anyagra: énoki pecsétekkel tarkított béklyók tartották fogva. Nincs esély a menekvésre…

A korábbi támadói elhagyták a szobát, és négy másik csatlakozott a nőhöz. Castiel nem nézett rájuk, minden figyelme a nőre összpontosult. Arra a társára, aki kimondta a kedvese és a gyermeke halálos ítéletét… Megrántotta a láncait, felé mozdult, ám nem járhatott sikerrel. Ha tehette volna, a tekintetével már réges-régen megölte volna őt. Az angyalt, akinek támogatnia kellene őt, bajtársként a támaszának lenni, nem pedig elvenni tőle azt, ami számára oly sokat jelentett.

– Megöltétek a félvért?
A hűvös hang a jobbja felől érkezett és ő a férfi felé kapta a tekintetét. Nem volt egyedül, a többi arkangyal is vele volt. Most már volt lehetősége megfigyelni őket… Ők voltak azok…
Bűnt követett el… És a vezetőik most azért jöttek, hogy kimondják rá az ítéletet. Tudta, hogy nem kaphat kegyelmet vagy megbocsátást. Egyikre sem vágyott, egyiket sem akarta. Leilah és a gyermeke elvesztése mély, gyógyíthatatlan sebet vágott a lelkébe. Csak egy dolgot akart: bosszút. Minden angyalt gyűlölt, aki a szobában tartózkodott.
– Igen, a problémát megoldottuk – válaszolta érzelmek nélkül a nő, mintha csak a bolygók éghajlati viszonyairól beszélnének. Dühítette, hogy így társalogtak arról a halandóról, aki többet jelentett a számára, mint bármely angyal a mennyben. Többet ért, mint amennyit bármelyikük valaha is fog…
– És az anyja? – kérdezte Raphael szigorúan.
A nő bólintott, Uriel pedig ugyanezt tette, tudomásul véve ezzel a kijelentést: Leilah is meghalt…
Gabriel látszólag érdektelenül figyelte a párbeszédet és Castiel azt kívánta, bár kiállna mellette a felettese, vagy csak elmondaná neki, hogy sajnálja, hogy ilyen mérhetetlen veszteséget kellett átélnie. Ám hiába remélte a kedvességet, azt tőle sem kaphatta meg. A törvényeik rövidek és világosak voltak: nem keveredhettek az emberi fajjal és nem nemzhettek nefilimeket. Amitől rettegett, megvalósult… Ostobának érezte magát, amiért naiv módon azt hitte, hogy ő és a családja… Az ember és a magzat… Akiket a családjának tekintett… Ők voltak a családja… Azt hitte, hogy megvédheti őket és biztonságban vannak. A tévedéséért súlyos árat fizetett.
– Tisztában voltál a törvényeinkkel, Castiel, ezért a büntetésed még súlyosabb lesz. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tettedet, nem számíthatsz kegyelemre és idő előtti szabadulásra.
Castiel hangosan szívta be a levegőt és dacosan elfordította a fejét. Alig volt képes elhinni, hogy régen az ő seregében harcolt és védte meg számtalan alkalommal az életét. Először nem ismerte fel őt… Már nem emlékezett arra, hogy pontosan mikor és miért választott magának új porhüvelyt, és ezt a testet még nem láthatta. Nem is kellett: anélkül is felismerte volna, hogy látná az angyali lelket a férfi mellkasában… Ismerősek voltak neki a rideg szavak, az érzelmeket nem tükröző stílus és a tárgyilagos hangszín. A katona hangszíne…
– Nem szükséges ezt tenned, Michael. Biztos vagyok benne, hogy Castiel tanult a hibájából és…
Visszafordult az arkangyalok felé és láthatta, hogy Michael egy tekintélyt parancsoló pillantással elhallgattatta Gabrielt.
– Megszegte a törvényeinket, lakolnia kell – mondta határozottan Uriel.
– Leilah ártatlan volt és ti mészárosok módjára megöltétek!
A hangja mérgesen csengett a némaságba borult helyiségben, és a szavai nyomán három dühös arkangyal nézett rá.
– A nő veled és a félvérrel együtt bűnös volt. Ám angyalokra csak a legvégső esetben sújtunk le halállal – válaszolt továbbra is a megszokott ridegséggel Michael.
– Azt érdemelné – szólt közbe Raphael. Ő is egy tekintélyt parancsoló pillantást kapott és nem fűzött hozzá több szót a megjegyzéséhez.
– Kétezer év vár rád a mennyek börtönében, és ha az időd letelte után úgy ítéljük meg, hogy érdemes vagy rá, akkor visszatérhetsz Gabriel parancsnoksága alá.
– Ez őrület – fakadt ki váratlanul, és hozzá idegen frusztráltsággal az említett.
– Az ellenkezésed érthető. A törvényt szegőket nem hálás feladat irányítani – válaszolta Michael.
– Nem erről beszélek – mondta dühösen a másik. – Olyanért bünteted őt… Ezzel nem értek egyet, testvérem! – tette hozzá határozottan. – Castiel nem érdemli tőled ezt a fajta bánásmódot.
– Gabriel! – Raphael előrébb lépett és szigorú vonásai egyet súgtak neki: a parancsnoka tehetetlen hármukkal szemben. Uriel is mellé állt, és ekkor már biztosan tudta, hogy veszítettek.
Gabriel végigmérte a két arkangyalt, majd ismét Michaelre nézett.
– Legyen! Csinálj, amit akarsz, de én ehhez nem adom a nevemet! Nem viselek el tőletek több viszályt és igazságtalanságot!
A férfi Castielre nézett és az őszinte sajnálatot láthatta az arcán. Azt, amit korábban remélt, hogy megkaphat tőle.
– Sajnálom, Castiel.
Ő bólintott és remélte, hogy a szívében érzett hálát, azt a jelenlegi, túlságosan is apró boldogságot, látja rajta a másik.
A felettese visszafordult a három arkangyalhoz és erősen beszívta a levegőt.
– Végeztem. Mától tekinthettek lázadónak, árulónak, megölhettek, vagy engem is a börtönsorra ítélhettek. Vagy üldözhettek, ha ezt szeretnétek. A következmények nem érdekelnek. Nem óhajtok több időt eltölteni köztetek, a harcaitok és igazságtalanságaitok közepette. Ég veletek!
Reagálás nem érkezett a szavaira, mert mire ezt bárki is megtehette volna, Gabriel köddé vált.
Raphael és Uriel nem mutatták bárminemű felháborodásukat vagy megrökönyödésüket. Michael még jobban megkeményítette a vonásait és az eddig csendben hallgató nő felé fordult.
– Vigyétek a cellájába és gondoskodjatok arról, hogy kétezer évig senkivel se érintkezzen. Az idő lejártával megvitatjuk a további sorsát.
Az angyal egy apró biccentéssel vette tudomásul a parancsot. A három férfi távozott, mások jöttek be helyettük, ám ő nem figyelt arra, hogy mi történik, vagy hogy mit fognak tenni vele. Egyetlen dolog zakatolt a fejében: kétezer évig egy apró cellába lesz zárva, egyedül, a magányával és a mérhetetlen gyászával. Valamint a bosszúval… Ezek után valaha is hajlandó lesz újra szolgálni az angyalokat? Az válasza egy határozott „nem” volt…

***

Castiel remegve, izzadtan ült fel az ágyában. Lenézett a térdeit markoló kezeire és mély levegőt vett. Nedves… Az arca nedves volt. Felemelte a jobbját és letörölte a vérkönnyeket. Hasztalan volt a tette. Újabb és újabb vörös cseppek hullottak alá és ő nem tudott megálljt parancsolni nekik.
Nem lepte meg, hogy bejelentés nélkül nyílt ki a szobája ajtaja… Nem kellett felnéznie, hogy tudja, ki lépett be és ült le mellé az ágyára… Nem kellett az arcra néznie, amin aggódás és kedvesség ült… Nem kellett, mert a fejében tisztán látta a barátja kedves, féltő vonásait.
Dean a térdén pihenő kezére tette az övét, és ez végül arra ösztönözte, hogy felemelje a fejét és találkozzon a tekintete a törődő zöld szempárral.
– Mi történt? – kérdezte halkan a férfi.
Fejrázás. Erre volt képes, csakis ezzel bírt felelni. Talán nem akart, vagy nem tudott megszólalni, ebben még ő maga sem volt biztos.
– Gyerünk, Cas, ne kezd újra – kérte kedvesen a másik. – Ketten többre megyünk, és könnyebb lesz, ha elmondod, hogy mit láttál.

Árulás. Ez az egy szó üvöltött a fejében. Ha visszaemlékezett az álmára, a látott jelenetre… Nem! Az átélt jelenetre, akkor ezt érezte. Azt, hogy Michael elárulta őt. Nem értette, hogy miért… Nem értette, hogy mi történt, hogy miért váltak az angyallal idegenekké. Ha valóban a régmúlt emlékeit látja az álmaiban… Nem, nincs feltételes mód! A múltja elevenedik meg az álmaiban, azokat kell most végigtekintenie, ebben ma már teljesen biztos volt… Érezte… Belül, az ösztönei, vagy csak a feltörő képek súgták neki azt, hogy amit lát, az nem kitaláció, nem az elméje zavaros és értelmetlen alkotása. A valóság… Leilah élt… Alexander is létezett… Michael… Ő és Michael… Hiába akarja újra és újra tagadni, remélni, hogy téved, hogy az arkangyallal való álmok csak az elméje szüleményei… Nem az… Nem az volt… Valóság, el kell fogadnia, hogy az is a valóság!

– Cas? – Dean hangja magához térítette őt. Ismét a szemébe nézett, kinyitotta a száját és többé nem volt visszaút.
– Michael megölette őt… Őt és a lányomat – mondta rekedten.
A barátja arcán megjelenő döbbenet nem lepte meg. Már az sem, hogy a súlyos szavak kimondása még nagyobb terhet nyomtak a szívére… Nagyobb terhet, amik több könnycseppet igényeltek.
A férfi ölelését megnyugvással fogadta. Erős karok szorították, újabb és újabb könnyeket előcsikarva belőle.
Már nem zavarta őt a saját viselkedése… Az, hogy sírva ül a szobája ágyán, és egy korábban ismeretlennek hitt nőt, egy elvesztett szerelemet, egy meg nem született gyermeket gyászol. Megszokta őket… Többé-kevésbé megszokta, hogy a hónapok alatt az Úr erős angyala egy megtört, egy halandó oldalán vigaszra lelő, gyenge, elbukott szeráf lett… Összeroppant az érzelmek alatt, összeroskadt a múltból átragadt, átélt, fájó, keserves érzelmek alatt... Itt volt, mind itt volt, nem a múltjában, nem abban a réges-régi időben, hanem itt. Most is gyászolt, most is reszketett, sírt és zokogott… Úgy, mint álmában…
– Megölte őket… Naomi követte a parancsát és megölte őket – ismételte rekedten a megváltoztathatatlan tényeket.
A vadász karjai erősebben fogták őt és ez ráébresztette arra, hogy miért. A teste rázkódott a sírástól, az elméje üvöltött a megváltásért a lelke pedig a fájdalomtól. Az érzett kín semmihez sem volt hasonlítható. Nem volt emlék, vagy esemény, ami eddigi élete során ilyen mértékű szenvedést okozott volna neki. Leilah fontos volt… Leilah számított… Leilah a társa volt… A kedvese… Egy nő, akit szeretett…
– Átkozott ribanc!
Dean hangja halk volt. A füle mellett csengett a dühös mondat, és még az erőteljes levegővételt is érezte a nedves bőrén.
Bólintással jelezte, hogy egyetért a véleményével. Ha Naomi még élne… Ha számon kérhetné őt… Ha elmondhatná neki, hogy amit tett, arra nem létezhet mentség vagy bocsánat… Nincs elfogadható ok, vagy megfelelő indok, amivel az elkövetett gyilkosság jogos vagy törvényszerű lenne.

Amira… A kislány, akinek az édesapja volt… Az ártatlan gyermek, akire bűn nélkül szabták ki az ítéletet… Hol lehet itt az igazság? Castiel nem érezte… Nem volt benne könyörület, nem volt benne az élet iránti szeretet és tisztelet. Nem kapta meg az ember, nem kapta meg Leilah azt a fajta bánásmódot, amit az atyja elvárt volna tőlük. Ugyanúgy törvényt szegtek, mint ő és Leilah…
– Cas?
A barátja szólítása aggódó volt. Igen, aggódik, ezt már korábban is megállapította. De csak a nevét mondta, nem fűzött hozzá egyéb információkat, és ez arra ösztönözte, hogy eltávolodjon a szoros ölelésből és ránézzen.
Dean felemelte a kezét és az arcához ért. A jobb, majd a bal oldaláról is letörölte a könnyeket és egy visszafogott mosollyal egészítette ki a tettét.
– Beszélek Sammel, hogy kérdezzen körbe néhány vadásznál, hátha valaki hallott már ilyenről és tudja, hogy mivel lehet megállítani ezt a folyamatot. Ezt az utat még nem jártuk végig, és talán találunk valamit. Bármit, ami előrébb visz minket.
Ismét egy bólintás. Csak erre volt képes. Apró, visszafogott, alig észrevehető bólintás és ki nem mondott hála az újabb, csekély méretű reményre, amit a férfi adni próbált neki az ötletével. A társa keze a vállára került és gyengéden megszorította. Ő ráemelte a tekintetét és mélyen szívta be a levegőt a tüdejébe.
– Nem akarok többet álmodni – mondta halkan. Megrázta a fejét, hogy a tettével is alátámassza a szavait. – Gyengévé és elesetté tesznek.
– Oooké, kitalálunk valamit – ígérte eltökélten a másik. – Kezdjük azzal, hogy most nem fekszel vissza. Gyerünk, ki az ágyból, menjünk reggelizni!
– Én nem…
Dean pillantása elhallgattatta. Ő mindig tudta, hogy mi a jó neki, mivel segítsen rajta, hogyan támogassa. Ételre nem volt szüksége, a porhüvelye ezen része jól funkcionált, ám ha a vadász most evést és egyéb elfoglaltságokat ajánl neki, akkor ezt sem fogja visszautasítani.
– Rendben, menjünk – felelte neki megadóan.

Újabb éjszaka, újabb rémképek és remélte, hogy a társa terve eredményes lesz, és ismét kizökkentik őt a múlt árnyaiból. Valóban nem volt szüksége ételre, az emberi teste nem igényelte őket. Jól működött, a porhüvelye jól működött, de… Csak az álmok… A megmagyarázhatatlan, feltörő emlékképek megkeserítették a mindennapjait, ezzel együtt hasznavehetetlenné téve őt is. Csak ezek voltak a problémája forrásai… Igazat mondott a barátjának: gyengének érezte magát. Meggyötörtnek, és nem annak a harcosnak, nem annak az angyalnak, akinek lennie kellene. Többé már nem… Naomi befolyása megszűnt felette, de nem nyomtalanul. A kérdés az volt, hogy ez végleg elrontott-e benne valamit, vagy van megoldás a számára?
– Hé!
Castiel felemelte a fejét és az ágya mellett állóra nézett. Megfogta a felé nyújtott kezet és ő is felkelt, megpróbálva ezzel újra pár órára maga mögött hagyni a fájdalmas emlékeket és gondolatokat.
Dean megjegyzés nélkül törölte le a könnyeket az arcáról és a véres zsebkendőket az ágya mellé készített szemetesbe hajította. Hamarosan ismét ki kell ürítenie… A napokban túl sok véres darab került bele… A vadász a megszokottnál gyengédebb intenzitással veregette meg a vállát és végül együtt elindultak a konyhába. Korábban nem tűnt fel neki, hogy az éjszaka véget ért, és ezzel együtt az álmokat is száműzhette. Egy kis megkönnyebbülés… Egy békés légvétel… Nyugalom… Valóban néhány óráig tartó nyugalom… Ennek az ígérete töltötte most fel erővel.

Sam is már a konyhában volt, ez nem különösebben lepte meg. A fiatalabb Winchester híres volt a korai kelésről, főleg akkor, ha dolguk volt. És most neki hála, volt…
– Jól vagytok? – kérdezte tőlük a férfi. Aggódó tekintet. Castiel az elmúlt hetekben hozzászokott, hogy reggelente, vagy a rémálmokból felriadva ezzel a pillantással fogadják őt.
– Fogjuk rá – válaszolta feszülten a testvére. Intett neki, hogy foglaljon helyet Sam mellett, ő pedig elővette a hűtőből a reggelire szánt élelmiszert. Ő is leült közéjük és mély levegőt vett. – Körbetelefonálnál a vadászok között? Idegesít, hogy semerre se haladunk és ki tudja, lehet, találsz köztük olyat, aki hallott már ilyenről.
– Nem hiszem, Dean – érkezett a letört felelet. – Az angyalok a feltámasztásod előtt alig jöttek közénk, ezt te magad mondtad, Cas.
Ő felkapta a fejét és a barátjára nézett. Fel sem tűnt neki, hogy újra a gondolataiba merült és egy beszélgetés zajlik felette.
– A múltam eseményeit figyelembe véve, nem hiszem, hogy mérvadóak lennének a korábban mondott szavaim. Nem tudom, hogy Naomi milyen mértékű pusztítást vitt véghez a fejemben, és azt sem tudom megosztani veletek, hogy a Purgatóriumi kiszabadításomat megelőzően, mikor végzett utoljára törlést az elmémben.
– Egy próbát megér – vetette ellen Dean.
Castiel vitatkozni szeretett volna a kijelentéssel. Elmondani, hogy felesleges más vadászok segítségét kérni, hisz a Winchesterek voltak az egyetlenek, akik szemtől szembe, közeli tűzharcba kerülhettek az angyalokkal. Nem hitte, hogy rajtuk kívül lenne bárki, aki a segítségükre lehetne.
A társa tekintetében megpillantott bizakodás volt az, ami végül arra ösztökélte, hogy ne rombolja le a gyenge lábakon álló illúziókat, és úgy, mint tíz perccel korábban, áldását adja a barátja ezen ötletére.
– Köszönöm – szólalt meg végül hálásan. Az itt töltött évek, valamint az előtörő emlékek, a régmúlt tapasztalatai megtanították arra, hogy néha engednie kell a barátainak, és elfogadni a felé nyúló segítő jobbot. Most is ezt tette.
Felállt az asztaltól, és lenézett rájuk.
– Folytatom a kutatást – mondta egyszerűen. A másik kettő egy biccentéssel tudomásul vette az elhatározását, Dean egy biztató mosolyt is küldött neki és nem tette szóvá, hogy nem evett az előtte álló ételből.

Bizalom. Dean bízik és reménykedik abban, hogy megtalálják a megoldást… Dean hiszi, hogy van megoldás! A számtalan módon meggyötört és kemény pofonokkal sújtott vadász nem adta fel, mellette áll és segíteni fogja őt.
Kellemes melegség a mellkasban és remény. Ezt kapta tőle. Újabb erőt a mai naphoz, és kitartást a kereséshez.

Leült a könyvtár egyik foteljába és folytatta a tegnap félbehagyott könyve tanulmányozását. Nem sokkal később Dean is csatlakozott hozzá, Sam hangját pedig már a nappaliból hallhatta.

Remény. Ismét felizzott benne remény. Hátha a fiatalabb Winchester valami olyanra akad, ami előrébb viszi őket. Ám a remények nem szoktak teljesülni, legalábbis nem Castiel életében… De… De hinnie kell, úgy, ahogy Dean is hisz, küzd, segíti és támogatja őt. Mindig. Mindig számíthatnak egymásra. A régi árulások a múltba vesztek, ismét testvérek és jóbarátok voltak és ő nincs egyedül. Ők mellette állnak, ők a családja és segítik őt.

Hamarosan Sam is leült közéjük és némaságba burkolózva folytatták a munkájukat. Nem szólalt meg, nem adta a tudtukra, hogy milyen eredménnyel járt. Nem is kellett, Castiel anélkül is biztos volt a válaszban: ő sem talált semmi érdemlegeset… A többi vadász nem segíthet, ezzel korábban is tisztában volt. De Dean… Dean azt akarta, hogy higgyen. Igen, hinnie kell. De nem másban, nem idegenekben, hanem a mellette ülő két férfiban, mert ha valaki rájöhet a megoldásra, akkor azok ők hárman voltak.
 
***

i. e. 4321.
Castiel ismét magányosan járta a Földet és kereste fel a rég nem látott, szeretett tájakat. Négy esztendő telt el azóta, hogy újra látta őt, és teljesítette a rá kiszabott feladatot. Katonák voltak… Bábok, akiknek követniük kellett a parancsokat. Ma már tudta, hogy ez nem csak rá volt igaz. Michaelnek nem egyszer kellett olyan döntéseket hoznia, amikkel a lelke nem értett egyet, amiket nem tartott helyesnek. Korábban nem látta ő sem, hogy milyen súlyos terhek nyomják az arkangyal vállát… A társa volt, a harcos, aki mellette szolgált, védte őt a csatákban, vagy hálásan megköszönte, ha a férfi idejében a segítségére sietett. Az idők azóta megváltoztak. Ő és az angyal kapcsolata megváltozott…

Szerette őt. Mindketten tudták, hogy erőteljes, magasztos érzések kötik őket össze, és ez volt az, ami egy újabb érzelmet tanított meg neki. Egy fájdalmas érzést, amit el kellett viselnie: a másik hiánya okozta fájdalmat. Túl régen láthatta a kedves arcot, túl régen érezhette a tiszta, tökéletes illatot az orrában, túl régen elemezhette ki utoljára a zöld szemek minden apró pontját… Túl régen… Minden túlságosan is régen volt. El kellett viselnie az angyali, és a porhüvelye szívében levő kínzó ürességet. A szabályok még ma sem változtak, az elvek ma is a régiek voltak. Nem sok angyal élt a mennyben vagy más bolygókon, akik megértéssel viseltettek volna a kettejük közötti érzések iránt. Egyedül voltak… Ő és Michael egyedül voltak a szerelemmel, ami egymás iránt élt bennük.

A gondolatai felé nyúltak és ismét felidézte a gyönyörű arcot. Az arcot, aminél szebb és csodálatosabb nem létezett az Univerzumban. Ha évezredekig is keresné, akkor sem találna olyat, mint Ő… Ezen meggyőződése megingathatatlan volt.

Nem tudatosult benne, hogy mikor hunyta le a szemét és emelte a magasba a fejét. Eső hullott alá és minden egyes csepp azt a hazugságot plántálta az elméjébe, hogy gyengéd ujjak siklanak végig a bőrén. Finom, édes érintések, törődéssel átitatott érintések.

Egy tenyér ér a felhevült vállához és elindul lefelé a kezéhez. Az út elfogy, túlságosan is hamar elfogy és a kéz az övébe kulcsolódik. Castielnek időre volt szüksége, amíg ráébredt, hogy ezúttal nem az elméje csapta be, mert az érintés valós volt. A kéz valós, akárcsak az, akihez tartozott.

Nem szólította őt, nem fordult meg. Engedte, hogy a másik kar körbeölelje őt, és az ismert, erős mellkashoz vonja. Egy mély lélegzet a nyakán, majd egy gyengéd csók a puha bőrre. Az üdvözlés mosolyt csalt Castiel arcára. Ő is felemelte a szabad kezét, és Michael őt ölelőjébe fonta.
Teltek a percek és egyikük sem mozdult. Az eső megállás nélkül ömlött rájuk, a ruháik elnehezültek a víztől, a lábbelijeik pedig a sártól.

Szárnyak. Castiel hallotta, hogy hatalmas szárnyak nyílnak és hamarosan érezhette is, hogy tetőkként föléjük borulnak. Ez volt az a pillanat, ami a maradék türelmét világgá száműzte. Megfordult az ölelésben és végre a zöld szempárba nézhetett. Mosoly. Újra egy mosolyt kapott. Azt, amivel mindig megajándékozta a férfi. Csak őt… Tudta, hogy csakis őt. Mellette szabad és boldog lehetett az arkangyal, mellette nem nyomták a vállait a nehéz terhek, mellette nem kellett a parancsnok érzelmek nélküli, kemény maszkját hordania. Mellette önmaga lehetett. Mellette boldog volt…
Felemelte a jobbját és a társa arcához érintette. A másik belesimult az ölelésbe és újra mosolygott. Talán mondania kellene valamit, talán elsorolni neki a számtalan okot, amiért szenvedett a hiányától... Amiért legszívesebben nem egyszer felelőtlenül visszatért volna hozzá a mennybe…
Felesleges volt. Nem kellettek a szavak. Nekik nem. Ha ránézett, a tükörképét láthatta magával szemben állni. Nem tudta, hogy mi az oka a magabiztos érzésnek… Hogy miért voltak Michael mellett csendesek a napok és békések a percek. Elegendő volt egymásra pillantaniuk, megérinteni a másikat, megajándékozni egy mosollyal… Minden szeretet ott volt a tetteikben. Minden, amire Castielnek szüksége volt.

Az eső már nem hullott. Ráeszmélt, hogy nem érezi a bőrén a hideg cseppeket és ez arra ösztönözte, hogy felemelje a fejét. Szárnyak, igen, a szárnyak, már emlékezett arra, hogy Michael nemrég, vagy talán réges-régen, kivonta őket. Aranyszínű szárnyak voltak felettük, óvták őket és biztonságba vonták a pillanatot. A kettejük pillanatát. A boldog viszontlátás pillanatát.
Castiel is eltüntette magáról a felsőruházatát és kitárta a fekete tollakat. Az éjszaka sűrű volt körülöttük, és ha nem angyalok lennének, ők sem láthatnák a sötétbe vesző tollazatot. Michael tekintete végigsiklott a jobb, majd a bal szárnyon, és végül rajta állapodott meg. Az arcán. Mosoly. Újra mosolyt kapott tőle. A csodálatos mosolyát…
Ő volt az, aki közelebb hajolt az arkangyalhoz és gyengéden a szájához érintette az övét. Gyengédség… Az ajkak találkozásával tovaszállt, és a régóta visszafojtott szenvedély a felszínre tört. Kezek martak a hajába, izmos mellkas feszült az övéhez, és csókok igyekeztek elszívni a tüdejéből a levegőt.
Nem vette észre, hogy mikor kerültek a földre és hengeredett rá a társa… Nem érzékelte alattuk a vizes, egyre mélyülő sártengert. Csak egy másodpercükbe telt volna a világ másik pontjára teleportálni és kevésbé zavaró körülmények között egymás testébe feledkezni. Nem akarták… Castiel nem akart mozdulni, nem akart eltávolodni tőle, és a legfontosabb: nem számított neki, hogy hol vannak.
A csókok szaporodtak, a ruhadarabok fogytak, a légzés gyorsult. Hamarosan az arkangyal feküdt alatta és ő hosszú évek után ma ismét hallhatta a vágyait tovább szító, rekedt sóhajokat. Semmi sem változott… A test ugyanúgy reagált az érintésekre, mint évekkel korábban… Ugyanúgy remegett, ha a szája a forró bőrhöz ért, ugyanúgy elemelkedett a hát a földről, amikor a pénisze végül belé hatolt.

Az idő újra lelassult. Összeforrt a két porhüvely, eggyé vált a két, egymásért sóhajtó lélek. A szerető pillantások összeakadtak, és a korábbi hevesség tovatűnt. Aranyszárnyak a sárban, éjfekete tollak a magasban, és védték őket az eső további cseppjeitől.
Michael felemelte a kezeit és gyengéden a hajába futtatta őket. Az ajkak elnyíltak, de szó nem érkezett tőle. Némaság. Csak az eső dobolt mellettük a földön, messziről villámok hangja vegyült a meghitt pillanatba. Az ujjak végül erősebben kaptak a tincsekbe és őt a másik szájához húzták.

Tökéletes összhang. Castiel minden együttlétüket ezzel a kifejezéssel tudta volna jellemezni. A mozdulataik szinkronban izzottak fel, és a tempó hiába maradt lassú és gyengéd, a szerelem elolthatatlan lángon égett bennük.

Szerelem. Castiel nagyon szerette az őt ölelő férfit… Az angyalt, aki ma újra vele volt, akinek a porhüvelye befogadta őt, és vele együtt élte át a testüknek nyújtott gyönyört.
Erősen kapkodtak levegő után és a földön kimerülten fordultak egymás felé. Sár ragadt a szárnyaikba, a hajukba és a bőrük számtalan helyen sötétbe borult a nehéz anyagtól. Nem foglalkoztak a semmit sem érő körülményekkel. Nem számított. Ilyen kicsinyes dolgok nem számítottak, mert ma végre ismét találkoztak.

Érzéki csókok és érintések. Nyugalmat és boldogságot csempésztek Castiel szívébe. És a reményt… A reményt, hogy egy kis ideig talán ismét maguk lehetnek. Csak ők ketten.
A szemeit lehunyva tartotta, de az erős napsütés így is átszűrődött a pilláin. Kinyitotta őket és elszakadt Michael ajkaitól. Már egy tengerparton voltak, a hullámok a lábukat érték és a szél a bőrüket simogatta. A szárnyaik és a testük tiszta volt, és eső sem hullott rájuk.
Visszafordult a társa felé és egy szerető mosollyal ajándékozta meg. Az angyal az arcához ért és lágyan végigsimított a bőrén.
– Nehéz volt elviselni a hiányodat – suttogta halkan a férfi.
Castiel bólintott. Nem volt szükség a vallomás kimondására, hisz mindketten tudták, hogy ugyanazt élték át a közéjük ékelődött távolság miatt. A barátja szájához hajolt és megcsókolta őt.
– Most már itt vagyunk – mondta végül a csókjuk közben.
– Igen. Itt – érkezett mosolyogva a boldog felelet.
A karok újra szorosan fogták őt a másik testhez, és az idő… Az idő végre megállt felettük és ismét békében egymásba feledkezhettek. A szerelembe, ami míg a világ áll, az övék lesz. Ez volt az, amiben kimondatlanul is egyetértettek. Castiel tudta. Tudta és érezte, hogy így van.

***

– Cas! Hé, Cas, a picsába is, ébredj!
Hangok. Aggódással teli, kétségbeesett hangok. Valahonnan. Egy álomból vagy a valóságból? A kérdésre nem tudta a választ.
– Bassza meg, kelj már fel!
Az ingerült parancs megtette a hatását és végül felpattantak tőle a szemei.
Dean. Dean térdelt előtte és a kezei az arcát fogták közre. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de nem jött ki szó a torkán.
– Megvagy, haver?
Bólintás. Elveszett, bizonytalan bólintás. Felemelte a fejét, és a barátja mögött láthatta Samet is, aki hasonló aggodalommal nézett végig rajta. Telt az idő és végül felfogta, hogy mi történt. Mind a könyvtárban voltak, olvastak és őt minden bizonnyal elnyomta az álom. Túl korán… Nem sokkal korábban kelt fel, és ismét aludnia kellett… Egy emlék miatt, aminek a felszínre kellett törnie…

Egy újabb fájó, bosszantó, utált álom. Michael és ő… Még mindig remélte, hogy… Néha, egy kicsi része még mindig remélni próbálta, hogy ez az egy álma talán nem a valóságot tárja a szemei elé, talán nem volt közte és az arkangyal között egy a látottakhoz hasonló intim viszony, mert… Mert nem! Az nem lehet. Nem volt értelme… Ha így is lett volna, mi változott meg? Mi törte meg a kettejük közti bensőséges, mély szerelemmel teli kapcsolatot, ami arra ösztönözte a férfit, hogy hajtóvadászatot indítson ellene, megölesse Leilah-t és a lányát? Miért?! Féltékenység? Bosszú? És miért vesztek a homályba a korábban iránta érzett erőteljes érzelmek? Hol a válasz? Miért nem kaphat választ?! Miért kell a sötétben, kétségek és fájdalmak között tapogatóznia?!
– Cas! Hé, öreg, nézz rám!
A szavak megtették a hatásukat, és ismét Dean felé fordította a fejét. Ekkor tudatosult benne, hogy zihál, nedvességgel van borítva az arca és a kezei remegve fogják a fotel karfáját. Ha mindez nem lett volna elég, a vadász tekintetével való találkozás csak rontott a helyzeten.

Zöld, zöld, zöld! Mindenhol csak a zöld!

Az álmokban, az emlékekben és a valóságban is.

Szerelem, fájdalom és gyász.

Az álmokban, az emlékekben és a valóságban is…

Vágy, áhítozás, magány.

Az álmokban, az emlékekben és a valóságban is!

Felpattant a fotelból és nem sokon múlt, hogy nem lökte fel a barátját. A mögötte álló testvére kapta el az egyensúlyát elvesztő férfit.
– Mi a…
Nem várta meg, míg a társa befejezi az ingerült, értetlen mondatot. Egy utolsó pillantás rájuk, aztán köddé vált.

Nem tudta, hogy hova akar menni, és hogy miért. Egy dologban volt biztos: egyedüllétre volt szüksége. Távol Deantől, aki most csak még jobban összezavarta a gondolatait. Elég volt álmában látnia a beteljesületlen, vagy megvalósult és halálra ítélt szerelemeket, nem akart még éberen is szembesülni velük. A felszínre törő emlékei valóban sok dolgot megváltoztattak benne. Sok olyan dolgot, amiket évekkel korábban másképp látott. Ma mindez nem számított. Az éjjelente végignézett szerelmek, a csókok, az érzéki aktusok rádöbbentették arra, hogy ugyanolyan mély és őszinte szerelemmel szereti Deant, mint Leilah-t vagy Alexandert, és... És Michael…

Mély levegőt vett és lehajtotta a fejét.

És mint Michaelt is…

Néhány héttel ezelőtt az álmok csak egyszerű, zavaró, ám még elviselhető álmok voltak. Bosszantotta, hogy angyal létére egy leküzdhetetlen emberi viselkedés rabja lett, de határozottan kezelni tudta a helyzetet. Egy ideig…

A dolgok akkor változtak meg, amikor először riadt fel úgy az álmából, hogy a benne érzett érzések nem tűntek tova a képekkel együtt. Minden megmaradt… A fájdalom, a gyász, a szerelem… Érezte őket. Nem volt uralma maga felett, többé már nem. Deannek igaza volt: szerette Leilah-t, szerette Alexandert, szerette azt a több tucat férfit és nőt, akiket az évezredek alatt megismert, és akik az álmai által előbújtak az elrejtett emlékei közül. Nem bánta őket. Egyik miatt sem érezte azt, hogy bűnt követett volna el és jogos lett volna a testvérei tette, vagy a rá kiszabott kétezer éves fogság… Egyetlen kivétel volt: Michael. Az arkangyal, akit kérdőre vonhatna, ha lehetősége lenne rá. Naomi halott volt, Raphael halott volt, Uriel halott volt, és Gabriel… Már ő sem volt velük. Nem volt más angyal, akinek feltehette volna a kérdéseit. Nem emlékezett olyanra, aki jelen lett volna a büntetése kiszabásakor, vagy más, szívfájdító gyilkosságok alatt. Egyedül volt… Egyedül a teherrel, az eloszthatatlan kétségekkel és a kínnal. Évezredek súlyos és kegyetlen kínjával.

Kinyitotta a szemét és körülnézett. Nem tudta, hogy mióta állt lehunyt szemmel az Atlanti-óceán partján. És azt sem, hogy miért pont itt bukkant fel. Nem akarta tudni… Nem akarta, de az emlékek már előtte voltak és nem volt tőlük menekvés. Közel hat és fél ezer év telt el, de a tájat még ennyi év után is felismerte. Ha erősen koncentrált, még a homokban összeölelkező, egymást szorosan tartó és csókoló két testet is láthatta. Hallhatta a fülében a szerelmes sóhajokat, a ziháló porhüvelyeket, a halkan suttogó, boldog angyalokat.

Miért? Miért? Miért?!

Nem akarta látni, nem akart emlékezni, nem akarta érezni a szívében a szerelmet. Nem az arkangyal iránt… Ő nem érdemli meg, nem érdemelheti meg! Rideg, kegyetlen, érezni képtelen vezető volt, aki szemrebbenés nélkül ölette meg a kedvesét és a lányát, vette el a szabadságát és Dean… Dean is kis híján az áldozata lett. A nagy terv, az Apokalipszis, az utolsó felvonás marionett bábuja lett volna Michael keze alatt… De ők nyertek, a férfi Lucifer mellett raboskodik a ketrecben és Dean élt. Dean és Sam győzött, ők itt voltak, ők éltek, ők megérdemelték a szeretetét és a törődését. Ők érdemelték meg, nem az arkangyal!

Lehajtotta a fejét és újra erősen szívta be a levegőt.

Dean… A vadász azóta őt szólongatta, hogy elhagyta a bunkert. Újra és újra őt hívta, kérte, hogy térjen vissza és ne forduljon magába. Nincs egyedül… Castiel tudta, hogy nincs egyedül, már ő is tudta, emlékezett arra, hogy nincs magára hagyva, nem kellett a barátjának kimondania ezt. Mégis megtette… A férfi újra és újra elmondta ezt neki. Mindig… Dean mindig vele volt és vele is lesz.

„– Cas! Haver, a francba is, ne csináld ezt! Nem vagy jól, a picsába, tudod, hogy bármikor… Cas… Csak gyere vissza, rendben? Dühönghetsz itt is, vagy nem kell beszélned, ha nem akarsz, de ne menj el. Bassza meg… Veszélyes, oké? Cas… Cas!”

A hangok nem szűntek meg a fejében. Dean megállás nélkül, hol kedvesebben, hol dühösen, hol… Hol kétségbeesetten szólította, hívta őt. Haza. Kérte, hogy térjen haza. Hozzájuk.

Lehunyta a szemét és bólintott. Önmagának vagy a másik kimondatlan kérésének? Nem tudta, de nem is számított. Döntött.

Ismét egy mély sóhaj és a következő pillanatban már a bunker falai közt volt. Megkönnyebbült légvétel és fejrázás. Ez fogadta őt, majd egy baráti ölelés. Az ölelés, ami ismét mindent elmondott neki, amire most szüksége volt: valóban nincs egyedül.

 

21 megjegyzés:

  1. Áááááááá *őrülten sikongatva kiugrik a ruhájából örömében* Úristen! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úr.isten. Erre az érzeli lavinára rá kell pihenjek O,O Ezt még fel kell dolozzam 😊

      Törlés
    2. Awww, teeeee :) :) :) :) De utána öltözz is fel ám :D jön a hideg, a végén még megfázol :D

      Csak nyugodtan :) I'll just wait here then :)

      Törlés
    3. Hát most mondanám, hogy ég a képemről a bőr, mert ez a hsz két hónapja várt, de tényleg így van, szóval... igazából kimondtam. xD

      Mentségemre legyen mondva, valami bajom van az érzelmekkel... xD De tényleg. Nálam is itt akadt meg az írás hónapokra, de hát ez is csak megerősíti a létem szerencsétlenségének tényét. A túlzott érzelmi hullámok levisznek a lábamról.

      Itt már komolyan rémes Cas állapota. Érthető, ahogy billeg a látni akarom és az inkább nem akarom látni között. Magam sem tudom mit tennék, bár eszembe jut a mondat: "amiről nem tudsz az nem fáj".

      Meg kell jegyezzem, hogy továbbra is utálom Naomit. Úgy érzem, ez már örök életemre rajtam fog maradni, de azt hiszem képes leszek együtt élni ezzel a tudattal. xD

      Ez az emlék, amiben Cas megtudja, hogy meghalt a családja, sokkoló. S.o.k.k.o.l.ó. Még az se sokat segít rajta, hogy Gabe jelen volt és végül Cas mellé állt. Egy csepp víz az óceánnyi lávába csupán.

      Rettenetes ez a nem-létező-szalmaszálba [értsd: reménybe] való kapaszkodás. Nem lesz válasz se a neten, se a könyvekben. Maximum egy arkangyal tudna ebben az ügyben segíteni, más egyéb nem. A megoldás Dean és a kapcsolatuk és az álmok összevegyítésében lesz, gondolom én. #nospolier

      Ideje volt már "ennyire" szembesítenie önmagát az álmai és a valóság közötti párhuzammal khööhömkhöhhhDeanhömmmmm. :D


      Meg kell mondanom, a regény hangulata valahol itt és itt van... Némi apró comfort mellékízzel... Én nem tudom, hogy mi lesz végül, de... most megyek és felteszek egy teát...

      Köszöntem a türelmedet,
      <3

      Törlés
    4. Jaj te, de hát írtál itt nekem, szóval nincs miért égni meg hasonlók :) Oké, nem 10 oldal volt (az egyszeri és megismételhetetlen és sosem felejtem el :) ), de akkor is :)

      De :) amennyire ATGB lázban égek hónapok óta és szenvedtem magamban és írói válságot kaptam azért, mert a regény egy bizonyos pontján naggggyon lassan jutottam túl, nos, a komijaid még nagyobbat ütöttek, mármint pozitív értelemben :) Köszönöm, óriási szükségem volt most egy kis visszacsatolásra :)

      Az érzelmek... Cas... akarom-nem akarom :) Átjött, hallelujah, köszönöm, hogy ezt megosztottad velem :) És igen, Dean ott van és segíti és hogy mi lesz a megoldás? :D khm, ahogy mondtad, #nospoiler, sorry for not sorry :D

      És igggggen és Gabe <3 (Miért nincs itt rendes szívecske? :( ) Hjaj, mit is mondhatnék úgy, hogy ne legyen egy szavam se spoiler? :D őrület :D :)

      Jaj, annyira örülök, hogy anno mégis belevágtál velem ebbe a történetbe és még visszacsatolást is kapok tőled :) Ide ezer köszönöm se elég :)

      Jaj és a képeid, na azokat még mindig imádom :) Feldobják a hsz-ed és elmondják azt, amik szavakkal kimaradnak. DE! Khm, te komolyan képes voltál egy Stelena gifet is betenni nekem? :o ugye tudod, hogy a mai napig ízig-vérig Delenás vagyok, még ha Destiel is az OTP-m, de ilyen istenkáromlást, hogy Stelenát kapok a blogomra, na hát nem gondoltam, hogy valaha is megérem :D Imádlak, de komolyan, csak te tudsz ilyen keserédes giffel is mosolyt csalni az arcomra, mert közben értem én és átjött, hogy mit éreztél és köszönöm :) (khm, amúgy Delena gifet is lehet hasonlót találni :D )

      Én köszönöm, hogy ennyire fontosnak tartottad, hogy megoszd velem a gondolataidat a regényről, el se tudom mondani, hogy ez milyen sokat jelent nekem :) Talán soha nem is fogom tudni :) De azért majd igyekszem :)

      Puszillak

      Törlés
    5. Hát ne haragudjunk már meg egymásra, de a fangörcs level10,00 az nem egy tisztes hsz, hanem egy első reakció. :D

      Azzzzzz egy fantasztikus éjjel volt. Sokat sírtam. Szerintem eztán megyek is és visszaolvasom. Hogy megint sírhassak. xD

      Hidd el, tudom milyen válság közben lázban élni. :D Egy szóval: kemény. xDD De örülök, hogy adhattam egy kis szössz-izé-szerű feelinget.

      Haha! :D :D :D Forever.

      Még jó, hogy belevágtam. És még jó, hogy mégse az, amire számítottam. A-t mondtál de az valójában végig B volt. Valahogy túléltem, míg ez ki nem derült előttem. ;P :D

      Örülök, h tetszenek a vizuált reakciómorzsáim. :D

      Hallod, annyira, de annyira síííírok.... Erre nincsenek szavak... Te most komolyan..... komolyan azt hitted, hogy felismertem/figyeltem ki az a gifen lévő luvnya? xD Szerinted hajnal egykor hulla zombin majd azt néztem, hogy ki van rajta??? xDD Na ezt te se gondolhattad komolyan. :D :D :D Az egyetlen, amit néztem rajta, az érzelmek. Másra nem is lett volna erőm. Az nem az én fandomom és a szövege is fandom-mentes volt, szóval éld túl, mert így jártál. Sorry, de hajnalban ilyen zombin előfordul, hogy az ember lépései magukhoz veszik az irányítást és vakon becsúszik valami, ami hát... van ilyen... :D Ez van.

      Persze, hogy megosztottam veled, mivel van és lesz is véleményem, csak a körülmények nem mindig adottak. Sajnos.

      :*

      Törlés
    6. Jól van, oké, ez esetben megbocsátom, hogy hajnali 1-kor én, vagyis a story járt a fejedben :D

      Huh, ne is mondd, az nem semmi éjszaka volt, ma is kész vagyok, ha eszembe jut :) Az brutál fangörcs, érzelmek a tetőfokon, álleesős éjszaka volt :)

      Hehe, ha kérnél se kapnál belőle spoilert :D

      Szóval A-t mondta, de B? És mi van, ha végig C? :D Vagy végig D, mint Dumbass, a la Crowley? :D Na mindegy, közeleg a vééééége, majd úgyis kiderül minden :)

      Tetszenek? :D az nem kifejezés :D most meg itt fetrengek a nevetéstől, mert csajszi, te akkor is Stelenát nyomtál be nekem itt, így az érzéseim vegyesek voltak a reakciógifet kapcsán, nem tudtam, hogy síjrak vagy nevessek :D na jó, meg legyen bocsátva eme vétek, de csak azért, mert tudom, hogy úgyse érdekel téged, ha fáj, ha nem fáj :D

      evvan, de azért mindig köszönöm ám őket, bár most is kinyílt a zsebembe a bicska Chrisre :D de hát erről nem tudhatsz, mindegy, vissza Destielhez, mert az forever meg minden és köszönöm még egyszer, hogy időt szántál rám :) <3

      Pusszantás :)

      Törlés
  2. Szia ez szuper de sajnálom cast mert ezek az álmok kifogjak készíteni
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :) Köszi szépen és nagyon örülök, hogy tetszett :) És hogy megsajnáltad szegény Cast :)

      Puszillak :)

      Törlés
  3. Aaaah, ez hihetetlenül jó rész volt,már annyira vártam valami új folytatást.
    Ennek örömére majdnem elejétől újra elolvastam.~
    Most iszonyatosan nagy mosollyal az arcomon és picit sajgó szívvel a folytatás után megyek tanulni tovább.
    Erre igazán megérte várni és nagyon örülök, hogy nagyjából sikerült elrendezni a dolgokat körülötted,hogy ezt a részt be tudtad fejezni és örömöt szerezni így nekünk c':
    Továbbra is türelmesen várok.
    Mindent bele Nienor.!❤

    (sry,hogy így névtelenül írok, már nagyon régen kiolvastam a blogod,szünet alatt újra és újra is, de eddig nem mertem írni.- hevesen dobogó pici szívem és a happy érzés vett most erre rá./woaw,dat fogalmazás/)
    Vannak még anonim rajongóid is,haha.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaaa!

      Juj, te ki akarsz nyírni engem, ugye? :) Mindig óriási öröm számomra, ha valami miatt egy idő után végül írtok nekem, jeleztek, hogy "hahó, itt vagyok én is" és ilyenkor szóhoz se jutok és... És késő is van, de nem érdekel, éljen az őszi lerobbanások időszaka :D

      Szóval jaj, a fejezet meg úgy minden... Olyan jól estek a szavaid, és fülig érő szájjal mosolygok és boldog vagyok, hogy örömet okozhattam neked a folytatással :) Óriási volt ez a kihagyás, de egyszerűen ha nem megy, nem merem erőltetni ezeket a részeket, túl mélyek, túl fontosak, túl kedvesek számomra ahhoz, hogy nyögve-szenvedve összehozzam őket és végül el is rontsam őket... Szóval ilyenkor marad a keserű hellátus és a rettegés, most meg az óriási megkönnyebbülés, hogy nem haragszotok rám emiatt, itt vagytok és folytatjátok velem az utazást Destiellel :) Szóval tényleg nagyon szépen köszönöm a feloldozó szavaidat :) Remélem, hogy látlak még itt, még ha nevet nem is tudok hozzád párosítani :D Idővel talán ez is meglesz :P

      Köszönöm még egyszer, hogy írtál nekem :)

      Puszillak

      Nienor

      Törlés
  4. Érzelmi hurrikán ez a javából! Nagyon szépen építed fel a sztorit, szeretem ezt a süppedést. Nem szippant, hanem lassan elnyel. Szegény Cas. :( Sok emlékünket évekig tart megrágni, eltemetni, vagy megélni, igazán nehéz most neki, hogy minden a nyakába borul. Ő gyengének látja magát, pedig én a töredékébe is belepusztulnék... Még, jó, hogy van neki Dean. <3 Várom a folytatást! Ölelés: Xera

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)

      Ó, nagyon szépen köszönöm és örülök, hogy tetszik neked ez a folyamat és bejön neked :) Azért is nagyon-nagyon örülök, hogy ezt szóvá tetted, mert ez az egyik dolog, amit szeretnék/szerettem volna elérni ezzel a fic-kel :) Szépen lassan vinni a folyamatot, süllyedni süllyedni és süllyedni és bemutatni, hogy Cas miken megy keresztül, hogyan éli meg őket. Ezért annak is különösen örülök, hogy sikerült felélesztenem benned Cas iránt az empátiát és a sajnálatot. Óriási megkönnyebbülést adtál most nekem a szavaiddal :) :) :) Köszönöm szépen, minden támogató és kedves szót :)

      Puszillak :)

      Nienor

      Törlés
  5. Az első szó, ami itt a gép előtt ülve eszembe jutott, elolvasva a ficit az lenne, hogy megváltás. Bizonyos szinten pedig reménykedés - Ismételten olyan sok mindent adtál át, kihúztál a mindennapokból és egy fájdalmas világba húztál kézenfogva. És akarva-akaratlanul, de egyszerűen imádom, amit megteremtettél, és bár ne lenne ilyen nehéz számodra a folytatás.
    Tulajdonképpen egy kicsikét önzőn és türelmetlenül vártam, hogy a Destiel szál egy kicsit jobban bontakozzon ki, de ami késik nem múlik, bízok benned :)
    Én rettenetesen sajnálom személy szerint Castiel-t, nem semmi dolgokon megy keresztül, álmok, rémálmok, és tehetetlenség - az egyik legidegesítőbb dolog az egészben, hogy ténylegesen nem tehet ellene semmit.
    Kifejezetten szerettem, és váratlanul ért, amikor hirtelen úgy döntött eltűnik, és ott állt, azon a terepen amit egyszer már megjárt, megtapasztalt. De amilyen váratlanul ért, olyannyira tetszett is.
    "Ismét egy mély sóhaj és a következő pillanatban már a bunker falai közt volt. Megkönnyebbült légvétel és fejrázás. Ez fogadta őt, majd egy baráti ölelés. Az ölelés, ami ismét mindent elmondott neki, amire most szüksége volt: valóban nincs egyedül."
    Azt hiszem ezután bátran jelenthetem ki, hogy a szívem darabkáin táncolsz, mosolyogva, ez olyan gyönyörű volt. Imádtam, imádtam, imádtam ezt a részt, imádtam a befejezést, és betegesen vágyódom már azután hogy ismét a te írásaiddal egészítsem ki a mindennapjaimat.
    Bár, már rég belerokkantam volna a dolgokba, amiken át kellett mennie szegénynek. De Dean - Dean mindig ott van, Dean mindig segíti, Dean az állandó kiút és a szeretet. A megváltás, mégha csak egy percig is tart. A feledés, minden rossznak a feledése és megkönnyebbülés. Annyi mindent adtál neki, annyi kedvességet, és úgy szeretem, hogy nem az érzések nélküli, kemény-vagyok-és-nem-mutatok-semmit Dean van itt, hanem az, aki nem fél attól hogy más oldalát mutassa neki, aki nem fél átölelni egy rossz éjszakán.
    Alig várom, hogy megtudjam mit fogsz kihozni ebből az egészből!
    Köszönöm, hogy frissítettél. A körmeimet rágva várom, hogy újra olvashassak tőled!
    Csak így tovább.
    Ezer puszi & ölelés.

    - Mercy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. awww, awwww, awwww :) Istenem, el se tudod képzelni, hogy mennyire szükségem volt most a szavaidra :) Mint szomjazónak egy korty vízre :) És most itt ülök a gép előtt, a nagy és utált kihagyások után, mindvégig tele bizonytalansággal és félelemmel (igen, sorry, tényleg ilyen vagyok, hajlamos vagyok rá...), közben meg persze betegen is, mert miért ne betegedtem volna le? :D És akkor jössz te és... És a bizonytalanságból öröm és boldogság és remény lesz :) És hála :) Óriási hála :) És hidd el, még a hsz-em végére se leszek képes tisztességgel kifejteni azt, amit most kaptam tőled és hogy milyen sokat jelentett ez nekem. De próbálkozok, ígérem :)

      A Destiel szál. Hát, egy picit te is utaltál rá. Dean nem az a kemény-vagyok-és-nem-mutatok-semmit Dean vele, előtte nincsenek maszkok, úgy ahogy a soriban letöbbször nem hordja őket Cas előtt, vagy Cas csak egyszerűen átlát rajta. Remélem, hogy ezzel picit mégiscsak sikerült elhintenem a Destiel szálat, csak hát szegény, minden bajon keresztül menő Cas szemén keresztül nehéz rendesen és elég sejtetőn átadni. De igyekszem és tényleg csak a türelmed kérem, lesz itt happy end :) Idővel.

      Igen, néha az a tempó és intenzitás, amivel haladni tudok... Nem értem, utálom és idegesít, de gyerek mellett sokszor nem is tudom csinálni és legtöbbször akkor van rendesen erőm és időm írni, amikor nagyszülőknél nyaral picit a szívem :) Most végre sikerült haladni és asszem kijelenthetem, remélem, hogy nem lesz csúnya elszólás belőle, hogy hamarosan készre csiszolom a következő részt is :) Aztán, hogy mi lesz azután... Nem akarok ebbe belemenni. Írok, amikor tudok, nektek pedig borzasztóan hálás vagyok, hogy mindig visszatértek, velem vagytok, és most is támogattál a szavaiddal :)

      Nagyon örülök, hogy sikerült elérnem, hogy sajnáld szegény Cast :) Akkor úgy tűnik, hogy ezt a részt nem rontottam el, nagyon boldog vagyok miatta. Tudom, fáj, igen, hát ez egy ilyen fic, de minden jó, ha a vége jó :) Ó, és annak is nagyon örülök, hogy az eltűnése és a kis dühöngése is elnyerte a tetszésed :) szerettem azt a kis részt írni :)

      Nagyon köszönöm minden kedves építő és dicsérő szavadat :) Tényleg életkedvet mentettél vele és lendületet adtál a folytatáshoz :)

      Puszillak és ezer ölelés :)

      Nienor

      Törlés
  6. Drága Nienor!
    Húha,húha,húha,húha.
    Belégzés , kilégzés.
    Rendben , minden visszállt.
    El kell mondanom először nagyon nem szimpatizáltam ezzel a történettel , mert féltem , hogy nem lesz benne elég jelenidejű , vagy éppe Cas-Dean moment.
    DE NEM!
    Annyira nagyon örülök , hogy mégis elolvastam.
    Megbabonázó , és elvarázsoló .
    Fanatsztikus.
    Azon mapom magamat , hogy csak úgy falom a fejezeteket , és mikor elértem ennek e fejezetnek a végére , görcs rándult a gyomromba , hogy ugye van folytatása?!
    Magávalragadott , és nem ereszt.:)
    Köszönöm , drága Nienor , hálásan köszönöm.



    Sok sok ölelés : P.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaaa :)

      Ó te jó ég, el se tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy mégis adtál esélyt a történetnek :) Ígérem, hogy igyekszem úgy csavarni nektek a szálakat, hogy ne csalódjatok :) És igen, van még fent még egy fejezet, a 6. vége jelenleg még folyamatban van :) De haladunk :)

      És még mindig alig térek magamhoz, tényleg nagyon boldog vagyok, hogy adtál esélyt a regénynek :) Hogy miért... Nem is tudom, erre szerintem majd csak a regény befejezése után tudok talán választ adni :) És még köszönöm az összes kedves szót is :) :) :) :)

      Nagyon köszönöm, hogy ezt leírtad nekem és megosztottad velem :) Máris feldobtad a napomat és mosolyogva indul a nap :)

      Óriási ölelés! :)

      Nienor

      Törlés
  7. Drága Nienor!
    Húha,húha,húha,húha.
    Belégzés , kilégzés.
    Rendben , minden visszállt a noemális kerékvágásba.
    El kell mondanom először nagyon nem szimpatizáltam ezzel a történettel , mert féltem , hogy nem lesz benne elég jelenidejű , vagy éppe Cas-Dean moment.
    DE NEM!
    Annyira nagyon örülök , hogy mégis elolvastam.
    Megbabonázó , és elvarázsoló .
    Fanatsztikus.
    Azon kapom magamat , hogy csak úgy falom a fejezeteket , és mikor elértem ennek e fejezetnek a végére , görcs rándult a gyomromba , hogy ugye van folytatása?!
    Magávalragadott , és nem ereszt.:)
    Köszönöm , drága Nienor , hálásan köszönöm.

    (Ui.: bocsánat a rövid hsz miatt , de szerintem az imádom az történeteidet elmond mindent :))

    Sok sok ölelés

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Puszillak és köszönöm, hogy még egyszer beküldted nekem, nagyon szemétkedő tud lenni velünk a rendszer... Válaszom fentebb olvashatod amúgy :)

      Törlés
  8. Rendkívül , borzasztóan szégellem magamt , ne haragudj , csak úgy dobta ki , hogy nem küldte ek a hsz-t , és nagyon megijedtem , jaj:(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Awww, te drága, semmi baj :) Inkább legyen meg kétszer ugyanaz, mint egyszer sem. És ha jól láttam, a vége nem teljesen ugyanaz, szóval ne aggódj, nem történt semmi baj :) Én köszönöm, hogy gondoltál rám és inkább többször beküldted :) De ha szeretnéd, törlöm a másodikat, de engem nem zavar, sőt :)
      Tényleg ne vedd magadra, semmi baj nem történt, én tartozom hálával és köszönettel, hogy ilyen nagy odaadással viseltetsz a történet iránt, esélyt adtál neki, és újra elküldted nekem a véleményed. A rendszer néha tényleg szemétkedik és meg tudlak érteni... Sokszor vesztek már el hsz-ek miatta :(

      Törlés