2017. augusztus 29., kedd

4. Mary kabátja



Sziasztok!

Ismét egy fordítást hoztam Nektek. Még tavaly októberben készítettem, és csak Facebookra került fel, de mivel megnyitottam tegnap az „Apróságok” szekciót és az engedélyt is megkaptam a hivatalos fordításra, nos, íme.

Készítsétek a zsepiket, mielőtt elolvassátok... Legalábbis angolul olvasva én megkönnyeztem. Nem azt mondanám, hogy sad end, hanem nagyon is valós canon versén alapuló minific.

Mielőtt most feltettem volna ide, természetesen többször átolvastam és átjavítottam, és egy alkalmat se tudok említeni, amikor ne könnyeztem volna meg, kisebb vagy nagyobb mértékben. Szóval azt hiszem, hogy ez megfelelő magyarázat arra, hogy miért KELLETT anno lefordítanom.

Nem tükörfordítást csináltam, fordításban alapból rossz vagyok, megpróbáltam inkább a hangulatot és a lényeget átadni, ezért több helyen változtattam és tényleg nem tükörfordítást csináltam… Ebben és minden másban is ismét köszönöm AmethystHollisnak a segítséget és a bétázást. 

Jó olvasást kívánok Nektek! :)

Nienor


***

Jellemzők
Típus: fordítás
Figyelmeztetés: szomorú, angst
Ship: nincs
Hossz: 600 szó
Engedély: képen


Régóta a szekrényben lógott, várta, hogy visszatérjen hozzá. A kék már majdnem bársonnyá kopott az évekig tartó viselés nyomán, a zsebe összegyűrt papírzsebkendőkkel volt teletömve, ez tette teljessé, ettől volt teljes, ettől volt az, ami volt. Dean legutóbbi megfázása óta a zsebében hevertek, senki sem vette ki belőle őket.

A Vörös Kereszt azt tanácsolta Johnnak, hogy adjon valamit a két fiúnak, valamit, ami az édesanyjuké volt, valamit, amit nem ért el a füstszag, valamit, amivel átvészelik az álmatlan éjszakákat. Sam a vállkendőjét kapta meg, ami a kanapén maradt és megmenekült.

Deané lett az édesanyja kedvenc farmerkabátja…

A fiú heteken keresztül hurcolta magával az egyszerű kis farmerdzsekit. Éjszakánként hozzábújt, az üres kabátujjakat szorosan maga köré tekerte, a kis szeplős orrát az anyagba fúrta, kétségbeesetten keresve az Ő nyomát, bármit, ami visszamaradt belőle. Napközben, míg evett, az ölében pihent, máskor viszont erősen tartotta a markában és sose engedte el. Az emberek mindenhol megbámulták a néma fiút, aki egy öreg, megviselt kabátot cipelt magával, mint valami óvó, biztonságot nyújtó takarót. Róla suttogtak, találgattak arról, hogy mi történhetett vele, miért ilyen „furcsa”. Egyikük se járt közel az igazsághoz… Sose voltak elég halkak, ő mindig hallotta őket, hallotta a suttogásokat, de nem foglalkozott velük, nem érdekelte őt. Volt egy feladata. Őriznie kell Neki a kabátot, vigyáznia kell rá, várni rá, várni arra a napra, amikor az édesanyja visszatér és ő visszaadhatja neki, mert Dean tudta, hogy Mary mennyire utált fázni. Elvégre is mezítláb, a hálóingjében ment el, szüksége lesz a kedvenc kabátjára.

Karácsony előtt nem sokkal a Winchester család maradéka egy kis kunyhóban húzta meg magát, távol a modern világ csodáitól. Dean egyedül maradt, hogy vigyázzon az alvó babára, míg az édesapjuk tűzifának valót keresett és egy kis tiszta havat gyűjtött, hogy azt megolvasztva vízhez jussanak.

Amikor John visszatért, Deant a mélyen alvó öccsétől nem messze, a szőnyegen találta. A fiú egy kisautóval játszott, azt tolta oda-vissza, csendesen. A látvány nem stimmelt, az égkék farmer sehol se volt a közelben.

– Dean? Hol van anya kabátja?

A fiú felegyenesedett ültében és elkezdett az autója kerekével babrálni, majd végül a tűzhely felé mutatott. John gyorsan odasietett, kinyitotta a tűzhely ajtaját, de már nem tehetett semmit, az anyag lángokban állt, a fém gombok vörösen izzottak a tűzben.

– Dean, gyere ide! – kérte John a fiát pánikkal a hangjában. – Mutasd a kezeidet!

A gyermek engedelmesen letette a kezében szorongatott játékot, felállt, átszelte a szobát és az apja előtt állt meg. John gyengéden megfogta a puha kis kezeket, óvatosan megvizsgálta, égésnyomok után kutatott. Semmit sem talált. Csak hamu okozta sötét foltok borították a fia ujjait. Megkönnyebbülten felsóhajtott és ismét kérdést intézett felé.

– Miért tetted, kisöreg? Miért tetted a kabátot a tűzre? Ugye tudod, hogy vége, elégett?

Dean bólintott, a tekintete elhomályosult és az alsó ajka remegett.

– Szeretted az a dzsekit, ugye? Szeretted, hogy veled volt.

Dean újra hevesen bólogatott, és végül a könnyei lecsordultak a kis arcán.

– Nem értem, hogy miért csináltad. Elszomorított?

A fia megrázta a fejét és hetek óta először, végre megszólalt.

– Nem akartam, hogy fázzon. Ezért elküldtem hozzá, elküldtem neki a Mennybe. – És ezekkel a szavakkal az összes sírás kiszakadt belőle, amit mindezidáig visszatartott. Az apja karjaiba borult, az apró kis teste rázkódott a bánattól, a fájdalomtól, a gyásztól, mindentől, ami az édesanyja után maradt.

John leült vele a földre, az ölébe húzta, és a fülébe kedves, szerető szavakat suttogott, ringatta őt, szorosan tartotta, nem engedte el.

Tudta… Ismerte őt, és tudta, hogy újabb hosszú hónapok fognak eltelni, mire Dean ismét meg fog szólalni és ő hallhatja majd a fia hangját…

4 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Szívecskéből könnycsepp lett? :) Mi lesz akkor a kövi lépés? :)

      UI: egyetértek :'(

      És ismét köszönöm <3

      Törlés
  2. Úgy álltam hozzá, hogy "Alexa erős. Alexa nem fog sírni ezen." És most itt szipogok, mert alábecsültem az angst erejét és köszönöm, hogy lefordítottad és imádom az apróságaidat és még még még! :')

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Óóó, igen, igen, igggggen :D sorry, de köszönöm, hogy bebizonyítottad, hogy nem én (mi, mivel AmethystHollist is megviselte :D ) vagyunk gyengék, hanem ez a kis fic... Ez... Uh. Szerintem érted. :) És nagyon szívesen, ezt a szépséget osztani kellett. :)

      Törlés