2017. július 30., vasárnap

As Time Goes By - 7. fejezet

Sziasztok!

Nos, szokták volt mondani, hogy addig kell a hullámot meglovagolni, amíg van. :D Van, és a hétvégén ismét, sokadjára is a fejezet végére értem és az előző körben tett vallomásomhoz híven, tényleg igyekszek és megpróbálom majd betartani azt, amit ott megfogadtam magam felé, és igyekszek majd másképp hozzáállni a dolgokhoz. :) Most kivételesen időm is volt a kényszerpihenő és betegség miatt, és íme, legalább valami jó is kisült belőle. :)

De most nem untatlak titeket, nézzük inkább, hogy mit kell elmondanom gyorsan a fejezet előtt. Ezzel immár 150 oldalnyi csemege van a kezetekben, további 50 vár még nálam rendbetételre, plusz még… Hm, nagyjábóli tippem, hogy talán még max. 40-60 oldal lesz még hátra a regényből? Mármint amit ezen felül meg fogok még írni. :D Meglátjuk. A cél megírni azt, amit terveztem, a hossz pedig annyi lesz, amennyit ez igényel. A 8. fejezetem is teljes, ellenőrzésekre vár, jelenleg a 9. fejezeten dolgozok, és biztosan lesz még egy 10. fejezet is. Amint előrébb járok, már meg fogom tudni mondani, hogy pontosabban mennyi. De mindezidáig a jóslataim valahogy sose működtek. :D 

A fejezet végén kaptok majd egy Megjegyzés szekciót. Fontos, hogy csakis a fejezet elolvasása után olvassátok el, mert spoileres. Viszont azért szólok most erről nektek, mert lesz a fejezetben egy olyan rész, amire lehet, hogy ráncolni fogjátok a homlokotokat, mondván, hogy a sorozatban ez nem is így volt. Igen, ma már tudjuk, hogy nem így volt, de ha ennél a résznél ez történne veletek, kérlek, emlékezzetek rá, hogy a megjegyzésben kitérek majd arra, hogy miért nem egyeztek teljesen a részben elhangzottak a sorozatban hallottakkal.

Továbbá még valami. Utolsó pillanatban eszméltem rá, hogy kénytelen leszek egy újabb figyelmeztetővel megtoldani a regényt. Elnézésetek kérem, hogy eddig ezt nem tettem meg, mentségemre szolgáljon, hogy nem tudatosult előbb bennem, hogy ez néhányatok számára érzékeny téma lehet. A spoiler elkerülése végett a plusz figyelmeztetőt a regény főmenüjében írom csak ki, itt nem.

A fejezet most "csupán" 31 oldal, az előző posztomban még elnéztem, akkor véletlen a megjegyzés hosszát is beleszámoltam. :D

Nos, mit is mondhatnék még? :) Jó olvasást és „kalandra fel”, közeledünk. ;)

Ölellek Titeket!

Nienor


 ***

 

















i. sz. 1396.
Castiel a párnára hajtotta a fejét és a kezei szorosabban ölelték a mellette heverő testet. Csókok érkeztek a hűvös testre. Nyak, arc, homlok, száj. Újra és újra. Minden pontra, amit elért, minden kedves, fedetlen pontra, amit elérhetett… Amit szeretett, óvott, lágy és forró csókokkal hintett az elszállt évtizedek alatt. Elmúlt… Tovatűntek és nem álltak meg… Teltek… Teltek a percek, az idő haladt, soha nem állt meg. Most sem. Most sem pihent, nem torpant meg, gyorsan repült az utolsó pillanat felé.
– Cas?
A hang kedves és gyenge volt. Ő felemelte a fejét és a fáradt szemek viszonzott pillantását kereste.
Remegő kéz ért az arcához és erőtlen mosolyt kapott a társától.
– Nem kell mellettem lenned.
Csókot lehelt a száján átsikló tenyérre és belekulcsolta az övéit a vékony ujjakba.
– Nem hagylak magadra – ismételte a réges-régen neki tett, őszinte ígéretet. Sok idő eltelt, temérdek évtized repült el felettük és még ma is itt voltak. Együtt, a másik halandó létének az alkonyán. Királyok, királynők, alattvalók és szolgák váltották egymást az emberek birodalmában, látták őket, velük telt el mellettük és köröttük az idő. Békességben, harcokban, betegségekben és dögvészben.
– Köszönöm.
– Nincs ok, amiért köszönettel tartoznál.
A válasza ugyanolyan őszinteséggel hagyta el az ajkait, mint annak idején. Csókok, fáradt sóhajok, bizonytalan, a vég felé száguldó jövő. Mindketten tudták, hogy ez a pillanat lesz számukra az utolsó a Földön.
Az ujjak kicsúsztak az övéből és ismét az arcára simultak. Mosoly. Mindig mosolyt kapott tőle, a legnehezebb és legfájdalmasabb órákban is.
– Túl sok van, amit sosem leszek képes meghálálni neked. Akár az örökkévaló vár ránk a Mennyekben, ahogy ígérted, akár nem.
A kedves szavak erőszakos köhögésben értek véget. A keze a társa erősen emelkedő és zuhanó mellkasára csúszott. Segíteni szeretett volna, megkönnyíteni az utolsó perceket, könnyíteni a halandó lét utolsó terhein.
– Ne tedd. Hamarosan találkozunk, Cas.
A férfi mellett megismert és ösztönös mosolya az ajkára kúszott és megadta a barátjának az óhajtott bólintást. Hálával és áhítattal teli, lassan kihunyni készülő zöld tekintet nézett vissza rá. A kéz a tarkójára siklott, ő engedett a gyengéd nyomásnak és a hideg testre hajtotta a fejét. Az ujjak a hajába túrtak, lassan jártak fel és le. Fel és le... Akárcsak az alatta emelkedő mellkas. Fel és le. A ritmusuk együtt lassult, a fülétől centikre dolgozó emberi szívvel együtt.

Lehunyta a szemeit és várt. Egy kis része, a szerelemmel átitatott, halandóért fellázadt része meg akarta állítani a percet és nem elérni a végpontot. Maradni, szeretni, gondoskodni, boldogságban élni az emberek világában. Hogy odafent mi vár rá, mily mértékű változást élt át a menny… Nem tudta. Remélt, de nem tudhatta, hogy az ősöreg törvények megkoptak-e a lassú évtizedek alatt.

Remélt…

Ezt a reményt adta Westonnak és önmagának is. Ám nem lehetett biztos, ezt talán a férfi is mindvégig sejtette. Tudták, ám soha nem mondták ki, hogy a bizonytalan jövőkép, amiben egymás oldalán álltak az örökkévalóval szemben, több volt, mint apró félelem.

Szerette volna megállítani a pillanatot… Valóban ez volt a leghőbb vágya. Nem tehette, ily hatalom nem volt a kezeiben. Csupán várni… Várni, hogy az utolsó egy perc a végéhez érjen.

Lassan…

Nem kért könnyekkel az arcán halt el a füle alatt az utolsó szívdobbanás.

Szorosabban hunyta le a szemeit és az ujjai erősen markoltak az alatta heverő, vérkönnyektől átázott textíliába.

Felemelte a fejét és a tekintete a békés arcra siklott. Mosoly. Weston vonásai megőrizték az utolsó mosolyát, ám a régen smaragdként ragyogó, őt fürkésző szemek nem fordultak többé felé. A férfi földi léte véget ért.

– Hamarosan találkozunk – suttogta halkan a már messze járó kedvesének.
– Nem hinném, Castiel.
A váratlan látogatója irányába fordította a fejét, felállt a fekhelyükről, hogy szembe tudjon fordulni a kéretlen vendéggel. Fenyegetés vagy megmagyarázhatatlan félelem irányította a tetteit? A válaszban nem volt biztos. Nem volt megfelelő indok a felettese jelenlétére. Nyolc emberi évtizedet töltött a mennyektől távol, nem lehetett angyal, aki tudhatta, hogy hol jár.
– Sajnálom, Castiel, de csak ennyit adhattam neked. Nem többet.
A szavak bűnbánattól és bocsánattól terhesek voltak. Nem értette őket, nem értette, hogy miért kapja ezt tőle, hisz a jelenléte bizonyította, hogy nem titok számára a törvényeikkel szembeni ellenszegülése.
Szólásra nyitotta a száját, fel akarta tenni a kérdéseit, amik sorban, egyik a másik után, akartak a felszínre törni. A parancsnoka felemelte a kezét, megrázta a fejét, a tudtára adva ezzel azt, hogy ne tegye.
– Most velem kel jönnöd.
Ösztönösen fordult az ágyon holtan fekvő felé és nem volt képes eleget tenni az utasításnak. Nem lehet, nem hagyhatja magára. A testet, ami méltó végbúcsút érdemel, tiszteletet és törődést. Azt, amit léte során is megadott neki.
– Anael…
– Ne ellenkezz, kérlek. Túl nagy a testvéreink szemében a vétek, ne tetézd tovább.
Vétek… Az engedetlenség és a bűn, ami a reményeivel ellentétben, nem maradt homályban. Egy része, a boldog percektől megrészegült és kis időre józanná vált része, néha rettegett, hogy a félelmei valósak. Anael szavai ma valóssá tették őket. Azt az aprónak remélt félelmüket, ami a mai búcsút hosszabbnak ítélheti, mint amire bármelyikük is készen állt volna. Arra a búcsúra, amit az elmúlt években nem volt képes megtenni… A másik halála semmit sem változtatott ezen.
– Castiel.
A parancsnoka szólítása késztette végül arra, hogy ismét az irányába forduljon és megtegye, amire utasították: hátra hagyni a szeretett halandót. Hogy újra látja-e még őt? Az Anael arcán ülő, nem enyhülő szánalom volt a válasza, amit várt.
– Nem tehetsz semmit, kérlek, ne küzdj… Gyere velem békében és talán…
A mondat nem került befejezésre. Egy mély sóhaj és fejrázás kerül a végére.
– Menjünk!
A tekintetük nem hagyta el egymásét és a szemeiben ülő néma engedelmesség elég volt a másiknak a távozásra. Nem volt miért ellenkeznie… Tudta, hogy nem nyerhet. Anael megjelenése egyértelmű üzenet volt: mind tisztában vannak azzal, hogy mit tett.

Utolsó. Újabb „utolsó”-ról szólt a mai nap. Utolsó csókok, utolsó kedves szavak a szeretett halandónak, utolsó légvétel… Szívdobbanás… És pillantás a halottra.

Nem késlekedhet és az Anael szemeiben ülő jóindulatra kell bíznia a kedvese jövőjét. A mindig is bizonytalan és soha nem létezett jövőjüket.

Lehunyta a szemét és követte a felettesét. Nem hazatért. Az otthona ma megszűnt, meghalt, és mikor köddé vált, végleg elhagyta azt.

***

Csend…

Mély, áthatolhatatlan csend…

Castiel továbbra is szorosan lehunyta a szemét, nem akarta kinyitni. Beszívta az emberi teste által követelt oxigént a tüdejébe és… Egy… Kettő… Három… Lassan kifújta.

Csend… Még mindig nagy csend volt. Hosszú órák, vagy napok óta? A pontos választ nem tudta. Összefolyt az idő, összefolytak a percek, összefolytak az álmok és az éberen töltött pillanatok. Nem számított, hogy a tudatánál volt vagy sem, az emlékképek előtörtek, fáradtságot hoztak a porhüvelyére, az elméjére, a lelkére, minden porcikájára, amit csak érzett. Ez volt az oka, hogy az ideje nagy részét a szobájában töltötte, távol a testvérektől, távol a gondjaiktól, távol mindentől. A helyzeten egyikük sem tudott változtatni és neki csak egyetlen dologra volt befolyása: az alvásra. Ha választása volt, inkább álmában kérte a kéretlen emlékeket, az éberen kapott képek irányíthatatlanok és kimerítőek voltak, és aggódással töltötték el a barátait. Dean nem mondta, de ő biztos volt abban, hogy a vadászt aggasztják az állapotában bekövetkezett változások. Aggasztják, de nem teszi szóvá őket. Éjjelente, a rémálmokból felriadva hallotta a szobája előtt elhaladó lépteket. Megtorpantak, vártak, aztán távoztak.

Nem beszéltek. A történtek után kevés szót váltottak.

Egyedül volt. A gyengesége, a botlása, a férfival töltött kedves és bensőséges órái ismét a magányt hozták el számára. Nem értette, hogy a vadász miért nem vetett véget az aktusuknak, mielőtt az még elkezdődhetett volna. Nem akarta. Biztos volt abban, hogy Dean nem akarta oly mértékben, mint ő, és a megbánás a tetteiben nyilvánult meg: kerülte őt és többé nem volt mellette a nehéz percekben.

Két nap? Öt? Egy hét? Kettő? Nem volt biztos abban, hogy mennyi ideje volt távol Tőle. Már nem lepte meg, hogy a léptek elhalásával néha újak jöttek. A nehéz és kimerítő, kiáltásokba fulladó álmok után új, könnyedebb léptek hangzottak fel és néha a fiatalabb testvér tért be hozzá. Akárcsak a mai éjjelen is… Castiel nem emelte fel a fejét, tudta, hogy ki kopogtat, ki várja az engedélyt a belépésre és sétál be mellé a szobába. Ő az ágyán ült, nem tudta, hogy mióta. Nem tudta, hogy mióta virraszt éberen és hagyja, hogy a gyász ismét könnyekkel borítsa az arcát.

A barátja leült az ágya melletti székre és várt. Sam mindig várt, időt kapott tőle. Időt, hogy újra visszatérjen a jelenbe. Oda, ahol szintén a fájdalom és a gyász várta. Egy elvesztett, kis időre megkapott szerelem gyászolása.
– Cas?
Nem attól a férfitől hallotta a nevét, akitől a legjobban vágyott rá. Éhezett, szomjazott, sóvárgott utána. De Ő távol volt… Nagyon távol. Mindig is elérhetetlenül messze… Nem Dean volt az, de a fiatalabb vadász törődése fontos volt számára. Gyógyír. Apró gyógyír. Egy gesztus, ami azt súgta, hogy a kettejük barátsága sértetlen.
– Sajnálom – mondta ki az egyetlen és igaz szót, ami a lelkét nyomta. Egy szó, amivel egyszerre köszönte meg a támogatást és kért bocsánatot.
– Cas, nézd. Nem kell, oké? Nem te irányítod, és az legyen a legkevesebb, hogy éjjel felébresztesz.
– Sam…
– Dean jól mondta, ne érezz emiatt bűntudatot.
A férfi említése… Fájdalmas. Fájdalmas volt. Váratlan erő préselte össze a mellkasát, a porhüvelyében dolgozó szívet, és a légvétel is nehéz volt. Nem tévedett, a kínok ugyanúgy fájtak a múltjában, mint most a jelenjében. Dean fontos volt számára, közel állt hozzá. Szerette… Szerette és eltaszította magától. Óvatlan volt, talán túl erőszakos is, ebben nem volt biztos. Nem emlékezett, hogy a hevessége valóban olyan intenzitással került-e viszonzásra, mint hitte, vagy az elméje ismét csúf játékot űzött vele.
– Castiel?
Felemelte a fejét és a kedves szemekbe nézett. Nem zöld volt. Nem az a zöld volt, amiért némán könyörgött a szíve és a lelke. Nem az a zöld volt, ám mégis egy kevés békét és nyugalmat hozott. És itt tartotta. Sam megpróbálta a jelenben tartani őt, elszakítani a fájó, kínzó, keserédes emlékektől… Azoktól, amiktől a legsötétebb percekben menekült, ám a többiben… Az idő múlásával egyre kevesebb alkalommal sóvárgott utánuk, a múltban érzett szerelemre, a mély érzésekre, az emlékképekben átélt ölelésekre, csókokra, magasztos ígéretekre. Fájt… Mind fájt… A vágyakozás utánuk űrt, beforraszthatatlan űrt, könnyeket és gyászt hagyott. Nem volt kivétel, nem akadt kivétel… Nem lehetett… Nem sóvároghatott utánuk, már nem…
– Ezek a szeretők. Hiába kérdeztem Deant, nem sokat mondott róluk – mondta halkan a társa. A szavai megint győzedelmeskedtek, visszarángatták a jelenbe és itt tartották. Sam itt tartotta és nem engedi el, a barátai nem engedik el. Dean messze van, de talán… Nem, Samuel vele van, segíti és támogatja őt. Ma ő a támasza, a gyógyír, a halovány remény. – Szeretnék segíteni, de túl kevés információm van. Tudom, hogy emberek voltak, meghaltak, talán a mennyben vannak, talán nem, de…
A mondatba beállt csend és apró sóhaj többet mondott számára, mint ezernyi tipp és találgatás. Vajon Dean említette az öccsének, hogy fel szeretett volna menni a mennybe, vagy a férfi magától jött rá arra a megoldásra, ami talán segíthetne nekik? Arra, amit Dean nem engedett, hogy megtegyen.
– Deannek is említettem ezt és ő is egyetért velem abban, hogy nem lenne tanácsos felmenned. Bár ő ennél durvábban adta a tudtomra a véleményét. – A vadász megrázta a fejét, mintha a mozdulat az egyet nem értésének a kifejezésén kívül a frusztrációját is megszüntetné. – De ha lenne valaki más… Egy barát vagy szövetséges? Biztos akad valaki, aki segítene. Akiben bízhatsz.
– A testvérednek igaza van. Jelen állapotomban kockázatos felmennem, túl sokan akarják a halálomat, és ha ismét maguk alá gyűrnek az emlékek… És maguk alá fognak, ez nem kérdés. Az utam a mennybe nem járhat pozitív eredménnyel.
A szeme sarkából látta a társa bólintását. Tanácstalan, mind tanácstalanok voltak.
– Bárki barát?
Castiel fájdalmasan felnevetett. A tette ismeretlen, idegen, túl ritka cselekedet volt tőle. Ha eddig nem hitte a férfi, hogy nincs jól és hamarosan a józan esze lesz a következő áldozat, nos, biztos volt abban, hogy most sikeresen meggyőzte őt.
– Az utolsó angyal, akire emlékszem, hogy barátomként tekintett rám és nem értett egyet azzal, amit velem tettek… – elharapta a mondatot és leszorította a szemhéjait. Sam nem tudhatott a részletekről, ő nem mesélt neki róluk és tudta, hogy Dean sem árulta el a bizalmát. Ám voltak momentumok, amik… Amik talán segíthetik a vadászt abban, hogy előrébb jusson a nyomozásban. Újra kinyitotta a szemeit, nem pillantott a másikra, továbbra is a lábain pihenő takarót nézte. – Gabriel ellenezte, hogy börtönbe vetettek. Michael kétezer évre ítélt, amire az emlékeim feltörése előtt szintén nem emlékeztem. Megszegtem a törvényeinket, hátra hagytam a feladatomat és gyermeket nemzettem a nőnek, aki…
Ismét elhallgatott. Az emlékekkel a fájdalom is a felszínre tört, le kellett hunynia a szemeit, hogy az időközben felszáradt könnyek helyét ne vegyék át újak.
– Van… Van egy gyereked? Egy nefilim?
– Megölték – válaszolta ridegen-rekedten-keserűen a tényeket. – Nem születhetett meg. Naomi a szemem láttára ölte meg őket.
– Sajnálom, Cas…
Felemelte a fejét és végül ránézett. Szomjazta a két szóból áradó őszinte együttérzést és baráti támogatást, és Sam szavai melegséggel árasztották el. Nem mulasztották el a fájdalmat, de egy nem várt kellemes, gyógyító érzést keltettek benne életre. Hamar elillanó, nem maradandó, ám kellemes érzést.
– Köszönöm.
Nem volt biztos abban, hogy a szó valóban kifejezte-e azt, amit ezzel mondani akart neki. Nem csupán az együttérzését és a kedvességét próbálta megköszönni vele. Mindent. Mindent, amit tőle kapott. Mindent, amit a barátsága adott számára. Mindent, az elmúlt évekből, amit köztük töltött.
– Szóval még mindig nem emlékszel olyan angyalra, aki segíthet? Az a barát, akit említettél…
– A büntetésem kiszabása után Gabriel hátat fordított az arkangyaloknak és a feladatainak. Nem tudott hatni rájuk és elment.
Csend. Ismét csend. Fel kellett emelnie a fejét, hogy a beszélgetőpartnerére nézzen.
– A Trükkös? Úgy érted, hogy ugyanaz a Gabriel, aki…
Castiel bólintott.
– Wow.
Sam megrázta a fejét és kifújta a tüdejében tartott levegőt.
– És ő is halott – tette hozzá halkan.
Ismét bólintott a másik szavaira. A kezei között levő takarót nézte. Azok sem akartak választ adni a benne tomboló kérdésekre, nem volt megoldás, csak a magány és az egyedüllét. Még Gabriel sem volt képes megállítani az őt ért üldöztetést. Vajon az arkangyal tudott róla? Ő tudta, hogy Naomi újra és újra üldözőbe vette a szeretőit, kitörölte őket a fejéből és elvette őket tőle? Vajon ezért emelt szót Michael ítélete ellen és hagyta el a mennyet?
– A viselkedése és a testvéreink elleni fellépése azt az érzetet keltették bennem, hogy nem értett egyet velük és talán barátjaként tekintett rám – osztotta meg hangosan is a gondolatait a társával. – Talán tudott mindarról, amiket Naomi velem tett és ezért nem akarta tovább nézni tétlenül azt, hogy ártatlan nőket és férfiakat ölnek. Miattam.
– Hát, wow, ez… Ez meglepő fordulat. Ne érts félre, Cas, de amikor felfedte magát, mint Gabriel arkangyal, nem úgy tűnt, hogy örök barátok lennétek.
– Mindez közel ötezer-kétszáz évvel ezelőtt történt, Sam. Ennyi év az angyalokat is megváltoztatja. Gabriel jó és becsületes, igazságos vezető volt. Nem emlékszem túl sok alkalomra arról az időről, amikor a parancsnoksága alatt szolgáltam, de más emlékemben tisztelettel és megbecsüléssel tekintettem rá. Közel volt ahhoz, amit ti ma „barát”-nak hívtok.
– És még mindig halott. Bárki, aki tudott arról, hogy Naomi törölte az emlékeidet, az meghalt vagy nem emlékszel rá. – A mondat egy sóhajjal halt el. Megint a kezdőponton voltak és nem jutottak előrébb…
– Mint mondtam, továbbra sem tudom olyan angyalnak a nevét megmondani nektek, aki segíthetne.
Újból bólintást kapott, és csendet. Nem voltak megfelelő szavak, nem voltak olyan ígéretek, amik képesek lettek volna felizzítani benne a reményt. A reményt, ami napról napra csökkent, kevésbé pislákolt és talán már Dean se lenne képes újjáéleszteni azt benne… Nincs remény… Nincs gyógyír… Nincs megváltás… Csak a várakozás a kínok és a gyász közepette.
A szemhéjai lecsukódtak és az ismerős sötétség felé nyúlt. Közel az álom, ismét közel jár hozzá egy emlék. Kezek kerültek a vállára és hamarosan vízszintes pozícióban feküdt az ágyán. Érezte, hogy a takaró kicsúszik a kezei közül, talán kivették. Nem tudta… Már nem érzékelte tisztán a jelenjét…
A takaró a mellkasára került. Léptek. Halk léptek. Talán egy emberé, talán kettőé. Ajtó csukódik… Hangok… Beszélgetés. Nem értette a szavakat, nem hallotta tisztán a testvéreket. Dean. Dean itt volt és Sammel beszélt. Talán vele is szeretett volna. Talán végre őt kereste… Talán újra fel akarta ajánlani a barátságát, amit azon az áldott-átkozott napon elveszített. Elveszítette és ő többé nem képes kinyúlni érte, a bocsánatát kérni, a barátságát óhajtani. Nem lehet, mert megint veszített és a múltja nyert. Mindig ő nyer felette…

***

i. e. 3351.
Zsivaj, dőzsölés, paráználkodás, fajtalankodás és bálványimádat. Hamis, más Istenek előtt hajtottak fejet, mást dicsőítettek, másért zengtek az imák. Bűn, mind megbocsáthatatlan, súlyos ítéletet érdemlő vétek volt. Ez volt az ok, ami ide vezette őket, ezért álltak a pusztulásra szánt város kapuinál.

Castielnek nem voltak kérdései. Bízott a felettesében és követte őt. A szürke falak közt lépdeltek, a társa vezette őket az úti céljuk felé.

Furcsa volt számára a halandó kérése. Ő nem itt élt, rá nem várt halál, ám mégis kérte őket, könyörgött nekik, hogy ha egy kevés igaz és jó embert is találnak a település romlott lakói közt, kíméljék meg az életét. Ha a rokona, vagy bárki más kegyelmet érdemel, ne sújtsanak le rá az angyali erők. Ábrahám jó és hű szolgája volt az Atyjuk ősi törvényeinek. Engedelmes, tiszta, alázatos lélek. Ezért akart Gabriel könyörületet gyakorolni az arra érdemesek közt, ezért járták be a várost és keresték azon csekély emberek otthonát, akik még hűek voltak a törvényekhez.

Castiel, mint léte során oly sok alkalommal, elfogadta, tisztelte és nem kérdőjelezte meg az érveit. Nem tett fel kérdéseket, sem ma, sem máskor, ha feladatot kapott. Az nem az ő dolga volt. Csupán követte a parancsot és folytatták útjukat.

Kéjes sikolyoktól hangos, tivornyákkal teli épületek mellett haladtak el. Nők és férfiak, asszonyok és hajadonok ünnepeltek az év minden napján, nem vetették meg a bort, a testi örömöket, és nem álltak ellen a bűnös hajlamaiknak. Házasságon kívül nemzettek gyermekeket és nem tisztelték az Atyjukat. Azt, aki életet, erőt, földet és békét adott nekik.

Ám ma mindezt elveszik tőlük és a semmibe taszítják a régen gazdag települést.

– Hamarosan megérkezünk, Castiel – mondta neki csendesen a másik.
– Nem látom, hogy miért kell tovább mennünk. Az utasítás világos volt és ezek az emberek nem érdemelnek megbocsátást.
– Ők talán nem, de ha akadnak még jók…

Jók. Mit jelent az arkangyal számára a jó? Mind ismerték az angyali törvényeket. Az előttük heverő városok számtalan alkalommal ellenszegültek, nem engedelmeskedtek azoknak. Ábrahám hitte, hogy élhetnek még megmentésre érdemesek köztük. Hosszú órák óta sétáltak a falak közt, és mindezidáig a férfi jóslata hazugnak bizonyult.

Gabriel elfordította a fejét és a mellettük álló ház ablaka felé pillantott. Két férfi és három nő volt a helyiségben, ő ennyit láthatott a szemeivel. A hiányos öltözetük, az asztalokon heverő boros kupák és a korábban sose hallott sóhajok fertőről és mocsokról árulkodtak. Arról, amire Raphael figyelmeztette őket. Ami miatt Michael kiadta számukra a feladatot.
A társa megrázta a fejét és lehajtotta. Nem figyelte többé az embereket és azok tetteit.
– A halandók cselekedetei…
– Nem a mi dolgunk. – A férfi szavai élesek és határozottak voltak. Emlékeztették őt a többi arkangyalra, a tekintetükben ülő undorra, amikor tudatták velük a döntést.
– Nem értem.
Gabriel megtorpant és ez őt is megállásra kényszerítette.
– Nézd, Castiel. Te jó katona vagy, nem várom el tőled, hogy megkérdőjelezd a parancsokat. Nem teheted, tudom, testvérem. Nem is kérhetem ezt tőled. De…
Csend. Az arkangyal nem folytatta. Újra a jobbján pihenő épület felé pillantott és rég nem látott mosolyt láthatott megjelenni az arcán. Ritkán küzdött mellette, ritkán került a csatákban az oldalára, és kevés alkalommal láthatta mosolyra húzódni az ajkakat.
– Nem értesz egyet a döntéssel.
– Nem – válaszolta neki határozottan a másik.
Castiel kis szögben oldalra hajtotta a fejét. Nem értette, hogy miért kellett ezt tennie. Talán azt várta a mozdulattól, hogy segítik megérteni őt, és a ki nem mondott szavak elmagyarázzák neki, hogy miért vélekedik így.
– Nem a mi dolgunk – ismételte meg a korábbi szavait a felettese. – Nem a mi dolgunk ítéletet mondani a tetteik felett, akár egyet értünk velük, akár nem. Atyánk azt akarta, hogy szabadon éljenek, döntsenek a sorsukról és vállalják a felelősséget a cselekedeteikért. Az ő nevében fogunk lesújtani rájuk, de nem hiszem, hogy ha ő még velünk lenne, akkor áldását adná az ítéletre.
– Az itt élők bűnt követnek el. Megállás és bűnbánat nélkül, fertőben élnek a nemzedékek – emlékeztette őt az okra, amiért ma a település falai alatt álltak.
– Az ő döntésük, Castiel. Nem a miénk – ismételte a korábbi kijelentést a vezetője. – Hiszem, hogy rossz, amit teszünk, rossz, amiért a testvéreink ide küldtek minket. Ábrahám jó ember, igazat szólt. Talán megmenthetem az unokafivérét és még másokat is, de a többiek…
– Parancsot kaptunk.
– Igen, jól mondod. Egy ostoba parancsot.

Castiel szótlanná vált. Nem tudta, hogy miként reagáljon a furcsa és váratlan szavakra. Bízott a feletteseik szavaiban, korábban nem voltak benne kétségek.
A társa tekintete visszatért az épületben vigadókra. Újra a ritka mosolya jelent meg az arcán. Feléledt a kíváncsisága és ő is az emberek felé fordult. Két férfi feküdt a szűkös ágyon, a ruháik a földön hevertek, szerte a helyiségben. A sóhajaik mélyek és hangosak voltak, a mozdulataik ritmusa vad és állatias. A baljukon, egy másik fekhelyen két nő ugyanazon hévvel csókolta egymás ajkát.
– Nem illő, hogy a saját nemükbe tartozókat szeretik és velük közösülnek.
– Ki mondja ezt? – kérdezte feszültséggel a hangjában Gabriel.
– Atyánk, aki…
– Atyánk réges-régen elment, Castiel, ezt te magad is tudod. Nem foglalkozik sem velünk, sem az emberekkel. A szabályokat mi diktáljuk, mi hozzuk a döntéseket, mi ítéljük halálra a szabadon élő városokat. Érted már, hogy miért vetem meg Michael parancsát?
A kérdés világos és egyértelmű volt. A válasz is, amit az arkangyal elvárt tőle.

Ismét az eléjük táruló látványra összpontosította a figyelmét. Mindkét pár mosolygott, csókokat hintettek a partnereik bőrére és néha vidám kacaj szakadt fel a torkukból. Talán a két férfi és a két nő házastársak voltak. Talán barátok, akik kiteljesítették a testi örömöket és nem csak egymást szerették. A férfiak ölelése erősebb és határozottabb volt, mint a két asszonyé. Ám a tetteik és a mozdulataik ugyanazt az üzenetet próbálták elmondani neki: szeretet él a szívükben. Csókoltak és sóhajtottak, egymásra pillantottak és mosolyogtak, mozdultak és újra nyögtek.
– Nem a mi szabályaink szerint élnek, de mi bűn lehet abban, ha többeket is szeretnek? Mind tudjuk, hogy Michael, Raphael és Uriel miért adta ki a parancsot. Megértem az indokaikat, ám nem tartom helyesnek, hogy ítéletet mondunk a halandók felett. Atyánk nem ezért teremtett minket és őket, nem ezért bízta ránk a védelmüket. Segítenünk, támogatnunk és óvnunk kellene a bolygót és a lakóit. Amit tenni készülünk…
– Nem kérdőjelezhetjük meg a parancsot. – A kijelentése igaz és megcáfolhatatlan volt.
– Jól mondod, Castiel. Valóban, nem szegülhetünk ellen. Sem te, sem én. Ehhez mindketten kevesek vagyunk. Mindig azok voltunk.
Újra az oldalára fordította a fejét és figyelte a másik arcvonásait. Csalódottság? Düh? Félelem? Furcsa és számára ismeretlen érzelmeket fedezett fel rajta, és nem volt biztos abban, hogy helyesen ismerte-e fel őket.
– Későre jár, és hajnalra el kell pusztítanunk a várost. Menjünk, mentsük meg azokat, akik a testvéreink szerint is érdemesek lehetnek az életre.

Gabriel folytatta az útját és ő is mellőzte a további kérdéseket. Voltak. Évezredek óta először kérdések jelentek meg a fejében. Az arkangyal szavai ismétlődtek benne. Az út fogyott a kérdések pedig tovább szaporodtak. A homlokán levő bőr ismeretlen ráncba szaladt. A házak mellett elhaladva, újabb boldog és önfeledt képek tárultak eléjük, és a látvány nem könnyítette meg számára a történtek megértését.
– Ne fáraszd magad, Castiel. Nem tehetünk mást, ahogy mondtad, végre kell hajtanunk a parancsot. Azt tesszük, amit kell, még ha az nem is helyes.
Nem vette észre, hogy mikor álltak meg és mikor került egy kéz a vállára.
– Te jó és bátor katona vagy, egyszer talán megérted mindazt, amit most elmondtam neked. Talán emlékezni is fogsz rá.
– Emlékezni? Miként felejthetnék el bármit, ami mondtál nekem?
Gabriel megrázta a fejét és a vállán pihenő kéz elengedte őt. Az arkangyal a lábaik előtt heverő koszra és porra szegezte a pillantását és megrázta a fejét.
– Gabriel?
A társa felemelte a fejét és a régóta nem látott mosoly újra az arcán volt. Mosolygott, ám a szemei más érzelmet súgtak neki. Fájdalom? Keserűség? Talán azok voltak, vagy ismét rosszul értelmezte őket.
– Menjünk, Cas.
Az angyal hátat fordított neki és az egyik közeli ház felé sietett. Castiel homloka megint furcsa ráncokat vett fel. A név, amin a férfi szólította őt, meglepte és nem értette, hogy miért nem a sajátját használta. Azt, amit az Atyjuktól kapott.
– Ne gondolkozz, így is túl sokat mondtam neked. Gyere, kérlek.
A társa nem állt meg, nem nézett rá. Nem értette a szavait, nem értette, hogy mire utalt. Nem kérdezhet, ő sosem kérdezhet, és most Gabriel is arra kérte, hogy ne faggassa tovább. Követni. Követnie kell őt, mint ahogy korábban eddig is tette. Akárki is volt a felettese, ő neki követnie és engedelmeskednie kellett. Más lehetőség sose volt és sose lesz.
A beszélgetésük egy új dolog felismerésében volt a segítségére. Gabrielnek sincs más lehetősége. Arkangyal volt, a vezetőik egyike, mégse szegülhetett szembe a többiek döntésével. Ma mindketten katonák voltak. Harcosok, akik nem tehettek fel kérdéseket. Teljesítették a kiadott parancsot, akár helyes volt az, akár nem.
A férfi arra kérte, hogy ne gondolkozzon többet a beszélgetésükön. Nem volt rá képes. Bízott benne, szeretett a seregében szolgálni, és megtiszteltetés volt számára, hogy az ma őt választotta maga mellé. Gabriel jó volt, az angyalok megbecsüléssel és odaadással tekintettek rá. Igazságos. Már értette, hogy miért nevezték őt így. Nem állt szándékában ellenszegülni a parancsaikkal, ám nem is akarta megölni azokat, akik Michael, Raphael vagy Uriel utasítása szerint nem voltak bűnösök. Ezért tértek be most a városba, ezért keresték Lótot és a családját. Talán mások is vannak. A halandó talán segít nekik, és másokon is megkönyörülhetnek.

Gabriel megállt a kiszemelt ház előtt és kopogtatott. Az épületben csend uralkodott és Castiel úgy vélte, hogy a lakói nyugovóra tértek és náluk nem szokás az a fajta vigadalom, aminek nemrég a szemtanúi voltak.
Az ajtó kinyílt és a férfi rájuk pillantott.
– Miben lehetek szolgálatotokra, jóuram?
– Atyád fivére küldött, abban a reményben, hogy érdemesnek bizonyulsz az életre és a megbocsátásra.
A szavak meglepettséget hoztak az előttük álló arcára.
– Ábrahám messze lakik innen, nem értem, hogy mi köze lehet két ismeretlen látogatásának hozzá és a kegyelemhez, amiről beszéltek. Kik vagytok?
Erős fény villant a sötét éjszakában és az arkangyal fenséges szárnyai kitárulkoztak a férfi előtt. Arany tollak szöktek a magasba, árnyékot vetettek a halandóra és házára.
Lót térdre vetette magát és a tekintetét a földre szegezte.
– Kérlek, bocsássatok meg az engedetlen szavaimért és rendelkezzetek velem.
– Állj fel, keltsd fel a családodat és hagyjátok el a várost – válaszolta neki határozottan a társa.
– Igen, uram. Kérlek, fáradjatok be szerény hajlékomba. Azonnal teszem, amit parancsoltatok nekem.
– Mutasd az utat.

A férfi felállt és ő követte őket a házba. Az asztal mellett hellyel és itallal kínálta őket, ám Gabriel visszautasította a bort.
– Igyekezz, napkeltéig van időd. Ha itt maradsz, te és a családod is elpusztultok. A város romlott, fertővel teli, és halál vár rá. Ha tudsz bárkit, aki Atyánk törvényei szerint érdemes a megbocsátásra, tudasd vele, hogy neki is mennie kell.
– Ismerem az Istenem törvényeit, tudom, hogy az emberek bűnben élnek. Csak mi vagyunk. A feleségem és a lányaim, másokkal nem érintkezünk. Nem hallgatnak a szavaimra, kevés hatalmam volt, nem voltam képes változásra bírni őket.
Az arkangyal bólintott a súlyos szavakra és útjára bocsátotta őt. Hamarosan három nő tért be a helyiségbe, térdre borultak előttük és a társa ismét arra kérte őket, hogy mielőbb keljenek útra.

– Lót! Lót! Nyisd ki az ajtót és engedj be minket. Láttuk, hogy vendégek érkeztek hozzád. Küldd ki őket, hadd beszéljünk velük. Meg akarjuk ismerni az idegeneket és jól érezni magunkat velünk.
A hangok a ház elől szűrődtek be a kis helyiségbe. Castiel az angyal felé fordult és várta annak döntését.
– Bocsássatok meg nekem, uram, nem tudják, hogy miket beszélnek. Elküldöm őket, és teszem, amit parancsoltatok.
– Siess! Nincs sok időd! – válaszolta neki Gabriel.
Lót kilépett az épületből. Hallották a beszélgetéseket, hangos és halk szóváltásokat, a követelést a férfitól, hogy adja át őket nekik. Lót megtagadta a kérést és cserébe felajánlotta a lányai társaságát. Castiel az említett hajadonokra pillantott. Rémület és félelem ült a fiatal arcokon, és az édesanyjuk a vállaikra tette a kezeit.
– Ne féljetek! Az Úr kegyes azokhoz, akik követik az ő parancsát.
– Igen, anyám – válaszolta az egyik az édesanyja súlyos szavaira.
– Gabriel…
Az arkangyal felé fordult a megszólítása nyomán. El akarta mondani neki, hogy nem ért egyet az események ezen fordulatával, és hogy úgy véli, hogy jobb lesz, ha ők küldik el a zaklatóikat és nem késlekednek tovább.
– Kövess!
Gabriel nyomában kilépett a házból. Hat férfi állt Lót előtt. Az ellenkezését fenyegetéssel és dühvel fogadták, túlerővel tornyosultak fölé.
– Lám, itt vannak az idegenek, akiket látni szeretnénk. Gyertek velünk és megmutatjuk nektek, hogy milyen boldogan élünk mi itt. A mi vendégszeretetünk nagyobb, mint Lóté.
– Távozzatok innen és ne bántsátok őket! Az Úr megbosszulja a vétketeket és elpusztít titeket!
A férfiak nem hallgattak Lót óvó szavaira. Ellökték őt és feléjük közelítettek. Nem volt számukra kegyelem, Castiel biztos volt abban, hogy Gabriel nem adja ezt meg számukra. Az első, a leghangosabb nyúlt először az arkangyal felé. Az a homlokára tette a kezét, fény villant, üvöltés töltötte be a csendes környéket és a zaklatójuk holtan hullott a porba. A többiek követték a példáját, ám mindük hasonló sorsra jutott. Elvették a szemük világát és meghaltak.
A testek köröttük hevertek, vérben és mocsokban, és Lót újra térdre ereszkedett előttük. A felesége és a gyermekei is elhagyták a házat és leborultak a lábaiknál.
– Keljetek fel és induljatok! Menjetek, ne álljatok meg és ne nézzetek vissza. Ne sóvárogjatok a városért és annak fertőjéért. Éljetek az Atyám adta kegyelemmel és féljétek őt, amíg lélegeztek!
Lót több alkalommal köszönetet mondott nekik, és Gabriel újabb utasítása után hátat fordítottak nekik, és elindultak ki a városból.
– Menjünk! Kövess!
Castiel bólintott a parancsra, és mindketten a település melletti dombokon jelentek meg.
– Mindre halál vár?
– Igen, ezen települések a tűz martalékai lesznek.
Gabriel felemelte a kezeit a magasba és lehunyta a szemét. Égzengés hallatszott és villámok hasítottak bele a falvakba. Az ég megnyílt és eső helyett tűz hullott alá. Lángba borították a házakat, a fákat és az utcákon tivornyázókat se kímélték. Sírástól és jajveszékeléstől voltak hangosak a szenvedő városok.
Castiel a menekülőkre pillantott. Nem volt esélyük túlélni a tüzet. Csak Lót és a családja hagyhatták el Sodomát. Futottak és ők is a közeli dombok felé menekültek. A férfi kezei a lányai vállán pihent és sürgette a lépteiket. A felesége mögötte haladt és megállt.
– Nem állhat meg – mondta halkan az arkangyal.
A nő messze volt és nem láthatta őket, nem hallhatta a szavakat. Nem követte a parancsot, megtorpant és a tűzben izzó, síró város felé fordult.
A társa kinyújtotta a kezét és a tenyerében megjelenő, fehéren izzó kristályt az asszonyra szegezte. Ezúttal az ő sikolya is belevegyült a többi halandó gyötrelmes kiáltásaiba. Az emberi test fehérbe borult és a nő nem tudott többé mozdulni. Újabb tűzgolyók terítették be a településeket és a sóbálványt is porrá zúzták.
– Menjünk! Itt nincs több dolgunk. Az eső elmossa majd a romokat, és megtisztítja a földet a mocsoktól.

Castiel újra bólintott az utasításra. A felettese eltűnt, és ő utoljára a menekülő apára és a két nőre pillantott. Ők megmenekültek. Engedelmeskedtek, nem néztek hátra és éltek a tőlük kapott kegyelemmel. Talán a társának igaza van, és nem szabadott volna eltörölniük a halálra ítélt városokat. Nem szabadna ítélkezniük felettük és hagyniuk kellene, hogy a saját törvényeik szerint éljenek.

Hogy valóban helyesen cselekedtek-e ma, arra nem talált magában választ. Három életet megkíméltek. Úgy vélte, hogy ez helyes és megfelelő döntés volt az arkangyal részéről. Több kétség nem lehet benne, más kérdést nem tehet fel magában. Ők katonák voltak, parancsokat követő harcosok, nem ellenkezhettek.

Az éjjel eseményein merengett. Gabriel szavain, az érvein, az arcán látott érzelmeken. Bátor, tiszteletet érdemlő, jó vezető volt. Helyesen cselekedtek. A következtetése biztos és megingathatatlan volt: teljesítették a parancsot, megkímélték az ártatlanokat és megölték a vétkeseket. Nem követtek el hibát, engedelmeskedtek és irgalmat adtak az arra érdemeseknek.

Hogy valóban ítélkezhettek-e a halandók felett, arra nem találta magában a választ.

Ő is elfordította a tűzben égő településekről a tekintetét és követte a felettesét. Visszatért az őrhelyére és többet nem gondolt Lótra, a feleségére, a gyermekeikre és a városokra, amiket halálra ítéltek.

***

Castiel lehunyta a szemét és a kezei megtalálták a rajta pihenő takaró szélét. Az ujjai erősen martak bele és ő a nyakáig húzta a textíliát. Nem akart felébredni, nem akart gondolkodni, merengeni. Ám álmokat… Álmokat sem akart. A felismerés, hogy Gabriel ellene volt a testvéreik tetteinek, az állandó erőfitogtatásnak, az úgynevezett igazságszolgáltatásaiknak és a bűnösök üldözésének, rég érzett, kellemetlen, fojtogató érzést szült a torkában. Emlékezett arra a Michaelre, aki kétségbe vonta a többi arkangyal parancsait és véleményét – a törvényeikkel együtt –, és a nemrég visszatért emléke a városok pusztításáról és Gabriel viselkedéséről megerősítette abban, hogy ő sem értett egyet az angyali missziókkal. Ítélkezés, kiirtás, büntetés, „jó” és „rossz”. Az Atyjuk ezt akarta volna tőlük? Ezt értette azon parancsa alatt, hogy „szeressék és védjék” a halandókat? Nem… Biztos volt abban, hogy nem ez a szeretet. Ez nem az a szeretet, amit kért tőlük… Michael, a régen ismert Michael, és Gabriel tudták ezt. A két arkangyal tudta, hogy mit tesznek, ők azokat a döntéseket is látták, amire neki, egyszerű katonaként nem volt lehetősége. Látták a rosszat a tetteik mögött, elítélték azokat, ám egyikük sem volt képes szembemenni Raphael és Uriel szavaival.

És Michael… A dolgok változtak, változniuk kellett, mert az angyal, akire ő emlékezett, akit szeretett, az régóta nem létezett… Az elvei, a gondolatai elvesztek, és többé már nem volt a régi. Az a Michael, akire ő emlékezett, nem ítélte volna halálra a városokat. Szabadon élni, élni hagyni… Pontosan úgy, ahogy azt évezredekkel ezelőtt elmondta neki. Az Atyjuk a szabad akaratot adta az emberek kezébe, de ők újra és újra elvették azt tőlük, ítéletet mondtak felettük… Ezt tette Michael, ezt tette Sodoma és Gomorra eltörlésekor. Azt, amivel nem értett egyet… Vajon azon a napon se értett egyet a testvéreikkel, vagy valóban ő is megváltozott?

Egy dolog volt, amiben nem voltak számára kétségek: az az angyal, akit ő szeretett, ő nem száműzte volna kétezer év börtönre…

És Gabriel… Gabriel…

Felidézte azt az öt évvel ezelőtti napot, amikor sok-sok évezred után, abban a romos gyárépületben az arkangyal felfedte magát. Emlékezett a belefáradt, csalódott arc minden vonására. Az Apokalipszis közeledtével Gabriel ugyanazt látta, ami miatt végül hátrahagyta a mennyeket. Testvér a testvér ellen; emberek, mint a játékszereik; és a megállíthatatlan Terv, amit véghez kell vinniük. Valami aznap megváltozott az angyalban, hisz később segített nekik és az ő információi nélkül nem lettek volna képesek megállítani Lucifert. Létében talán először volt képes szembeszállni a parancsokkal és a testvéreikkel, és ez az életébe került.

Bárki, akire számíthatna a jelenlegi reménytelen helyzetében, halott volt. Gabriel, aki kimondva-kimondatlanul is támogatta őt, és szembement a legfőbb törvényekkel, elment… A lázadó, aki ugyanúgy jót akart, akárcsak ő. Mindketten fellázadtak a mennyek ellen, és mindketten súlyos árat fizettek érte. A másik az életét, ő pedig hamarosan a józan eszét fogja elveszíteni… Más jövőkép? Nem, képtelen volt azt látni, amit régen még Dean próbált elhitetni vele… A férfi is magára hagyta, ő üldözte el őt maga mellől és a remény… A reménye Deannel együtt tovaszállt.

Lépteket hallott a folyosóról és ez visszarángatta őt a jelenbe. A szobájába… A sötét falak közé… Az ágyába… A keserűség és a fájdalom közé.

Felült az ágyában, az ajtó felé pillantott és várt. A hangok elhaltak, és valaki az ajtó mögött állt.

Várt… Ő csak várt és remélt.

A fán visszhangzó, mély kopogás egy szikrát gyújtott fel benne. Apró, pislákoló, reménnyel teli láng izzott fel.

Engedélyt adott a belépésre és ismét várt.

Az ajtó lassan nyílt ki és a folyosó gyér fényei megvilágították az előtte álló alakot. Nem vette észre, hogy percekkel vagy talán másodpercekkel korábban a tüdejében ragadt a levegő, és végül most képes volt kifújni azt. Sam nem hezitált volna… A vadász megállt volna az ajtó előtt, azonnal kopogtatott volna és… Az első pillanatban tudta, hogy hosszú, kínzó hetek után, Dean kereste fel őt. Önmagától. A mai nem egy véletlen találkozás volt a konyhában, a könyvtárban, vagy a bunker bármely egyéb helyiségében. Dean egyenesen hozzá jött. Hogy honnan tudta a férfi, hogy ébren van? Minden bizonnyal ma sem csendes álmokban volt része, és ezzel adta a tudtára, hogy ismét magához tért.

A társa nem mozdult. Nem lépett be a helyiségbe és ő csak sejtette, hogy a sötétben nem csak ő nézi a másikat.
– Elég éber vagy? – kapta meg tőle az első szavakat. Ridegen… Azzal a hangsúllyal, ami egyet üzent Castielnek: távolságtartás. A barátja továbbra sem vágyik a társaságára…
– Igen – válaszolt halkan. Nem volt oka hazudni, ellenkezni. Nem értette, hogy mire irányult a kérdés. Őt fürkészte, de az alakja a homályba veszett, és ezúttal nem tudta kivenni a kedves arc, minden bizonnyal kemény vonásait.
– Remek. Öltözz fel és öt perc múlva találkozzunk a garázsban.
Szólásra nyitotta a száját, fel akarta tenni a benne feltámadt kérdéseket, de Dean már sehol sem volt. Nem csukta be az ajtaját, hanem… Csak elment. Nem mondott többet, nem fejtette ki, hogy mit akar, és miért szeretné, hogy kövesse őt a garázsba. Útra kelnek? A barátja elviszi őt valahova? Vadászat?

Vagy…

Vagy végül belátta, hogy veszélyt jelent rájuk, nincs hasznukra, ráadásul nem vágyott szexuális aktusba keveredett vele, vagyis… Vagyis a legésszerűbb döntés az lenne tőle, ha útjára engedné őt.

Erős, fojtogató, émelygést teremtő görcsös érzet született a gyomrában. Kiterjedt az egész testére és megbénította. Tudta, hogy megint elveszített egy szerelmet, tudta, hogy ez a gyász. Gyász, amit Dean elvesztése miatt érez… Ám soha eddig nem lett úrrá rajta… Nem ilyen, kegyetlen, bénító, erőteljes mértékben… Elviselhetetlen, pusztító, gyilkos érzelem. Benne munkált, a sejtjeiben, mérgezte, ölte, gyilkolta… A harcolni képtelen, erőtlen áldozata lett.

Mozdulnia kellene, felkelni, felöltözni, követni a másik parancsát, megtenni bármit, ami kicsit enyhíti az iránta táplált nehéz érzelmeit. Bármit, amivel Deannek könnyebb lesz… Nem tehette jóvá azt a szenvedést, amit a múltjában éltek át a szeretői, nem enyhíthette a fájdalmukat. Amik miatta sújtották őket… De Dean itt volt, és ha ő ezt kéri tőle… Ha azt akarja, hogy menjen el és soha többé ne keresse őket… Legyen távol tőle, és a két férfitól, akik közelebb álltak ahhoz a fogalomhoz, amit ő „családként” értelmezett, mint a testvérei, akik ide juttatták őt…

Gyenge, értéktelen, hasznavehetetlen, veszélyes… És ezt végül a régi barátja is belátta…

Ha Dean ezt kéri tőle… Teljesíti a kérését. Megadja neki azt, amire szüksége van. Leilah, Nadim, Weston… Nekik nem adhatta meg, sose volt esélye, hogy megadja nekik a jövőt, a reményt, magát az életet. Dean… Neki megadhatja azt, amire igazán szüksége van.

Távol tőle.

Távol az őt sújtó átoktól, az üldöztetéstől, a méregtől, ami ő maga volt.

Felállt az ágyáról és felvette a cipőjét. A zakóját… És a kabátját… A mozdulatok lassúak voltak. Fárasztóak. Fájdalmasak. Nem érzékelte, hogy mennyi idejébe telt, és vajon hány percig állt az ajtajában és tekintett vissza a helyiségbe, ami egykor az ő szobája volt… Nem maradhat, nem várakoztathatja meg Deant. Sam? Sam alszik még? El kellene köszönnie tőle? Vagy ő is az autónál várja őket? A testvérek közös döntése volt, hogy megszabadulnak tőle, vagy Dean döntött úgy, hogy… Hogy útjára engedi.

Halál?

Halál…

Nem… Az… Nem. Talán könnyebb lenne, talán az lenne számára az igazi megoldás, de… Nem… Azt nem szeretné…

És Dean?

Újabb fájdalmas érzés söpört végig rajta és az ajtófélfára kellett tennie a kezét, hogy megtámaszkodjon rajta.

Az angyalpenge gyilkosan csillan meg a kezében, ő lehunyja a szemét, mert nem akarja látni a zöld szemeket, mielőtt…

Nem, nem, azt nem! Előbb hasadna ezer darabra az angyali lelke és a szíve… A porhüvelye szíve, a mellkasa, és minden egyéb fájdalom, ami bennük összpontosul… Előbb ölnék őt meg a pusztító érzelmek, mint a gyilkos kéz, a halandó, akit mélyen szeret… Dean… Nem, nem tenné meg, barátok voltak, hosszú éveken át barátok, és a botlások és árulások után is képesek voltak megbocsátani egymásnak. A férfi mindig megbocsátott neki, mert egy család voltak. Egy család, a másik testvérként tekintett rá és…

Nem ölné meg.

Dean… Ő nem… Nem küldi el.

Ostoba, ostoba, ostoba volt, bármi is történt köztük, a távolságtartása ellenére sem küldené el. Az az ember, akit ő megmentett a kárhozatból és a barátjává fogadta őt, nem tenné meg.

Az ujjai lazultak a fán és lassan elengedte ezt. Újra kapott levegőt, újra képes volt mozogni. Még egy pillantást vetett a szobájára. Hamarosan visszatérhet, igen, vissza fog térni. Bármi is a társa terve, mindketten épségben vissza fognak térni.

Haza.

Hátat fordított a kis helyiségnek és elindult a garázs felé. Nem tudta, hogy a férfi mennyi ideje hagyta el a szobáját és mióta várhat rá. Az Impala mellett állt, várt, rá várt és a kemény vonásai megerősítették a sejtésében, valóban késett.

Nem volt további utasítás és nem is volt rá szüksége. A tettei üzentek. Tisztán és érthetően. Évekkel ezelőtt, a találkozásukat követő első időszakban talán értetlenül nézett volna rá, az oldalára hajtotta volna a fejét és talán meg is kérdezte volna, hogy mit vár tőle, miért vannak itt és mi a céljuk. Ma nem tette ezt meg, nem kellett. Dean beült az autóba, ő is megkerülte azt, kinyitotta az ajtót és helyet foglalt az anyósülésen. Szavak nélkül. Ezt várták tőle, Dean ezt várta tőle, és ő engedelmesen követte őt.

Csend. Csend kúszott közéjük, nem tűnt el, nem szakította félbe egyéb, csupán az alattuk ismerősen duruzsoló, Dean által szeretett jármű hangja. Nem szólt zene. Castiel sok-sok alkalmat fel tudott volna idézni, hosszú utakat, hosszú órákat a hátsó ülésen töltve, a Winchesterek mögött. Erős, dallamos, lágy és vad, kellemes és bódító dallamok zengtek a hangfalakból, és a vezető ülésen dúdoló vagy csendben vezető vadász képe egy fakó, régi, alig megfogható emlék volt a fejében. Nem hasonlított ahhoz, aki most erősen markolta a kormányt, a tekintetét az előttük fekvő aszfaltra szegezte, és minden mozdulata, pillantása és a légvételei is a benne rejlő feszültségét súgták számára. A köztük hirtelen megszületett és meghalt intimitás tovaszállt és talán… Talán soha nem is létezett. Véletlen, múló, elfeledésre váró ballépés, hiba, baleset… Az volt, ezt jelentette Deannek, ezt kapta tőle…

Nem tudta, hogy hová tartank. Szerette volna tudni, szerette volna megkérdezni, szeretett volna meggyőződni arról, hogy tévedett-e vagy… Vagy a másik valóban elküldi ma őt.

Nem számolta a perceket… Ő is az előttük elterülő tájat figyelte, a lassan felbukkanó, ismerős utcákat, épületeket, tereket. A város szíve felé tartottak, hamar el is érték azt, majd az autó lassult és végül megálltak. Dean az egyik sűrűn meglátogatott bolt előtt parkolta le a kocsit, kiszállt és…

Egy üzlet? Egy üzlet volt az úti céljuk? Miért és… Csak „miért?”, ez zakatolt a fejében. Kérdés… Kérdéseket feltenni? Nem, azt… Felesleges, és a másik erős, zárt, feszült tartása üzent. Ismét üzent: nem óhajt felesleges, engedetlen kérdéseket.

A döbbenete lassan oldódott fel, tűnt tova és végül engedte meg számára, hogy ő is cselekedjen, elhagyja az autót és kövesse a másikat. A férfi az ajtó előtt állt meg és rá várt. Csökkent köztük a távolság, Dean kinyitotta az ajtót és ő újra némán ment utána. A bevásárlókocsiknál megint megálltak és a társa egy papírdarabot nyomott a kezébe.
– Megkértem Sammyt, hogy írja le, hogy mire van szüksége. Ezeket neked kell beszerezni, a többit én intézem. A sör nincs a listán, de az is a te dolgod. Fél óra múlva találkozunk a pénztárnál.
Castiel erősen szorította a tenyerében pihenő cetlit, a tekintete az ismerős betűket követte és a próbálta értelmezni a tartalmukat. Nehéz, minden nehéz, most… Most nehéz…
Távolodó léptek ébresztették rá arra, hogy hol van, miért, és hogy Dean…
– Dean!
A férfi a neve hallatán megtorpant, lassan, Castiel szerint túlságosan is lassan megfordult és a pillantása szavak nélkül kérdezett.
– Nem… Nem hiszem, hogy ez… Hogy jó ötlet lenne.
Erős levegőkifújás, fejcsóválás és a régóta nem látott, nem láthatott gesztus, az ajkai összeszorítása fogadta. Nincs válasz, nem fog kapni választ, választ a kérdésre, hogy miért, miért most, miért hozta el őt ide, hogyan bízhat benne, hogyan remélheti, hogy ebben nem fog csalódást okozni neki?
Talán hangosan is kimondta a kérdéseit. A kételyeket, amik egyre mélyebben és mélyebben rágták őt, ugyanazon kérdésekkel együtt, amiket a hónapok óta őt gyötrő emlékképek, rémálmok és a gyász szült benne.
– Nézd, meg tudod csinálni, oké? Csak koncentrálj!
– Dean…
– Nem, Cas, figyelj rám! – A hangja erőteljes és ellentmondást nem tűrő volt. Ami ellen nem képes felemelni a szavát, ma nem, nem megy… – Talán előbb ki kellett volna rángatnunk a bunkerből, talán nem, nem tudom. De most itt vagy, és kérlek, próbálj meg mindent megtenni, hogy végigcsináld. Kis lépés, oké?
Ő hevesen megrázta a fejét, a kezében összegyűrődött Sam bevásárló listája, és a szemei előtt vörösen játszó helyiség képe… Nem, nem, nem lehet gyenge, nem teheti, nem, ennél ő erősebb, erősebbnek kell lennie.
A vállához érő kéz elektromos csapásként hatott a porhüvelyére és arra ösztönözte, hogy felpillantson az előtte állóra.
– Meg tudod csinálni, rendben? Koncentrálj! Bármi is történik, igyekezz a jelenben maradni és felülkerekedni ezen a szarságon.
– Én…
A kéz erősebben mart a vállába és a mozdulat, az újabb néma kérés a beleegyezését követelte. Bólintott és ez elhozta a régóta áhított kontaktus megszakadását. Dean ellépett tőle és megint növelte köztük a távolságot.
– Meg tudod csinálni. Fél óra múlva találkozunk – ismételte el neki a szavait és ő újra bólintott.

Csend. Ismét a csend és a magány. Talán voltak körülötte emberek, talán nem. Nem érzékelte őket. A gondolatai az elmúlt percek eseményeit igyekezték feldolgozni, értelmezni, megérteni. Nem találta az okot, amiért itt voltak. Beszerezni a testvérek által fontosnak ítélt élelmiszereket és egyéb holmikat, de mindezt nélküle, a bukott, hasznavehetetlen angyal nélkül is képesek lettek volna megoldani. Miért hozta el Dean? Miért akar újabb csalódással szembenézni?

A szavai csengtek a fülében, úgy, mintha most mondaná el őket.

„Meg tudod csinálni.”

„Koncentrálj!”

„Igyekezz a jelenben maradni.”

„Próbáld meg… Próbálj meg mindent megtenni…”

Castiel lehunyta a szemét és bólintott. Alig érzékelte, hogy ezt tette és nem képzelődik, most nem. A barátja azt szeretné tőle, hogy sikerrel járjon. A szavai határozottak voltak, nem tűrt ellenkezést, de… Nem volt mögöttük undor… Nem volt a szavaiban csalódottság… Nem volt benne utálat. Dean… Dean megragadta őt, mint régen, a nyugodtabb és boldogabb időkben, megragadta a vállát, stabillá tette a köztük lévő kontaktust és a kérése… A hite, ami a mondataiból áradt… Erő. Erőt és számára is hitet adtak.

Meg tudja csinálni!

Meg fogja csinálni!

Dean ezt szeretné és ő megteszi.

Ő hisz benne, neki is ezt kell tennie.

Kinyúlt az előtte álló bevásárlókocsiért és megfogta azt. Talán a társa tolta elé. Nem lehetett benne biztos, nem emlékezett rá. Nem számít, nem baj, nem ez a fontos. Most nem. Dean feladatot bízott rá és ő teljesíteni fogja. A szeme végigjárt a szabad kezében levő listán, igyekezett memorizálni őket és végül a zsebébe süllyesztette a papírdarabot. Két kézzel markolta meg a kocsit és elindult az úti céljai felé.

Organikus… Bio… Bio… Bio… A megszokott, a bunker konyhájában sokszor látott termékeket fedezte fel az ismert listán. Első sor… Második sor… Harmadik… Sokadik… Koncentrált az új küldetésére, nem engedte, hogy a gondolatai más, jelentéktelenebb dolgokra tévedjenek. Dean feladatott adott neki, nem vallhat kudarcot. Újra és újra a tőle hallott bíztató szavakat játszotta vissza az elméjében. Erőt, hitet, gyógyírt adtak. Erőt a folytatásra, hitet önmagában, és gyógyírt… Enyhülést a múlni nem képes fájdalomra. Jelen vagy múlt? Nem számított. A másik ismét segített rajta, talán szándékosan, vagy az eredmény csupán a véletlen műve volt? Nem számít. A lényeg… Dolga van.

Haladt előre és a kocsi már nem volt üres. Belemerült a feladatába, és ahogy a társa kérte… Sikerrel járt. A lista végére ért, és csupán egy dolog hiányzott: pite. Dean nem kérte, de… Az utolsó alkalom, amikor pitéket vásárolt számára… Kellemes… Boldog emlék. Nem haragudott rá, a barátja nem haragudott, örömmel fogadta a süteményeket, minden rendben volt, közte és a férfi között minden rendben volt, nem volt harag, csalódás, távolság. A pite… A pite jó, segít, feloldoz, reményt hoz.

A Pult előtt állt. A remény pultja? Talán… Talán az volt. Alma, meggy, pekándió, áfonya… Dean melyiket szeretné, most melyik hozná el a kedves, szeretett, elveszett mosolyt az arcára? Talán… Talán a bűnbocsánat is rá van írva valamelyiknek a dobozára. Vajon… Vajon melyik lehet az?

Dönteni… Dönteni, dönteni, dönteni kell! A keze kinyúlt az elsőért.

Remeg.

Remegnek az ujjak, a kar, a test. Vér áztatja át a vékony textíliát, az összes réteg a forró anyagtól nehéz, a földre hullik mindaz, amit már nem képes felitatna az ing, a zakó és a kabát.

Nehéz…

Nehéz…

Nehéz!

Minden…

Nehéz…

***

i. e. 1747.
Vér… Véres textíliák a nedves bőrön… Vér a fényes, sima, hideg-rideg padlón. Vér a kezeken, lábakon… Torzó, fej, homlok, ajkak… Nincs szabad felület a porhüvelyén, amit ne mázolt volna vörösre.

Fájdalom… Nem szállt tova. Nem távozik, nem csökken, a sebek mélyek, lassan gyógyulnak és nem múló, kínzó emlékeket hagynak maguk mögött.

Sok év… Sok évszázad… Talán évezred is eltelt már. Nem emlékezett, hogy mióta volt rab. Nem tudta, hogy mióta tölti a napjait a fehér cellában, mióta váltak mindennapossá a rekedt üvöltések, a sikolyok, a megkeseredett könyörgések a kegyelemre, a bűnbocsánatra. Nem vezettek eredményre… Bármely fogolytársa is tört meg a súlyos kegyetlenségek terhe alatt, egyik fohász sem hozott számukra szabadulást.

Sok… Sok év… Sok évszázad… Talán évezred is…

Ő ma sem kért kegyelmet. Ma sem volt képes rá. Könnyek áztatták az arcát, a saját fülét bántották a torkán kicsúszó kiáltások, de nem tört meg. Nem tehette. Esküt tett, és már régóta nem az angyaloknak tartozott a hűségével. A hűség… Az eskü… A szíve a gyermekhez és az elvesztett szeretőhöz kötötte őt. Bosszú. Bosszú… Bosszú! Nem adja fel, ő nem adja fel, értük küzd, kitart, szenved, üvölt, kiált, és tűr. Tűri az elviselhetetlen fájdalmat, tűri az angyalokhoz nem méltó megaláztatást, tűri a könnyeket, tűri a magányt és az angyali lélekig hatoló kínzatást.

Mindent… Mert ezt kell tennie… Vér, könnyek, üvöltések, szabdalás és hasítások közepette…

Kitart, ki kell tartania.

Vajon ha letelik a kétezer év, valóban szabad lesz? Elengedik vagy ismét az engedelmes, parancsokat kérdés nélkül követő harcost remélik kapni? Tévednek. Mind tévednek. Az engedelmesség, a hűség, a hit és a bizalom kiérdemlést igénylő, becses, magasztos ajándék az arra érdemeseknek. Gyilkosok és igazságtalan fogvatartók nem érdemlik ezt. Tőle nem, és nem fogja megadni nekik. Ha az életét kérik ezért cserébe, ha a legszentebb törvények ellen is mennek és angyalnak angyalt kell ölnie miatta, ő akkor sem fog behódolni és megtörni. Nem lehet, nem teheti, a gyászoló szíve nem engedi.

Fájdalom. A testében, a lelkében, körülöleli és nem engedi.

Elnyel és pusztít.

Jön, múlik, tovaszáll. A sebek begyógyulnak, egyszer be kell gyógyulniuk.

Rég… Régóta folyik a fehér márványra, alatta terül el, beborít mindent, amit ér, bármit, amit ér, nem csillapodik.

Egyszer… Egyszer beforrnak a sebek, új erő támad és a kitartása megtérül.

Hamarosan…

***

– Kedvesem, jól vagy?

Vér… Vér… Sok a vér… Forró… Fájdalmas… Fáj! Fáj! Fáj!

– Fiam, hallasz engem?

A kéz hideg, a kéz meleg, az érintés gyenge, az érintés erős. Egyszerre gyógyít, egyszerre pusztít. A jelenben tart, a múltba taszít. Összezavar… Elnyom… A mélységbe lök.

A kéz erősebben fogja a véres kabátot. Erős… Erős!

Castiel felemelte a fejét és a mellette állóra nézett. Az emberi életet megélt, öreg, aggódó szemek kutatták az arcát.
– Jól vagy, gyermekem?
Fiú… Gyermek… Kedves… Kedves szavak, becéző szavak, szeretettel teli szavak. Egy idegentől. Kedvesség és szeretet, törődés egy idegentől. A kéz nem engedte őt el, itt tartotta, a jelenben tartotta, nem eresztette el.
Szólásra nyitotta a száját, el akarta mondani az idős hölgynek, hogy nem, nem érzi jól magát, elveszett, elpusztult, a semmibe veszett, bukott angyal volt, aki csupán teher, veszély, probléma a barátai számára. Egy megoldhatatlan ügy, aki képtelen többé a segítségükre lenni. Dean egy feladatot adott számára. Bízott benne… Dean bízott benne és ő ismét kudarcot vallott.

A vörös már nem csak a ruháit színezte, a látását is elhomályosították. Könny, könny, könnyek…

A nő elengedte őt, az arcán ülő rémület tiszta és összetéveszthetetlen volt.
– Mi? Mi… A szemeid…
A kezét a szája elé tartotta és nem fejezte be a szavait. Casitel meg akart szólalni, el akarta mondani neki, hogy sajnálja, és ne aggódjon, nem jelent rá veszélyt. Rá nem… Az irányába lépett, a másik kettőt hátrált. Újabb lépés, újabb hátrálás…
Egy másik kéz ragadta meg, fordította el tőle és… Nem engedte el. Dean… Dean nem engedte el.
– Cas? Cas, hé, mi történt?
Megrázta a fejét. Újra és újra és újra. „Sajnálom-sajnálom-sajnálom”, megállíthatatlanul, szünet nélkül tört fel belőle. Fájdalom, bűntudat, csalódás… Csalódás… Csalódás… Ismét elbukott és csalódást okozott…
– Oké, oké, semmi baj. Gyere, menjünk. Az én kocsim már a kasszánál van, csak rád vártam. Kész vagy? Hé! Cas! Próbálj magadnál maradni, rendben? Mindjárt végzünk, de meg kell ígérned, hogy észnél maradsz, hallod? Cas?!

Bólintás. Bólintás, bólintás, bólintás. Igen, igen, igen, megígéri, meg kell ígérnie. A csendbe beálló, halk, rövid, éles hang arra ösztönözte, hogy kinyissa a szemét, a szemeit, amiket nem tudta, hogy mikor és miért szorított le. A pénztáraknál álltak, Dean keze szorosan tartotta őt a jobbján és beszélt. Valamit… Valamit a pult mögött ülő fiatal hölgynek mondott. Nem érti… Nem értette. A szavak idegenek, messziek, elérhetetlenek. A vér… A vér nem az. A ruhát borító, nehéz, forró anyag nem az. Fáj… Fájdalmas… Nem ereszt… Nem ad békét, nyugalmat, pihenőt. Öl, gyilkol, elnyom… Elpusztít.

Mindent.

***

i. e. 1747.
Csend. Csend van. Talán csend van. Vagy csupán a sebek és a fájdalom csapják be és Naomi kísérletei a hallását is roncsolták… Nem lehet biztos, semmiben sem lehet már biztos.

Léptek. Halk, óvatos, csendes léptek hasítanak bele, a hang éles és fájó a némaságban.

Rács kattan, nyílik, kattan. Újabb léptek. Közeli, egyre közelebbi.

Elhal.

Újra csend és egy alak, egy homályos alak bontakozik ki a szemei előtt.

A feje a földön pihent, a vér körülölelte, melegen tartották a vérző sebek. Nedves textília ért az arcához. Végigsiklott a homlokán, az orcát és az orrot is megtisztította.

Érthetetlen érzelem. Becsapó, nem várt, érthetetlen érzelem. A fájdalom csalárd műve, az okozza, biztosan az okozza.

Castiel lehunyta a szemét, várta, hogy a levegő megtöltse, könnyítsen a terhen, erőt hozzon a tüdejébe, a testébe, a fájó végtagokba és az izmokba. A ruhadarab tovább járt a porhüvelyén, elérte a fedetlen karokat, lábakat, a torzót a megszaggatott felsőruházata alatt.

Képzelődik? A testét ápoló és tisztító mozdulatok… Nem egy delíriumos tévkép, nem az elméje csapja be.

A mellette térdelő alak valós, az általa kínált megváltás valós. Akárcsak a sebei, a vér, az egyre kevesebb vér és az enyhülő fájdalom.

A megtévesztő, talán kedves gesztusként álcázott újabb áruló taktika célt ért. Kinyitotta a szemét és tiszta kép tárult a szemei elé. A sokszor látott férfit ismerte fel maga mellett. Újra és újra a mellette pihenő tálba mártotta, kimosta, felmelegítette a kezeiben fogott anyagot, és más sebeket látott el.

A rideg arcon nem várt érzelmet vélt felfedezni. Talán képzelődik, talán a fájdalom az ítélőképességét is roncsolta.

Kedvesség…

Törődés…

Sajnálat.

Nem csak a tett árulkodott kedvességről... Korábban nem tapasztalt törődést kapott tőle. A kezek, amik számtalan alkalommal fegyverekkel, fémes és kínzó eszközökkel érintették őt, most szánalmat és gyógyítást hoztak számára.

Nem emlékezett, hogy pontosan hány napja feküdt az öntudatlansággal és remegéssel, könnyekkel vegyített sötétségben, az elméje és a kín sötétjében, a mennyek átokkal és igazságtalansággal teli börtönében. Hogy két órával az utolsó vágások után lelt-e rá a látogatója, vagy hosszú napokkal később tért be hozzá? Nem tudhatta.

A nedves anyag lassan siklott a megviselt bőrön, elmosta a vért, és gyógyítást, megváltást, erőt hozott. Ám még mindig túlzóan gyenge volt… Gyenge, hisz a látogatója tette olyan érzelmet teremtett benne, amit nem szabad éreznie, iránta nem, ő nem érdemli meg, nem érdemelheti meg, nem adhatja neki.

Gyenge… Gyenge volt, hisz a hála… A hálát nem adhatta neki. Nem akarta… Ám mégis megtette.

Hangok hallatszottak a távolból. Az angyal nevét ismételték, újra és újra. A kéz megtorpant, a férfi felállt, és a zárt rácsok felé lépett. Kinyitotta őket… A súlyos ajtó megint a helyére került…

A tekintete az övét kereste, ismét az övét kereste. Nem tűnt el a sajnálat, nem tűnt el a kedvesség… Ott volt, még mindig ott volt.

Ezekiel… Ezekiel… Ezekiel…

A név a fejében zengett, kiáltásként, üvöltésként, hálás imaként, megváltásként. Megszánást és törődést kapott ma tőle. Holnap talán ismét a testét fogja kaszabolni és a fejében kutat tovább, teszi azt, amit Naomi követel tőle.

Ám ma… Ma hitet és erőt kapott tőle. Kedvességet… Bűnbocsánatért való könyörgést, amiért kínozzák, gyötrik és üvöltésre kényszerítik őt.

Ezekiel.

Talán ő is rab… Rab, a kegyetlenségek, a kínzatás, a mennyek, az angyalok rabja és szolgája. Úgy, ahogy ő is…

Ezekiel… Ezekiel… Ezekiel…

Újra harsog a név…

A férfi végül elfordul, lehajtja a fejét… Bocsánat, ismét a bocsánatát kéri talán… Eltűnteti a kezében pihenő tálat és magára hagyja őt. Egyedül… Egyedül a reménnyel és az újabb erővel, amit maga mögött hagyott.

Vele…

Nála…

A szívében.

Ott van, benne él, vele süllyed vissza a homályba, vele nyeli el ismét a sötét, a mélyen lüktető fájdalom.

Új erő, új remény.

És hála…

Nem várt, nem akart, gyenge, lélekig hatoló hála…

***

Meleg… Kellemes illat… Ismerős hang… Kedves hang… Mély… Mélyen duruzsol… Megnyugtat.

Az Impala.

Baby.

Dean Babyje.

Az autóban ültek, valamiért, valahogy ide került.

Valamikor…

Valahogy.

Az utolsó emléke… Homályos. Bevásároltak, Dean erősnek hitte, erősnek tartotta, azt mondta, hogy „képes rá”. Nem… Nem volt az… A bevásárlókocsijába helyezte a kért dolgokat, aztán… Pite… Igen a pite… És a kedves, idős hölgy… Vér… Dean… A pénztár.

A képek összemosódtak, a végpont felé közeledve egyre több köd borította őket, aztán…

– Magadhoz tértél, Csipkerózsika?
A vadász hangja kellemesen, ismerős összhangban csendült fel az autó motorjáéval, arra kényszerítve őt, hogy a teljes éberlétbe lépjen és szembenézzen a jelennel és a tettei újabb csúfos következményével. Kinyitotta a szemét, ám a tekintetét nem emelte a férfire. Nem volt rá képes. A mellettük elsuhanó tájra, a fákra, a messzi, kietlen épületekre pillantott, azokat nézte. Bármit, ami késlelteti a percet, amikor ismét szembesülnie kell a bukásával. A kudarccal, hisz nem járt sikerrel, újra csalódást okozott…
– Sajnálom, hogy… – kezdte halkan az újabb bocsánatért való esdeklését, de Dean nem adott esélyt neki a folytatásra.
– Nem kell, oké? Túl nagyot kértem, ezt én basztam el…
A mondat mély, fájdalmas sóhajjal ért véget. Nem nézett rá, az arcára nem, még mindig nem tudta megtenni. Csak az ujjakat figyelte, a kormánykeréken megfeszülő, elfehéredő, feszültséget sugalló mozdulaton függött a tekintete.
– Azt hittem…– elharapta a mondatát és… Ismét csend, hangos sóhaj… Mit? Mit hitt? Azt, hogy Dean… Mérges lesz? Igen, ismerte őt, a heves és szenvedélyes érzelmeit, a pusztításukat, amikor azok a kirobbantak belőle, és a csalódást… A cserbenhagyása után, az arcára kiülő, gyilkos fájdalmat. Sokszor, túl sokszor szembesült vele, és a felidézésük még ma is bűntudatot, tépő, és elmúlni képtelen bűntudatot löktek benne a felszínre.
– Sajnálom, oké? Egyszer már próbáltunk hasonlót és tudom, annak se lett jó vége, de… De, hé, legalább nem ájultál el, mármint nem feküdtél ki a padlón, bár így is a frászt hoztad szegény öregasszonyra. Azt hitte, hogy szellemet lát, mármint… Mindegy, kimagyaráztam, szóval mielőtt még eszedbe jutna magadat okolni…
– Dean, elbuktam! – a hangja erőszakosan szakította félbe a társát, megfosztva őt a további lehetetlen önostorozástól. A kirohanása nem maradt reakciók nélkül. A vadász a fogai közé fogta az ajkait és elhallgatott. Elhallgatott, és neki még volt esélye folytatni, most megteheti! – Egy feladatot adtál számomra és én képtelen voltam teljesíteni azt. Azt mondtad…
– Hé, ácsi, haver, nem ez a lényeg, oké? Sam nem fog éhen halni, az összes nyúltáp a hátsó ülésen pihen, sör is van és… A pite is jó ötlet volt, kösz. De legközelebb egy elég lesz, na jó, kettő, de a négy egy kicsit túlzás, még nekem is.
Halk, kedves, hálás nevetéssel haltak el az utolsó szavak. Kedves… Hálás… Gyógyírt hozó… Melegséget a mellkasba… A mellkasába… Könnyebb, a teher könnyebb lett, mintha egy láthatatlan súlyt emeltek volna le róla. Az érzés váratlan, ugyanakkor örömmel üdvözölt volt.
– Szóval nem buktál el. Jól csináltad.

Nem… Nem bukott el… Nem vallott kudarcot… Dean szerint… Dean szerint teljesítette a rá bízott küldetést.

– Köszönöm.

„Köszönöm, hogy segítettél.”

„Köszönöm, hogy nem hagytál magamra.”

„Köszönöm, hogy itt vagy…”

„Köszönöm, Dean.”

Ezernyi üzenet rejlett egyetlen szava mögött. Nem merte hangosan kimondani őket, nem merte elmondani, hogy… Hogy a hála, amit érez… Több, mint amit a másik hajlandó lenne elfogadni.
– Ugyan, ne is említsd. Megoldottad és senki se kapott szívbajt. Jól csináltad, Cas.

Jól. Jól csinálta. Egy rá bízott feladat, amit megoldott, teljesített, véghez vitt. Nem vallott kudarcot, Dean szerint nem. És… És az útjuk a boltba… Talán… Talán valami mást is elhozott számukra. Egy nevet. Azt, amire oly régóta vártak, és a vásárlás, valamint az értelmetlen önvádaskodásaik helyett talán erről kellett volna beszélniük.
– Dean?
– Hm?
– Ezekiel.
– Tessék?
A férfi egy pillanatra rá kapta a tekintetét, értetlenség ült az arcán, és várta, hogy folytassa.
– Nem vagyok biztos abban, hogy életben van-e, ám nincs tudomásom arról, hogy meghalt volna. Nem ismerem, illetve pontosabban fogalmazva, nem emlékeztem, hogy ismertem őt.
Dean újra rápillantott, zavartan, döbbenten, valamint… Reménnyel telve? Az üzenete célba ért, még ha nem is a lehető leghatékonyabb módon közölte azt vele, a társa reakciója elárulta, hogy sikerrel járt.
– Állj, állj, állj! Azt akarod mondani, hogy van egy nevünk? Hogy? Ki? Mit csinált? Az istenért, Cas, ne harapófogóval kelljen kihúzni belőled!
A feszültség visszatért, és a másik tette váratlanul érte őt. Dean a jobbjával a kormányra ütött és a hang sokáig visszhangzott a fejében.
– Hé! Nem rád haragszok, csak… A francba, folytasd már, kérlek!
Lehajtotta a fejét és a combjain nyugvó kezeit nézte. A bocsánatkérés a jóleső, a vágyott melegséget hozta el a mellkasába, és az erőt, amire most, talán a megoldás kapujába lépve, szüksége volt. Még ha nem is érezte indokoltnak a megkövetést Dean hirtelen agressziója miatt a járművel szemben.
Továbbra is a kezeit figyelte, a lassan, egy gondolatfoszlányi parancsra mozduló ujjakat. Nem borította őket vér, egyik sem volt véres. A ruhái is épek, szárazok voltak. Az emlékeivel ellentétben. Abban, amiben Ezekiel is szerepelt. Az angyal valamiért meglátogatta őt, ellátta a sebeit és a tőle kapott szánalom és gondoskodás… Kedvesség… Meglepő és kellemes volt. Gyógyító… Fegyverek, kések, kínzó eszközök helyett törődést és segítséget kapott tőle.
– A fogságom alatt felkeresett – felelte halkan a kettejük közé feszült, gondterhes és várakózó csendbe. – Naomit szolgálta, ám azon a napon… Vagy éjjelen… A sérüléseim lassan gyógyultak, túl sok vér borította a cellámat, nem voltam magamnál, és a fájdalom… – Leszorította a szemeit, levegőt préselt a tüdejébe és… Erő, erő kell, mert az emlék… Élénken pergett a szemei előtt, fantomfájdalmat idézve a tagjaiba, az évezredekkel ezelőtt eltűnt sebekbe… – Nem emlékszem, hogy mennyi időre hagytak magamra… Ő megjelent, sokáig azt hittem, hogy csak képzelem őt, vagy csak azért látott el, hogy tiszta legyek, mielőtt ismét a kínpadra visznek… De…

De… De…

– De? – kérdezte tőle a másik türelmetlenül. Elhallgatott? Túl régóta félbeszakította a beszámolóját? Nem tűnt fel neki. Egy ponton megakadt, mert az érzés… Amit akkor érzett… Nonszensz. Értelmetlen volt. Talán ezért nem folytatta, ösztönösen meg akarta tartani magának ezt a lehetetlen információt. Az volt… És lényegtelen. Lényegtelen, így nem volt oka megfosztani Deant az emléke ezen aspektusától.
– Hálás voltam. Nem emlékszem másra, nem tudom, hogy később mit tett és ismét a kínzóim között volt-e. De azon a napon új erőt és hitet adott, és… Hálás voltam az irányomba tanúsított kedvességéért – ismételte halkan és magabiztosan a korábbi szavait. Igen, hála. Az… Az amit akkor érzett az angyal iránt… Az volt. Mélyen, őszintén… Megmentő. Azon az éjjelen Ezekiel a megmentője volt.
– Ph. Valószínűleg csak parancsokat követett. Franc tudja, nem lehet követni ezeknek az átkozott szárnyas seggfejeknek az észjárását. Komolyan, némelyik rosszabb, mint bármelyik démon. Nem csoda, hogy széthullott az egész Mennyei Szent Sereg. Ideje volt. Bocs, de…
– Tudom, és… És egyetértek… Ideje volt… – ismételte utána a szavait.
Az emlékek… A sok új, elfeledett emlék… Mind alátámasztották Dean véleményét és valóban… Egyetértett vele… Amiket a testvérei tettek… Vele és az emberiséggel, a halandókkal, ártatlanokkal és… És a szeretőivel… A jó, a feltétel nélküli szeretet, az Atyjuk főbb parancsai ismeretlenek voltak számukra. Nem érdemeltek kegyelmet, ők nem. Az, hogy az angyalok hatalma megcsappant, hogy az arkangyalok odavesztek és az Apokalipszis meghiúsult… Hosszú évezredek óta a legjobb dolog volt, ami az angyalokkal és az emberiséggel történhetett.

Nem vette észre, hogy Dean mikor emelte a füléhez a telefont és az öccsével folytatott beszélgetésnek sem szentelt figyelmet. Az emlékeiben járt, a közeliekben és a távoliakban is. Leilah-val, Alexanderrel, Nadimmal… Deannel… Michaellel… Westonnal… Gabriellel… Megannyi emlék, fájdalmas, elvett, eltörölt emlék… És ma… Ma talán közelebb jutottak a válaszokhoz. Azokhoz, amik már túlságosan is régóta gyötörték és marcangolták őt.
– Nemsokára hazaérünk, és kezdhetjük. Sam mindent előkészít nekünk. – Értetlenül pillantott a mellette ülő férfira, nem volt számára világos, hogy mire utal. – Az alagsori cella megfelelő lesz az idézéshez, a szentelt olajos tűz sem fog kárt tenni a pentagramban, nem mintha szokott volna, de… Mindegy, a lényeg, hogy hamarosan kiderül, hogy ez az Ezekiel él-e még vagy azt kívánja majd, hogy bár meghalt volna, a többi döggel együtt.

Castiel nem felelt. Bólintott a tervre, és hálás volt a testvérek gyors reakciójára. Természetesen nem akarta védeni az angyalt, nem volt hozzá elég információ a birtokában. Talán Deannek igaza van… Talán az erőszak hozza el számukra a megoldást. Talán… Talán ma megérkeznek a várva várt válaszok.

Az út lassan vagy gyorsan talán, elfogyott előttük, a társuk leparkolta az autót a garázsba és ő… Ő ismét itt volt. A jelenben. Ott, ahol a helye volt, ott, ahol a válaszok vártak rá. Percek. Talán csak percek választják el attól, hogy végre vége legyen. Hogy végre véget érjenek a kínzó álmok, elmúljanak a rémképek, enyhüljön a fájdalom, és ő megint a régi legyen. Az angyal, a harcos, akit nem terítenek le kitörölt emlékek, elvesztett szeretők, irányíthatatlan álomképek.

Percek…

Lehet, hogy csupán percek választják el a múltjától.

– Cas? Mehetünk?
Felkapta a fejét és a hang irányába fordult. Nem figyelt… Mint mostanában oly sokszor, ma sem tudatosult benne, hogy mi történik körülötte. Dean leállította a kocsit, kiszállt belőle, és a vezető oldali ablakon nézett be rá és várt. Rá várt.
– Igen – válaszolta magabiztosan. A kilincsért nyúlt és ugyanaz a magabiztosság volt a tagjaiban, amit a hangja is a környezete tudtára adott. Ott volt a lépteiben, a pillantásában, mindenhol. Mindenhol érezte. Nem szállt tova, vele volt, végre vele volt, hosszú hónapok után ma újra annak érezte magát, aki egykoron volt. Az volt, amikor áthaladtak a folyósokon; az volt, amikor az alagsort elérték; az volt, amikor az utolsó ajtón is beléptek.

A barátja ígéretéhez híven a fiatalabb Winchester készen fogadta őket.

Hamarosan. Hamarosan vége lehet. Vége lesz. Vége kell, hogy legyen! A pillanat, amire hosszú idő óta mind vártak, eljött!

Remegő, síró, fájdalommal, vérkönnyekkel teli hetek, keserűség, reménytelenség.

Nem, nem engedhette meg, hogy a múlt és a fájó érzések a hatalmába kerítsék, most nem. A jelenre kell koncentrálnia, a prioritást ezúttal a jelen élvezi. A levegő hónapok óta először szabadon és magabiztosan áradt a tüdejébe, az erő vele volt, még vele volt, és határozott, oly régóta elveszett és hiányolt, felemelt angyali fővel nézett szembe az előttük álló feladattal.

– Oké, mindent elrendeztem, kezdhetjük – mondta halkan a barátja. A kedves arcra nézett, és elfogadta a felé nyújtott angyalpengét. Az övé… Már nem emlékezett, hogy mikor volt utoljára nála. A szobája… Igen, a fegyver még mindig a saját szobájában pihent, távol tőle, távol a harcoktól, távol a vértől. Távol mindentől, aminek lennie kellene… Vele együtt…

Dean is a markába vette a neki szánt angyalpengét, és hárman, megszokottan vették fel a pozíciójukat a padlóra öntött olaj körül.

Castiel lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Távolról, nagyon távolról hallotta Sam szavait, az idézést, az énoki szólítást.

Hamarosan… Hamarosan vége lesz.

A tűz felizzott előtte, a zárt szemhéjakon keresztül is átszűrődött a lángok ereje. A kántálás nem állt le, kitartóan terjedt tova a semmibe és hívta azt, akire ma mindennél jobban szüksége volt. Igen, szüksége van Ezekielre, az angyalnak élnie kell, válaszokat kell adnia, el kell hoznia a megoldást, a reményt, a hitet, a gyógyírt, mindent! Ma… Ma Ezekielnek itt a helye, el kell jönnie, el kell mondania, hogy… El kell… Mindent, mindent meg kell osztania velük, mert… Mert… Szüksége… Valóban szüksége van rá. Nem megy, nélküle nem megy, segítenie kell, úgy, mint azon az éjjelen, abban a hűvös, kegyetlen, magányos, vértől vörösre festett cellában.

Az ismeretlen szárnyak suhogása rántotta őt vissza a jelenbe és kényszerítette arra, hogy kinyissa a szemeit. Ő volt az, valóban az állt előttük, akit vártak. Az, akit alig egy órával korábban az emlékeiben megismert.
– Castiel…
Három óvatos szempár meredt az érkezőre. Az angyal körbehordozta rajtuk a tekintetét és végül rajta állapodott meg.
– Nos, ez váratlan volt.
Castiel szólásra nyitotta a száját, el szerette volna mondani, hogy… Hogy…
– Na jó, ugorjuk át a finomkodó köröket, a bemutatkozást és egyéb szarságokat. Mi tudjuk, hogy te ki vagy, te tudod, hogy ki vagy mi Cas, tökmindegy – vette át helyette Dean a szót, a régen már sokat hallott és tapasztalt, határozott-agresszív hangnemben. Ő a vadászra nézett, ám a férfi kemény tekintete nem eresztette a foglyukét, nem pillantott rá. – Nem fogok kertelni, azt ne is reméld. Vázolom a szabályokat, te pedig jobban jársz, ha engedelmesen követed őket. Tudod, hogy miért vagy itt, az arcodra van írva, szóval mi kérdezünk, te válaszolsz, ennyi. Ha nem… Azt megbánod, és erre vedd úgy, hogy véres garanciát kapsz. Szóval, gyerünk. Válaszokat akarunk! Mindent, amit tudsz Naomiról, amit vele csináltál, az összes átokverte szart, amit vele kavartál.
– Hm. – Az angyal a magasba pillantott, megrázta a fejét és elmosolyodott. A remélt hatást nem hozták el a szavak. Többször látta már az ultimátumot adó, kegyetlen és magabiztos vallatót dolgozni, közelről láthatta, hogy a kegyelmet nem ígérő taktika miként segítette Deant és az öccsét a munkájukban. Mind azzal szembesültek, hogy stratégia ma nem működött.
– Próbára teszed a türelmem! – csattant fel ismét feszülten a társa. – Ha abban reménykedsz, hogy…
– Nem hittem volna, tényleg nem hittem volna, hogy egyszer eljöhet ez a pillanat – szakította félbe újra a kirohanást vendégük. – Több hitem kellett volna legyen benned.
Az utolsó mondatát neki címezte, neki szólt, őt nézte a testvére.
– Miért? – Az egyetlen kérdés volt, amit képes volt kimondani. „Miért tették ezt velem?” „Te miért tetted ezt velem?” „Miért vették el őket?” „Miért ölték meg őket?” „Miért?” „Miért?!” „MIÉRT?!”

Ezekiel lehajtotta a fejét és a padlót, a tüzet, az alatta végigfutó pentagramot nézte. Magasból a mélybe, zuhanás, mindig csak a zuhanás, ez vár rájuk, ez vár minden angyalra, és ma rá is. Bármily reménnyel is a szívében érkezett ma ide, Dean hűvös és követelődző fogadtatása, és Castiel saját, keserű kérdése kiölte, ki kellett, hogy ölje belőle azt. Talán végre szembesült ezzel, felismerte a kilátástalan helyzetet és…

– Melyik, Castiel? – kérdezte halkan a férfi. A mondat… Értelmetlen volt. Mire célzott, mit akart? Nem fejtette ki, nincsenek válaszok, nincs válasz, miért nincs válasz? – Mit tudsz? És… És hogyan? Hogy lehet… Hogy lehet, hogy itt vagyok? Pont én… A sok közül…
– Emlékszem rád. Ma… Ma emlékeztem arra az éjszakára. Meglátogattál és…
– Parancsot szegtem… Kis híján… – fejezete be helyette a másik a kijelentését. Befejezte és… Ismeretlen, zavart keltő érzelem felhőzte el az arcát és ez megakadályozta, hogy folytassa a gondolatait. Fájdalom? Szánalom? Igen, szánakozás az emlékek nyomán… – Kis híján bajt hoztam a fejemre.
– A fejedre? Bajt hoztál a fejedre?! – Dean szavai végigzengtek a bunker rideg falain és az utána következő csend… Mély és veszélyes volt. – Kétezer évig kínoztátok őt és te… Te… Bajt… Bajt hozott a fejedre, hogy egyszer, ismétlem, egyszer feltörölted a vérét a padlóról? Bravó, Zeke, bravó! Amikor azt hiszem, hogy nem akad szarabb köztetek, mindig jön egy újabb seggfej, aki elnyeri az előző bajnoktól a „Szemétládák Királya” címet. Ph, mesés egy társaság, mondhatom. Fogalmam sincs, Cas, bassza meg, fogalmam sincs, hogy ez a rakás anyaszomorító miként lehet a testvéred!
– Nos, ebben sajnos teljesen egyetértek veled.
Minden szem a foglyukra szegeződött. A megjegyzése váratlan volt, Castiel láthatta, hogy a meglepettség a fivérek arcára is kiült. Vártak. Mind várták a folytatást, ami nem érkezett.
– Ezt hogy érted? – tette fel helyettük Sam a kérdést.
Az angyal újabb sóhajt hallatott és a pillantása ismét rajta állapodott meg.
– Mire emlékszel?
A kérdés váratlanul érte. Nem erre számított, nem ezt akarta. Ám ha az ideje nagy részét nem a saját elméje rabjaként töltötte volna, talán ő is rájött volna, hogy a kérdés jogos, racionális és várt volt.
– Én… Nem sok mindenre. Azt hiszem. Emlékszem… Rájuk. Néhányukat… Szerettem őket. Nadim, Leilah, Weston, Alexander, Carl, Evelyn, Ivan… Rose… Ana… Gia… Alina… James…
Ezekiel felhúzta a szemöldökét és várt. Rá várt, hogy fejezze be a végeláthatatlan listáját és ő… Megtette, tudta, érezte, hogy meg kell tennie, el kell neki mondania, mert… Mert... Nem volt megfelelő magyarázat a belül őt rágó késztetésre, nem volt, csak… Csak folytatnia kell!
– Emlékszem a fogságomra… Leilah megölésére, a büntetés kiszabására, Naomira… Az elsőszülöttek halálára… A nagy pestisjárványra… Sodomára és Gomorrára és Lótra… Gabriel távozására…

Csend kúszott közéjük. Újra. Érezte a súlyát a tüdejébe áramló levegőben, az arcán, a bőrén, mindenhol ott volt. Nem múlt el, nem tudott elmúlni, nem volt képes rá, mert a lista közel sem volt teljes, és ezzel rajta kívül más is tisztában volt. Folytatni, folytatni, de… Az emlékek… Sok… Fájó… A kimondásuk… Mélyíti a kínt, a szívében, az angyali kegyében, csontig hatolóan, bénítón. Nem… Nem bírja, nem akarja, nem szabad folytatni. Most… Nem megy…

– Cas… – Dean szólítása mintegy végítéletként zengett a feje felett, így érzékelte a nevét az ajkairól. A máskor kedves, szerető ajkakról…

Leszorította a pilláit, kifújta a benne ki tudja, hogy mióta bennrekedt levegőt és vele együtt a társa által követelt folytatást is megadta. Meg kell adnia, Dean kéri, Dean szerint el kell mondania, mindent, mert… Itt vannak, a válaszok talán itt hevernek előtte, és neki együtt kell működnie. Együtt, mert Ezekiel… Ő talán segíthet.

– És úgy vélem, hogy valamiféle intim kapcsolat volt Michael és köztem.
– Hm.
Ismét ugyanazt a reakciót kapták a foglyuktól és nem ő volt az egyetlen, akinek ez kevés volt.
– Ennyi? Ennyi a nagy válaszod?! – fakadt ki dühödten az idősebb vadász és egy fenyegető lépést tett az angyal felé. Felemelte a kezében szorított pengét. Az üzenete világos és érthető volt.

Látta Ezekiel arcán, hogy felismerte, értelmezte és elfogadta azt. Beszélnie kell, különben rosszabb sors vár rá a Winchesterekről, mint amiben neki része volt Naomi mellett. Elfogadta a fenyegető szavakat, ám a vonásai nem változtak. A nyugalom nem tűnt el róla, ott maradt a mozdulataiban, a szavaiban, mindenhol ott volt. Ezzel a békével fordult felé és figyelmen kívül hagyva a két halandót szólította meg őt.
– Még valami, Castiel? – kérdezte tőle halkan.
– Én… Nem emlékszem többre.
A rabjuk tette váratlanul érte őt. Hangosan kifújta a levegőt, ismét a magasba pillantott és megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy csupán ennyi lenne. Több van a mélyben, mint amit sejtesz, és ezt te is tudod. A válaszok benned vannak, neked kell megtalálnod őket.
– Ha ez így lenne, akkor nem idéztünk volna meg – szólt közbe keményen a fiatalabb testvér. – Castiel álmai nem múltak el, az idő előrehaladtával egyre rosszabbak lettek és nem tudja irányítani őket.
– Nem értem, miért engem hívtál? Ha a felsorolt dolgokra emlékszel, akkor Naomi…
– Halott. A ribanc megdöglött, mielőtt ez az egész szar a nyakunkba szakadt volna – vágott közbe nyersen Dean.
– Oh. Nos, ez mindent megmagyaráz és persze tovább bonyolít.
– Bonyolít? Ezt hogy érted? – kérdezte Sam.
– Megfelelő tudással és tapasztalattal rendelkezett és a kellő nyomással talán… De ez már nem számít, nem segíthet rajtad.

Nem, nem, nem, nem lehet, hogy ennyi volt és ma, most is minden hiába, nem jönnek a válaszok, nem jöhetnek a válaszok, nem tudnak jönni. Kell, kell, és ezt neki is fel kell fognia. Egy lépés, csupán ennyit volt képes tenni felé, majd az ajkai vették át a cselekedetei feletti szót.

– Te is ott voltál, te is jelen voltál a fogságom alatti kínzatásokkor.
– Igen, és sok más törlésednél is. Valóban.

A válasz… A válasz sokkoló volt. Sok… Más? Sokkal több, mint, amit pár perccel korábban megosztott vele? Ezekiel válasza ezt súgta, ezt közölte vele, biztos volt abban, hogy… De… Nem, nem, téved, tévednie kell és nem… A kijelentése nem ezt üzente, nem jelenthette ezt, nem…

– Sok… Más? Hány? Hány alkalommal… – A kérdése reszkető volt, bizonytalan. Bizonytalan, mert a lehetséges felelet… Fáj, túl fájdalmas, túl fájdalmas lehet. Elviselni… Többet… Még többet… Sok, sok, sok…
– Kétszázhetvenháromnál voltam jelen. Az utolsó háromnál nem segédkeztem.
– Úgy érted… – Hogy? Hogy érti? Kétszázhetvenhat… És… Miért… Miért nem volt jelen a többinél és mi történt, miért, miért, miért?! Újra a sok, elviselhetetlen miért.
– Anael bebörtönzésekor távoztam.
– Anna? – kérdezett közbe Sam.
– Nem számít – szakította félbe a barátját az angyal. – Ha válaszokat akarsz… – A férfi elhallgatott és a pillantása az övébe fúródott. Kérdez, kér, bűnbocsánatot óhajt, vigaszt nyújt, választ kínál, megerősítést ad. A hangja ismét nyugodttá és kimértté változott, és a benne régen érzett hála újra felizzott. Hála és… Bizalom. – Mi a közös bennük? Mi a közös az álmaidban?
Castiel homloka ráncba szaladt. Nem értette a kérdést, az értelmetlen és jelentéktelen volt. A válaszokat tudta a másik, korábban elmondta neki őket, felsorolta a szeretőit, akikre emlékezett.
– Meghaltak. Mindüket megöltétek.
– Nem, nem erre utaltam. Gondolkozz, Castiel! Mi más, ami közös bennük?
– Szerettem ők-…
– Nem, nem ez az. Nem csak ez. Több. Mélyebb. Erősebb! – A másik hangja egyre türelmetlenebb, sürgető, ösztönző volt. A belőle áradó feszültség a barátaira is hatott és mindketten közelebb léptek a tűzhöz, pontosan úgy, ahogy a foglyuk is tette ezt. Lassan, észrevétlen közeledett felé.
– Gondolkozz! – mondta sürgetően a férfi.
– Nem… Nem megy…
– Törődni! Védeni! Óvni! Mellette lenni! Bármi áron, de mellette lenni. Védelmezőként, szeretőként, férjként, őrangyalként. Mindig, Castiel, mindig! Gondolkozz! Gondolkozz!
– Nem… Én… Nem… Nem…
– Segíteni, ha bajban van, segíteni, ha elbukik, ha támaszra van szüksége, szeretni, feltétel nélkül, mélyen, kitörölhetetlenül! A testvéreim mind lebecsültek téged, de te ne tedd ezt magaddal, gondolkozz!

Castiel megrázta a fejét és a kezei erősen fogták közre a fejét, az ujjai a hajába csúsztak, tépték, szaggatták, kínozták, mindig kínozták. Közös… Mind szerette… Védte, óvta, segítette. Az volt nekik, amire szükségük volt, mindig… Mindig… Vele… Velük…

Szeret…

Óv…

Segít…

Védelmez…

Bármikor…

Bárhol…

Bármilyen formában!

Óv… Óv… Óv… Megóv… Sötéttől, fájdalomtól, zsarnoktól. A mélységtől… Az emésztő feketeségtől. A vöröstől… Mindentől…

Kemény… Kemény, kemény, kemény, a föld kemény, a padló kemény, hideg, fájdalmas. Fáj… Minden fáj. A torkát maró kiáltás, a fejébe hasító, láthatatlan penge…

Fáj…

Minden fáj…

***

i. sz. 736.
Csend és nyugalom. A kis falura sötét éjszaka borult, a tüzek elaludtak és kevés őr járt a kunyhók közt. Vadak, ellenség, idegenek, barátok, nem számított, mindüket távol tartották. Castiel furcsa késztetést érzett, ennek okán billentette az oldalára a fejét és figyelte a már sokat látott őrség tetteit. Kard az oldalukon, némelyikük lándzsát vagy fejszét ragadott a kezébe és elfoglalták a helyüket. A tekintete ismerős arc után kutatott. Láthatatlanul sétált köztük és kereste a halandót, akit látni akart. Az erdő melletti házak közelében megpillantotta őt. Erős test, szigorú tekintet, kegyetlen arc. A férfi nem változott. Ő bármivel is próbálta tisztességre és becsületre tanítani őt, a beavatkozása mit sem ért.

Hátat fordított nekik, eltűnt, és ezúttal a valós úti céljánál bukkant fel. A kunyhóban három gyertya égett, mind a fekhelyek közelében, a család arcát világították meg. A nő a legidősebb gyermekét utasította pihenőre, és a fiú csatlakozott a testvérei mellé az ágyukba. Nem hallott újabb ellenkezést, nem volt ellenállás a gyermekek részéről. Mind szerették az édesanyjukat, és a tőle kapott szeretetet engedelmességgel és tisztelettel hálálták meg. Castiel nem láthatott a jövőbe, ám úgy vélte, hogy mind az öt gyermek igaz, bölcs és szeretettel teli felnőtté fog válni. Nem fognak az apjuk nyomdokaiba lépni. Az anyjuk mutatta ösvény kedvesebb és boldogabb volt számukra.

A nő két gyertya lángját elfújta, a harmadikat a kezébe vette és elhagyta az apró, lepellel elkerített hálóhelyiséget. Az asztalhoz lépett, felkarolta a vacsora során használt eszközöket és a dézsához vitte őket. Halkan helyezte az edényeket a vízbe, és a tűz fölött fortyogó vízből is eresztett rájuk. Castiel némán figyelte a mozdulatait és várta, hogy nekilásson a szokásos feladatának. Ismerte a család mindennapjait, tudta, hogy mikor térnek nyugovóra a gyermekek, mikor kelnek, melyik napon milyen ételt készít számukra az anyjuk, és mikor számíthatnak fájdalomra és keserűségre az atyjuktól. Már nem emlékezett arra, hogy hányadik napot tölti mellettük… Nem emlékezett, nem tudta, hogy miért nem volt képes hátat fordítani nekik. Ő angyal volt, feladatokkal és parancsokkal, ám a bolygón levő pillanatnyi béke szabadságot hozott számára, nem szólították őt el kötelességek, nem volt, ami távol tarthatta volna őt tőlük. Figyelte őket, és a sanyarú percekben segítette a védteleneket.

Nem felejtette el az első estét, amikor óvatlanul felfedte magát. Kiabálás, elégedetlenség, pofonok. A gyermekek és Tiia részére is. A korábban számára is ismeretlen agresszió, a csatatértől távol levő erőszak meglepte, és meggondolatlanul cselekedett. A férfi ökle újra lendült az asszony felé, de a mámoros állapota okán ő könnyedén elvette az egyensúlyát és a kéz a puha és védtelen arc helyett a közeli fagerendával találkozott. Dühös szavak, fenyegetés és az apa végül magára hagyta a családot. A gyerekek sírása hangosabb lett és a legfiatalabbak az anyjuk köré gyűltek. Szerető, vigasztaló szavak, könnyek, betarthatatlan ígéretek és gyógyítást sejtető csókok a sebekre. A nyugalom lassan szállt le a házra, későn pihentek le, és a következő nap úgy jött el, mintha az éjszaka nem hozott volna fájdalmat nekik. Nem volt megállás, az életük folytatódott és az ütések újra eljöttek. Ha az asszony mellett volt, megállította a férjet, ha nem, láthatta a kedves arcot beborító hegeket és sötét foltokat.

Ma nem voltak újabbak a testén, ma nem voltak könnyek. A nő lassan mozdult, halkan tisztította a tálakat és az evésül szolgáló eszközöket. A tartása kecses és egyenes volt. Nem tört meg az erőszakos pofonok alatt és nem csökkent benne a szeretet a gyermekei iránt. Kiszolgálta az urát, elvégezte a feladatát és nem hagyta el panasz az ajkait. Amikor Castiel mellette volt, nem tette.

– Tudom, hogy itt vagy.
A mondat csendes volt, emberi fül talán nem is hallaná őket. A jobbja és a balja felé pillantott, meg akart győződni arról, hogy az angyali mivolta nem hagyta cserben és nem lépett be senki a házba az ő észrevétele nélkül.
– Soha nem szólsz, nem mutatod magad, de én érzem, hogy itt vagy.
Castiel kinyitotta a száját, ám hang nem jött ki a torkán. Nem fedte fel magát, nem árulhatja el a nőnek, hogy nem téved és valóban nincs egyedül.
Tiszta edények kerültek a dézsa melletti asztalra, és piszkosak süllyedtek a vízbe. Nem szakította meg a munkáját, nem fordult meg és nem nézett abba az irányba, ahol ő állt.
– Bárki is vagy, köszönöm, hogy a nehéz óráimban oltalmazol és segítesz.

Castiel még ma sem találta a magában oly sokszor feltett kérdésre a választ. Azt, amire a nő is utalt. Miért jelenik meg az oldalukon újra és újra? Miért védelmezi őket a kegyetlen férjtől? Miért nem tudja legyőzni a kényszert, ami nap-nap után visszahozza őt ide? A kíváncsiság vezeti? Szánalom? Ez az érzelem ismeretlen az angyalok számára és nem az ő feladatuk kegyelmet és irgalmat gyakorolni az arra érdemeseken. Ő csak a parancsokat követő katona volt, aki itt ragadt az emberek egyik tekintélyes birodalmában és nem hagyta őket magukra. Nem hagyta el Tiiát.

Nem tudta, hogy mi késztette mozgásra és miért lépett az asszony mögé. Megtette. Magyarázat nem volt a saját önös viselkedésére, és a cselekedetei mögött búvó okokat sem találta. Tiia jó ember volt, egy kedves és szeretettel teli, gyönyörű lélek. Óvni, védeni, segíteni. A három szó csillapíthatatlanul üvöltött a tudata mélyéből és ő nem tudta némaságra inteni őket. Ezért volt itt, ezért tért vissza, ezért kellett mindig visszatérnie.

Felemelte a balját és óvatosan a nő bal vállára helyezte. Tiia kezei megálltak és nem folytatták az eszközök tisztítását. Hangosan távozott a tüdejéből a levegő és a vállán pihenő kezével érezhette a testen végigsöprő remegést.

Nedves kéz lendült a magasba és Tiia tenyere arra a pontra feküdt, ahol az ő láthatatlan keze nyugodott.
– Köszönöm – kapta meg tőle újra a hálával teli szót.
A keze erősen marta a saját vállát, az ujjak görcsösen fogták a megviselt textíliát és talán őt keresték. Az érintést, aminek az érzete még mindig kísértette őt.
Castiel elengedte őt és figyelte, hogy a másik feje előrebukik és a lábai alatt levő földet nézi. Fájdalom? Bánat? Keserűség? Ezidáig nem ismerte őket, ám Tiia mozdulatainak üzenete világos volt számára. Nem tudta, hogy miként volt képes értelmezni azokat, és miért késztették újabb meggondolatlan cselekedetre.
Visszahelyezte a balját a nő vállára. Sóhaj, ismét felszegett fej, és a világos tincsek a hátára omlottak, az ő ujjait is elérték volna, ha a porhüvelye látható lenne az asszony számára. Tiia az előttük levő megfáradt és sötét fa falakat nézte. Nem folytatta a munkáját, nem fordult meg és nem szólt többet.

Csend borult a kunyhóra, és hosszú percek teltek el felettük. Tiia végül elemelte a válláról a kezét, ismét megfogta az edényeket, a vízbe mártotta őket és lemosta róluk az ételek maradékát. Castiel nem mozdult mellőle. Nem lépett hátra és nem eresztette őt el. Nem volt magyarázat a tettére, nem találta azt. Úgy, ahogy a többi, őt emésztő kételyre sem volt felelet. Még most sem… Az emberek világa rabul ejtette, nem volt képes az érzelmek nélküli harcos módjára ellépni az előtte állótól és nem törődni annak életével. Visszajött. Mindig visszatért. Elment, a világ más pontjait járta be, ám mindig visszatért. A pillanatnyi szabadsága átka? Tiia bűvölte meg és létezésük során először hajtott halandó egy angyalt az uralma alá? Nem, ezt a lehetőséget elvetette és a tekintete megint a selymet idéző hajszálakra tévedt. Nappal a Nap sugarai játszottak az aranyszínű tincseken, szebbé és tisztábbá festve a nőt, akit ékesítettek. Gyönyörű volt. Tiia jó és gyönyörű volt.

Óvni, védeni, segíteni.

Ismét felhangzottak az elméjében a szavak és ezek hozták el számára a zavaró kérdéseire a választ. Ez volt az ok, ezért tért vissza, ezért nem engedte most el a vállát. Mellette volt, támogatta, és oltalmazta, amikor az védtelen volt. Őt, és a gyermekeit. Azokat, akiket féltő gonddal nevelt és szeretett.

Tiszta és jót érdemlő lélek.

Ezért volt itt, ezért kellett itt lennie. És itt lesz, míg a kötelességei el nem szólítják őt, itt lesz, míg Tiiának szüksége lesz a védelmére.

Amíg szüksége lesz Rá…
 

Következő fejezet>>
~~~~~~

Megjegyzés: egyes források szerint, Gabriel volt az az angyal, aki megjelent Ábrahámnak, és aki később felkereste Lótot és azt a parancsolta neki, hogy hagyják el Sodomát. Emiatt is írtam meg ezt a történetet is, és jelen esetben Castielt adtam mellé társul. (A források nem mindenhol értenek egyet azzal, hogy az Ábrahámmal való beszélgetés után is a társával együtt jelent volna-e meg Gabriel Lótnál.) Amikor 2014 novemberében elkezdtem írni a regényt, akkor úgy döntöttem, hogy nem írom meg ezt a jelenetet, ezért nem változtattam az időrendeken és nem helyeztem el más időbe a szereplőket. Viszont később úgy láttam, hogy a regény cselekménye miatt ez egy fontos momentum lehet, ezért végül mégis megírtam ezt a jelenetet. Egyetlen problémám maradt csak: a történészek nagyjából i. e. 1900 környékére becsülik a városok pusztulását, bár ez egyáltalán nincs megerősítve. Néha olyan bizonytalanok a források és akkora időintervallumra tippelnek egy-egy eseményt, hogy lehetetlen teljesen pontosan belőnöm egy-egy jelenetet. Most viszont teljesen tudatosan és direkt kellett a hibát beleszőnöm a regénybe és Sodoma és Gomora és a többi város elpusztítását i. e. 3351-re tettem. Ennek konkrét befolyása nincs a regényre. Csak maga az esemény és a két szereplő dinamikáját tartottam fontosnak bemutatni. Nem tehettem a talán megfelelő, eredeti helyére a jelenetet, mert a regényben i. e. 3216-ra tettem azt, amikor Gabrielnek végleg elege lesz a testvérei cselekedeteiből és elhagyja őket. Remélem, hogy ezt a „hibázást” elnézitek nekem. Szándékos volt, és szerettem volna, ha tudtok arról, hogy nagyjából mi mikor történt. HA helyesek a legendák. :)

Kiegészítés: nos, az S11E20 egy picit több infót adott az eseményekről. Mivel a történet egésze arra épült, hogy Isten már réges-régen, jóval ezelőtt távozott, nos ezért se vehettem figyelembe Chuck szavait Sodoma és Gomorra kapcsán, miszerint azidőtájt még nem hagyta el a mennyeket. Illetve eszembe se volt átírni a regényt azután, hogy megírtam, és a sorozat készítői végül felül akarták később írni nekem. :) Ezt a részt, kérlek, hagyjátok figyelmen kívül. Ill. ne felejtsétek el, hogy a regény a 8. évad után játszódik, szóval bármi, ami eztán történt a sorozatban, a történet kapcsán nem releváns. :)

Időpontok, avagy egy kis mankó, mert hát már nem olyan rövidke ez a regény :)
Mivel egyre jobban és jobban száguldunk a vég felé, illetve egyre többet mászkáltunk a múltban, néha talán már nehéz lehet visszaemlékeznetek, hogy mikor mi történt. Ezért úgy döntöttem, hogy mostantól kezdve, nem spoilerezve, mindig megosztom veletek ezt a kis táblázatot, jobban segítve titeket a dolgok átlátásában. Illetve egyik emlékben sem írtam le konkréten, hogy hol történnek az események, mindig csak utaltam rá és körülírtam azt, ám most meglepetésként ezeket is csatolom Nektek. :)

Időrendi vázlat
i. e. 4356-: a Föld több pontján, Michael
i. e. 3351.: Sodoma és Gomorra (Valójában i. e. 1900 körül lehetett. Talán…)
i. e. 3217-16.: Mezopotámia, Leilah
i. e. 3216-1216.: Menny, fogság
i. e. 1208-1184.: Egyiptom, Nadim
i. sz. 736.: Észak-Európa, Tiia
i. sz. 1341-1396.: Anglia, Weston (III. Eduárd és II. Richard ideje alatt)
i. sz. 1812.: Ausztria, Alexander
 
Megjegyzés Ezekiel kapcsán: ugye a karaktert sose ismertük meg igazán a sorozatban, nekem pedig szükségem volt egy olyan karakterre, aki új és nem találkoztunk vele a sorozatban. Ezért esett Ezekielre a választásom, akit egyelőre ugye nem tudunk, hogy miként néz ki, szóval csak meg szerettelek volna nyugtatni titeket, hogy nem Gadreelről van szó. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése