2018. augusztus 31., péntek

As Time Goes By - 8. fejezet


Sziasztok!

Aj-jaj… Tegnap mondtam, hogy gyanúsan közel vagyok, gyanúúúsan helyre tettem a soron következő fejezetet. :) És itt van… Úristen, el se hiszem, hogy itt van. :o

Amióta elkezdtem írni a regényt, 2014. novemberében… Azóta vártam, hogy eljussak erre a pontra. És tavaly év végén sikerült. :o A régóta emlegetett, „első bombát” megírtam, a kanóc meggyulladt az előző fejezet végén és most… Úristen, rettegek. :D De nagyon. :D Amennyire vártam, hogy végre eljussak ide, annyira félek is tőle…

Mit is mondhatnék… Nem történik túl sok minden, ám mégis… :) A képek pedig a fejezethez… Talán sose mondtam még nektek, de ez volt az egyik kép, ami megihlette a regényt lassan 4 évvel ezelőtt. :) Ami nem hagyott békét és egyre csak szőttem és szőttem a fejemben a storyt köré annyira, hogy végül nem tudtam tovább küzdeni, pár hónappal később bele kellett vágnom és ATGB így indult az útjára. És alig hittem el, hogy még sose használtam a képet a fejezetekhez. Aztán ma rájöttem: okkal nem használtam. Mert azt most kellett. :)

De vissza a regényhez és az előző fejezet végén kapott időrendi táblázathoz.

Mostantól az időrendi táblázatot mindig a fejezet elejére helyezem, gondosan ügyelve arra, hogy semmi spoiler ne legyen benne, csakis azokat a részeket tartalmazza, amiket már olvashattatok a regényben. (Szóval ez a táblázat most még ugyanaz, amit a 7. fejezet végén, legelső alkalommal megosztottam Veletek. Egy kis pici kiegészítést most mégis adok mellé. ;)

i. e. 4356-: a Föld több pontján, Michael (Castiel Michael parancsnoksága alatt szolgál)
i. e. 3351.: Sodoma és Gomorra (Valójában i. e. 1900 körül lehetett. Talán…) (Castiel Gabriel parancsnoksága alatt szolgál)
i. e. 3217-16.: Mezopotámia, Leilah (Castiel Gabriel parancsnoksága alatt szolgál)
i. e. 3216-1216.: Menny, fogság
i. e. 1208-1184.: Egyiptom, Nadim (Castiel Uriel parancsnoksága alatt szolgál)
i. sz. 736.: Észak-Európa, Tiia (Castiel Anael parancsnoksága alatt szolgál)
i. sz. 1341-1396.: Anglia, Weston (III. Eduárd és II. Richard ideje alatt) (Castiel Anael parancsnoksága alatt szolgál)
i. sz. 1812.: Ausztria, Alexander (Castiel Anael parancsnoksága alatt szolgál)

(Megj.: Anael kapcsán egy halk megjegyzés. Anael=Anna. Réges-régóta ficekben Anaelként hívtuk őt, jóval azelőtt, hogy a sorozatban egy másik angyal (Jensen felesége, Danneel) felbukkant volna ezzel a névvel. Szóval a félreértések elkerülése végett jelzem ezt itt nektek. Amikor írtam a történetet, akkor még szó se volt Dee felbukkanásáról és hogy ezt a nevet kiosztják egy másik angyalnak. :D) 

Nos, ATGB-re fel! Ezek után még 2 fejezet vár rátok. :)

Óriási ölelés (és kitartást kívánok :D)

Nienor



***



















Sötét… Lüktet… Fáj… Hasogat. Minden. Fej, mellkas, kezek, lábak, izmok és sejtek. Minden, ami a porhüvelyéhez kötötte, minden, ami ő volt, az angyali lénye, a kegye, a homályban bujkáló, éjfekete szárnyak. Ott volt, minden ott volt, vele volt, érezte őket, velük lélegzett, velük mozdult, sóhajtott, könyörgött. Könyörgött a kínok végéért és… És a válaszokért. Válaszokért, amik talán végre a közelben voltak.

Hirtelen ült fel az ágyán, és a tette lesodorta a rá terített takaróját. A földön hevert a puha anyag. Messze, nagyon messze. Bámulta a szövetet, az apró gyűrődéseket, a rendetlen, kiálló szálakat, az egészét végigfutó minták kavalkádját. Káosz.

Káosz mindenhol, még a legnyugodtabb, a legnyugodtabbnak hitt és remélt menedékében is.

Káosz, akárcsak az élete, a múltja, a jelenje és a semmibe vesző, láthatatlan jövő.

Káosz, aminek a legmélyén is ott rejtőzik a rend, a szabályrendszer, akárcsak a padlón pihenő anyagon. A minták körbe-körbe követték egymást, távolodtak, összeértek, egy groteszk képet festettek elé. Egy kivehetetlen, abnormális képet. Egy egészet.

A Káoszt.

Ami ugyanúgy rendelkezik okkal és okozattal. Akárcsak a takarót borító, színes formák és vonalak.

Együtt alkották az egészet, együtt hívatottak a feladatuk teljesítésére, együtt volt értelmük, együtt vették át az uralmukat a káosz felett és teremtették meg a rendet a rendetlenségben.

Együtt…

Közös… Mi a közös? Mi a közös az álmaiban?

„Törődni. Védeni. Óvni. Mellette lenni… Bármi áron, mellette lenni. Védelmezőként… Szeretőként… Férjként és őrangyalként.”

„Segíteni, ha bajban van…”

„Segíteni, ha elbukik…”

„Ha támaszra van szüksége…”

„Szeretni…”

„Feltétel nélkül…”

„Mélyen…”

„Kitörölhetetlenül.”

Ezekiel szavai visszhangoztak a fejében, halkan, lassan, tompán és mélyre hatón. Minden kijelentés súlyos, és egyszerre új és ismerős volt. Nem volt lehetetlen vagy értelmetlen az, amire az angyal felhívta a figyelmüket. Ha kicsit is jobb állapotban, pihentebben, és koncentráltabban tudta volna megközelíteni a problémáját, talán ő is felfedezte volna az egyértelmű összefüggést. Egyértelmű volt. Annyira, hogy nem is foglalkozott vele. Nem gondolt bele abba, hogy a teljesen nyilvánvaló válasz rejtheti magát A Választ, amit oly kétségbeesetten keresett, a testvérekkel karöltve. Tudta, egyszer, kétszer, sokszor átgondolta a helyzetét, mindent, amire emlékezett. Mindent… Róluk… Nadim, Leilah, Michael… Alexander, Weston, Tiia… Alina, James és mindenki, akit valaha szeretett. Akiket valaha szerethetett… Szeretett… A kulcs Ezekiel szerint sokkal mélyebb volt, mint az érzelmek, amik hozzájuk kötötték.

Kipréselte a tüdejében ragadt levegőt, a feje alábicsaklott, és az ujjai a nadrágjába martak. Itt van a Válasz és még sincs itt… Egyértelmű? Neki nem az… Nem látja… Nem érti… Ha értette volna, ha valaha is megértette volna, akkor nem keresték volna görcsösen a megoldást, bárkit, akit a múltjából ismer, aki él és aki elmondja neki, hogy „MIÉRT?”. Szüksége volt Ezekielre, igen, szüksége van rá, az ájulása előtt, az első találkozásuk alkalmával érezte, a lénye legmélyén érezte, hogy szüksége van rá és… És bízhat benne. Talán bízhat benne, bíznia kell, remélnie kell, hinni, gyógyulni, túlélni… Kínt, fájó emlékeket és gyászt. Elutasítást… A szíve újabb és újabb darabokra zúzását… A múltban és a jelenjében is.

Túlélni… Túl kell élni és kérni a Válaszokat, ismét kérni őket, szüksége van rá, kell, kell, KELL!

Az ujjai már a combja húsába vájtak és a fizikai fájdalom visszarántotta őt a mába. Ide. A bunkerbe… A szobájába… Deanhez és Samhez. Ezekiel… És Ezekielhez.

Felemelte a fejét és lassan, túlságosan is lassan vette át az uralmat a porhüvelye felett és utasította azt cselekvésre. Egyik láb… Majd a másik… Le a padlóra, cipőt felvenni, aztán felállni. Az ajtóhoz sétálni, kinyit, becsuk, elindul. El… Egyenesen az alagsorba.

Az útja sokáig tartott, talán túl sokáig, ebben nem lehetett biztos. Az idő képlékeny, mozog, csalóka, átver és keserűségbe dönt. Nem számít, már nem számít, semmi sem számít, csak a jelen, a célja és a kérdések.

A léptek vele lassultak, az elméje vele zsongott, a testével, az izmaival, mindennel, ami ő maga volt. Nem múlt el, az ébredés nem űzte el őket, az utolsó látott emlék mélyen és erősen sodorta magával és mutatta be neki azt a nőt, akit…

„Védelmezni, óvni, segíteni.”

Igen, ezt adta Tiiának, ezt adta az asszonynak. Óvnia kellett, segíteni, a sötét órákban mellette lenni, láthatatlan támaszt és őrangyalt hozni a számára.

„Minden, amire szükségük van.”

Rá volt szükségük. Nadimnak, Leilah-nak, Tiiának… Segítette őket. Az volt, ami kellett, hogy legyen. Szerető, férj és védelmező. Leilah… Leilah olyan volt számára, mint a sosem elérhető feleség, az, akit szeretett, az, aki a családja volt. Az élet, a lét, a múlt, a jelen és a jövő. Az volt, mind azok voltak…

De ez… Mindez kevés, nincs értelme, nincs Válasz, ez nem Válasz. Amit Ezekiel megosztott vele, az… Nem… Nem segített. Még nem. Többre van szüksége, az angyalnak többet kell mondania, elmesélnie a múltat, a kegyetlen múltjukat. Azt, amikor a Sorsuk újra és újra összefonódott…

Az út elfogyott, végre elfogyott és ő megérkezett. Csend… Csend fogadta a sötét helyiségben. A tűzkör halvány fénye visszaverődött a falakról és megvilágították a közepén álló angyalt. Az érkezésére kinyitotta a szemét és úgy, mint legutóbb, a tekintetük összeakadt.
– Magadhoz tértél – mondta halkan a férfi.
Bólintás. Csak bólintani tudott és csökkenteni kettejük közt a távolságot.
– Mit láttál? – kérdezte a másik kíváncsian. – Vagy kit? – javította ki a saját kérdését a korábban megszokott nyugalommal a hangjában.
– Tiiát – válaszolt csendesen. Nem tudta, hogy mit mondjon, kell-e mást is hozzátennie. Nem… Nem kell… Felesleges. Egyetlen név és a megértés a testvére arcára volt írva.
– Hm. Szép és megfelelő egybeesés. Közelebb vitt a megoldáshoz, amit oly nagyon kerestek?
Castiel elfordította a fejét és a falakon lógó bilincsekre kúszott a pillantása. Fájdalom és vér… Csak ezek voltak… Ezektől próbálta óvni Tiiát, ahogy sok más kedvesét is. Alexandert is erőszakos támadóktól mentette meg, és a találkozásuk… Percekkel korábban látta először a fiút, nem ismerte, de… Bizalmas, intim, meghitt, forró kapcsolatba keveredett vele. A köztük lévő láthatatlan kapcsolat azonnal felizzott és mindkettejüket magával sodorta. Érzéki, egyedi, csodálatos. Ez volt Alexander, mind azok voltak számára.
– Sajnálom az ájulásokat. Nem tudtam, hogy az emlékek ily mértékben magukkal ragadnak és összeroppantanak.
Újra a foglyukra nézett és a bólintásával együtt ezúttal egy halk „köszönöm”-öt is elsuttogott. Hogy miért tette… Nem, nem tudta… A másik kedvessége, a szemeiben ülő megértés és nyugalom csalták belőle a felszínre a hálás választ.

Hála…

Igen, ismét hálát érzett iránta, pontosan ugyanazt, amit sok ezer évvel ezelőtt, a vértől átitatott cellájában. Hála, mert… Mert… Megérti. A barna íriszekben csillant meg a megértés, az őszinte megértés, akkor és ma is. Az érzés… A helyzet abszurd volt. Ezekiel a kínzói egyike volt, az emlékei és a saját vallomása is ezt bizonyította. Az iránta érzett hálának és bizalomnak nem volt racionálisan megalapozott oka.

– Az idősebb vadász és te, Castiel… Ugyanazt jelenti számodra, mint a többiek, ugye?
Felkapta a fejét a hirtelen érkezett kérdésre. Nem tudatosult benne, hogy a padlót nézte, régóta azt figyelte, és a másik megszólítása és az érdeklődése tárgya… Váratlan volt.
Ugyanaz? Ugyanazt jelenti? Dean és ő… Dean és az érzelem, ami hozzá köti, hozzá láncolja, béklyóba veri… Mély… Erős… Fojtogató… Gyógyít, ölel, szeret… Kínoz, pusztít, gyászba dönt…

Igen, az érzések… A sok-sok, irányíthatatlan, erőteljes érzelem…

Ugyanaz…

Ugyanazok voltak.

Régóta tudta, régóta felismerte, hogy ugyanazok. Ezekiel megfigyelése helyes volt.

A társa arcán megjelenő apró, korábban még sosem látott mosoly újabb meglepettséget hozott. A férfi lehajtotta a fejét és megrázta azt. Kicsiny, alig észrevehető mozdulat. Az volt, ám ott volt.
– Honnan… Honnan tudtad?
Az angyal rápillantott és a mosolya halványult, visszatért a megértő, kedves tekintet.
– Láttam már. Ezt, ami közte és közted van, láttam már.
Sokat tapasztalt, fájdalmas, fojtogató görcs nőtt a torkában és a légzés… A légzés nehéz, lassú és kínnal teli lett. Közte… Köztük… Ami van… Volt… Az érzések… Élnek, vele vannak, égetik, a lelke… A kegye… Mindenhol… Dean ott van, mindenhol ott van, de ő… Ő nincs vele… Ami köztük volt… Nincs viszonzás, nincs viszonzott szerelem. Nem ugyanaz, nem ugyanaz, amit a testvére sejt. Nadim, Weston, Leilah és a többiek… Viszonozták a benne tomboló magasztos érzelmet… Dean…

Nem, nem ugyanaz.

– A kapcsolatunk… Baráti…
– Hm. Valóban? Én ezt nem mondanám. Több, Castiel, jóval több, ami köztetek él.
Leszorította a szemhéját, le kellett szorítania, mert… Mert nem, téved, nem jól érzékelte a helyzetüket, ő és… Dean és ő… Ők… Nem… Csak egyszer… Egyszer, egyetlen éjszakán át, kevés, túl kevés óráig vagy csak percekig hihette azt, hogy a vadász ugyanazt az érzelmet táplálja iránta, ami őt is feszítette, ölte, pusztította, a mámorba taszította.

Megrázta a fejét, ez volt az egyetlen válasza, nem volt képes szavakkal is tagadni Ezekiel kijelentését. Nem… Nem lehet…

– Aggódik érted. Véd, segít, törődik – mondta halkan a másik. Ő újra megrázta a fejét, a nemleges reakciója egyértelmű volt, egyértelműnek kellett lennie. A férfit nem győzte meg, tovább folytatta. – Az ájulásod után a testvére akadályozta meg, hogy ne rajtam vezesse le a benne fellobbanó indulatokat. Helyette… – megint csend, túl nagy csend és ez arra ösztönözte, hogy kinyissa a szemét és az újra mosolygó angyalra függessze a tekintetét. – Helyette végül a karjaiba fogott, magához vont, Castiel, és az elmondásuk szerint a szobádba vitt. Órákkal később tért csupán vissza és sejtésem szerint mindvégig melletted volt. Jól gondolom? Meglep, hogy jelen pillanatban nincs az oldaladon.
– Dean… Valóban aggódik. Aggódik a barátaiért és oltalmazza őket – válaszolta rekedten a hosszú, nagyon hosszú, értelmetlen beszámolóra. Dean… Igen, törődik vele, a nemrég történt incidensük a vásárlásuk során ismét meggyőzte őt, hogy a kettejük között történt hiba ellenére, a vadász törődik vele. Mindüket megviselte a gyengesége, a feltörő, irányíthatatlan emlékképek, és úgy, ahogy ő, a barátai is szeretnék, ha végre megtalálnák a megoldást. És a Válaszokat. Ez volt a társa dühének a forrása, a túl soká tartó, lezáratlan ügy. Ő… Ő maga… Az eset, ami megoldatlan maradt. Ez volt a mérge oka, csupán ez, nem az a lehetetlen, mély és magasztos érzelmekkel átitatott kapcsolat, amit a testvére sugallt.

– Nos, nem szállok vitába a meglátásoddal, bár nem értek vele egyet.

A nyelvén pihent a szó, ismét ott pihent a „köszönöm” a megértésért és elfogadásért, azokért, amiket a szavaival megint megkapott tőle.
Helyette más, más akart a felszínre törni, az, ami régóta, a kezdetek óta nyomasztotta, őt és valahol a bunkerben levő barátait is.
– Miért?
Az angyal őt figyelte, a kedves, barna tekintet újra az övébe fúródott, megértést, bizalmat és segítséget, A Segítséget súgta.
– Túl sok a „miért”, és én nem tudom, hogy melyiket akarod hallani. Melyikre állsz készen? Melyiket vagy képes kezelni és túlélni?

Túlélni.

A váratlan szó az ajkán pihent, kérdezni akart, bővebb magyarázatot várt tőle. Az elmúlt, kínokkal és emlékekkel teli hónapok a túlélésről szóltak, igen, mindvégig az volt a cél. Túlélni, megoldani, túllépni. Egyiket sem érték el, nem jártak sikerrel, nem járhattak sikerrel. A megoldás, a távoli megoldás ma végre itt volt, érezte, hogy itt van, Ezekiel kezében, minden az ő kezében nyugszik, rajta múlik, hogy átadja-e neki, vagy sem.

– Kérlek…

A kérés halk volt. Halk, akárcsak ő, akárcsak a lelkében levő csendes vihar, az izgatottság, a félelem, a remény… Remény, hogy nemsokára… Nemsokára vége lesz.

Az előtte álló angyal lehajtotta a fejét, a sóhaja fájdalmas, megadó, szerető volt. Szerető, igen, az. A tőle érzett, a belőle áradó kedvesség és szeretet benne volt, érezte, érezte, hogy minden mögött több van, többnek kell lennie, mint, amit sejt. Talán így volt, talán mégsem. Talán csak egy-egy óvatos mozdulat, egy-egy szánalommal és bűntudattal teli tekintet, egy-egy megbánástól eltorzult pillantás a hosszú évezredek alatt súgták neki, adták a lelkébe az érzést.

Bízni, bízni és bízni.

Az első másodperctől kezdve.

Azóta, hogy megpillantotta őt az emlékeiben, azóta, hogy a testvére a földre ereszkedett mellette, elmosta a vért, a könnyeket, gyógyírt adott a sebekre. A lelke és a porhüvelye sebeire.

– Mit szeretnél tudni? – a másik kérdése visszahozta a jelenbe, barna és kék találkozott, ismét találkoztak, és Ezekiel helyette is megadta a választ. – Mindent. Felesleges volt feltennem neked a kérdést.

Igen, mindent tudni akart, minden választ, minden magyarázatot, a rengeteg magyarázatot, amivel tartoztak neki az esztendőkön át tartó kínzatásával, az üldöztetésével és a kegyetlen mészárlásokkal.

A legfontosabb… Volt legfontosabb? Volt legfontosabb „miért?” a sorban. Igen, volt. Volt, amit képes volt mindenek elé helyezni, bármi áron! A fájdalom… A fájdalom, amit ez okozott neki, ami kínzó álmokkal, sírással, üvöltéssel, zokogással tarkította az éjszakáit… Ismeretlen érzéseket hozott, ismeretlenek iránti ismeretlen érzéseket. Fontos volt, mindennél fontosabb.

– Miért… Miért vette el őket Naomi? Miért… Miért vadászta le, ölte meg őket és… Miért?

Megint a már sokat hallott és látott sóhaj hagyta el a társa ajkait, a tekintetét a falon függő fegyverekre szegezte, mintha az erő, vagy épp a válaszok bennük rejlenének.
– Amit veled tett, Castiel… Kegyetlen. Amióta csak ismerem, amióta csak a kezei alatt dolgoztam, és tettem, amit tennem kellett, amit kértek tőlem… A mestere, mindig a mestere volt annak, amit művelt, egy kegyetlen művész, élő bábokkal, érző bábokkal.
– Ezért tette? Játékszer voltam számára?
– Nem, Castiel, ez többről szólt.

Castiel lehajtotta a fejét, most ő szakította meg a bizalommal teli kapcsolatot, egy szabad pillanatra, egy tiszta pillanatra volt szüksége. Régi beszélgetések, találgatások, alá nem támasztott sejtések törtek benne a felszínre.

– Naomi parancsokat követett – mondta ki tényként azt a következtetést, amire korábban, talán hetekkel, hónapokkal ezelőtt, ő és Dean jutottak. Talán tegnap történt… Talán fél éve… Nem tudta, nem emlékezett, a napok összefolytak, eggyek voltak, egy egésszé álltak össze, egy fájdalmas egészként nyomta a teher a vállait. A vállait és a szívét, a lelkét, mindenét.

– Igen, Naomi volt a végrehajtó, az, aki elvégezte a piszkos munkájukat. Ő és mi
A szó, a váratlanul ragozott szó felkeltette a figyelmét, a szeme körüli bőr ráncokba szaladt, a fejét a sokat használt, segítő, néha tisztább meglátást hozó szögbe billentette és a tekintetével együtt kérdezett.
– „Munkájukat”?
– Raphael és Uriel mindig is, mondhatjuk mai szóval élve, hogy keményvonalas, konzervatív, a maguk módján megszállott vezetők voltak. Óriási hatalommal, az elmaradott, inkább úgy mondanám, hogy ostoba követőikkel együtt pedig hatalmas sereggel a hátuk mögött. Ám mindezek ellenére se értettek Naomi művészetéhez. Ők utasítottak, Naomi végrehajtott. Mindig, minden alkalommal, Cas! Minden átkozott alkalommal ők nyertek, csak ők nyerhettek, a belőlük áradó maradi, ostoba, gyűlölet nyert! Sose volt esély és Naomi sose ellenkezett! A fénykorát élte, mellettük azt tehetett, amit csak szeretett volna! Irányítottak, töröltek, pusztítottak, olyan dolgokat tettek… Olyanokat… – A szobát körbeölelő légkör fojtott volt, az angyalból áradó dühtől és undortól nehezült el, fojtotta a torkát, a mély vallomás fojtogató és pusztító volt. Ezekiel kiengedte a porhüvelyébe szorított levegőt, és a korábbiakkal ellentétben méreg helyett keserűség csendült a mondataiból. – Olyanokat tettek, amiket sose szabadott volna. Beláthatatlan, irányíthatatlan következményeket szakítottak a nyakunkba, sose voltak képesek irányítani, vagy valaha is jóvá tenni azt. Bár azt el kell mondanom, hogy sosem próbálták…

A kijelentés súlyos volt. Súlyos és… És változásokat hozó. Hiába kérdőjelezte meg Dean a sejtését, ő mindmáig úgy vélte, hogy ha Naomi valóban parancsokat követett, aki osztotta őket, az nem más volt, mint Michael. Ezekiel szavai, Ezekiel cáfolata a világot, a múltját, az elmúlt hónapok keserű könnyeit forgatta fel, változtatta meg és fordított mindent, amit eddig hitt, a feje tetejére.

– Raphael és Uriel halála után, miután Anael megölte Urielt, te pedig Raphaelt… Azt hittük, hogy hamarosan vége lesz. Az utolsó három törlésednél már nem voltam jelen, nem tehettem tovább… De azt hittük, azt hittem, hogy a haláluk után vége lesz. Azt a fajta manipulációt és irányítást, amit nemrég véghezvitt rajtad, soha azelőtt nem tette. Nem volt, aki fegyelmezze, parancsoljon számára, és amiket tett… Talán ez volt az oka, hogy az emlékeid elkezdtek a felszínre törni. Túl mélyre nyúlt, túl mélyre akart nyúlni, és a teljes győzelem helyett, vereséget szenvedett. Elbukott. Te nyertél, eljött a nap, te nyertél, és ő már nincs többé!

A hangjából csendülő remény és hit meglepte, váratlan, túl váratlan és érthetetlen volt. Nyerni? Győzelmet aratni? Miként nyerhetne ő, hisz a kínok tépik, marcangolják, könnyeket és fájdalmat hoznak, ez nem győzelem, ez nem az ellenfelei megsemmisítése. Miként ítélheti a másik diadalnak a kialakult helyzetet?
A szeme körüli ráncok mélyültek, tovább mélyültek, nem tudtak eltűnni. Ezekiel szavai tovább mélyesztették őket, újabb kérdéseket sodortak a felszínre. Sürgető és… Aggasztó kérdéseket. Először azóta, hogy ma találkozott a vele, aggasztották a mondatai.
– Honnan tudsz mindezekről? Legtöbbjük… Túl kevés élő és holt van köztünk, akik minderről tudnának.
– Megvannak a megfelelő forrásaim. Mindig is megvoltak.

Az információk… Sok volt. Sok, ám mégis kevés. Egyszerre minden és semmi.

– A hónapok alatt előtörő emlékeim után azt gondoltam, hogy Naomi tetteit Michael irányítja. Nem emlékszek sok pillanatra a vele töltött évtizedekből, nem emlékszem, hogy miért ért véget az a mély kötelék, ami egykor közte és köztem élt.

Igen, élt… Mély kötelék élt, létezett, lélegzett köztük. Adtak, vettek, szerettek, támogattak, vágytak, békére leltek egymás oldalán. Együtt küzdöttek, együtt szerettek, léteztek, lélegeztek.

– Azt hittem, hogy a mély érzések halálát harag, bosszú és kegyetlenség követte.

– Cas…

A neve a másik ajkairól újra a már hallott fájdalomtól, gyásztól, ismeretlen gyásztól és bűntudattól volt terhes. A súlyos hangszínt az arcán ülő érzelmek támasztották alá, mélyítették, tették lényegessé számára azt, amit közölni akart vele.

– Nem. – A válasz fejrázással megerősítve érkezett. Halványvörössel színezett, szerető barna pillantással. – Nem, Castiel. Gondolkozz, kérlek, gondolkozz!

Gondolkozni, gondolkozni, gondolkozni! Mindenki, újra és újra azt kéri, követeli tőle, hogy gondolkozzon! Megtette, mindig megtette és ezért voltak ma itt, ezért tartottak itt. Sehol! Nem jutottak előre, nem tudott előre jutni, nem tudta meglelni azt a megoldást, amit Ezekiel ismét követelt, tőle követelte. Gondolkozzon, emlékezzen! Mire?! Mire kellene emlékeznie?! Ha tudná… Ha sejtené… Nem lenne szüksége rá, nem lenne rá szüksége jobban, mint valaha bárkire is a léte során.

A benne égő frusztráló tehetetlenség feszítő és idegesítő volt. Túlságosan is az volt, és a dühe megint a felszínre készült robbanni.

– Mire? Mire kellene emlékeznem? Nem tudom, bármennyire is szeretnétek tőlem, hogy emlékezzek, nem vagyok rá képes! Dean, Sam, te… A meggyilkolt szeretteim emléke, mind azt kéri, hogy emlékezzek, hogy legyen vége! Nem megy! Ezért idéztünk meg az első pillanatban azután, hogy láttalak egy régi emlékemben. Válaszokra volt szükségünk, azokra, amiket egyedül gyenge vagyok megtalálni.

– Mi az utolsó emléked róla?
A váratlanul közbeszúrt kérdés megakasztotta a kirohanásában, meglepte, és az érzelem minden bizonnyal az arcára is kiült, mert a férfi folytatta.
– Mi az utolsó emléked Michaelről?
A homloka ráncba szaladt, nem értette a hirtelen támadt témaváltást és a kérdést sem, valamint azt, hogy az vajon mire irányult.
– Mi az utolsó emléked, amit vele láttál, abból az időszakból, amikor még együtt voltatok?
– Időszámításunk előtt 4318. Raphael kérésére hazatért és mi ismét elbúcsúztunk. Második alkalommal. Nem tudom, hogy ezek után mi történt, mikor és miért törölte róla Naomi az emlékeimet.
– Helyes, közel vagy, Castiel, nagyon közel. Már csak egy maradt, próbáld felidézni, próbálj erre gondolni!

Ismét ráncok, megjelentek a ráncok. Emlékezni… Emlékezni! EMLÉKEZNI! De mire? Mire kell emlékeznie?! Megrázta a fejét, a szemei akarata ellenére csukódtak le, szorosan, erősen, küzdöttek, valamiért küzdöttek, ő maga sem tudta, hogy miért…

– Gondolkozz… – a kérés-parancs halk volt, könyörgés, mintsem utasítás. Könyörgő kérés, hogy…

Emlékezzen…

Mire? Mit kell… Mit kellene felidéznie?

– Hófehér ajtó… Magas falak… Fehér szoba… Márvánnyal borított padló… Emlékezz!

Szavak… Egyszerű, ám súlyos szavak, kétrét görnyesztették, a levegő szaggatottan próbált a tüdejébe áramlani, küzdött, küzdött a szervezete, a porhüvelye. Mindene küzdött a megmentő válaszokért. Ezekielért…

– Naomi… Naomi szobája… – préselte ki fájdalmasan a torkán a választ, az angyal által várt választ.

– Igen, igen, jó helyen jársz, Naomi kínzókamrája. Folytasd!

Castiel összeszorította a szemeit, megrázta a fejét. A fájdalom… Túl erős… Az elméjébe, a fejébe, a sejtjeibe tépett. Ott volt, mindenhol ott volt.

A földön térdelt, nem tudta, hogy mióta, mikor tört meg, mikor tört meg ismét, mikor adta fel a szolgálatot a gyarló, áruló teste és adta át őt újra az emésztő, üvöltést hozó kínnak.

– Nem megy… – sziszegte sírva-zokogva-elkeseredetten a testvérének.

Segíts, segíts, kérlek, testvérem, segíts! Szükségem van rád…

– Castiel! Castiel, nézz rám, kérlek!

A megszólítás halk volt, kedves, szerető, alázattal teli. Szeretettel és alázattal teli. Erő, ismeretlen erő áradt belőle, segített, segített neki felemelni a fejét, a lehanyatlott, vértől borított arcát, és rá függesztette azt.

– Ez az, jól csináltad. – A tettéért kapott elismerésből újabb erő áradt, újra benne élt a törődésért adott hála. – Engedj ki és segítek. Megmutatom, hogy mi az, ami hiányzik, elindítalak az úton és ígérem, mindvégig veled leszek és segítek, amikor csak szükséged lesz rám. De el kell mosnod a szentelt olajjal égő tűzkört és ki kell engedned.

Bizalom… Benne… Mélyen… Ott él… Lobog… Átjárja… Bízni… Bízik benne… Bárhogy küzd, hisz Ezekiel szavainak, hisz a garancia nélküli ígéretnek.

Hisz… Bízik… Bíznia kell…

A mozdulat fáj, minden apró, kúszó, előre haladó mozdulat fáj. Lassú, túl lassú, túl lassan kúszik a tűzhöz…

Felemelte a kezét, közel a pusztító lángokhoz, lehunyta a szemét, és koordinálatlanul intett a makacs tűzkör felé. A meleg elhalt, a fény kihunyt és a másik közeledő léptei adták a tudtára, hogy sikerrel járt.

Zihált, reszketett, a tagjai reszkettek. Emlékezni, emlékezni, emlékezni! Nem megy, nem sikerül! Fehér falak, fehér ajtó, üvöltés, könnyek, fájdalom… Nem megy… Hol a többi, hol késik a többi? Mit keres, mit kell keresnie? Hol a válasz?!

– Rendben, semmi baj, Cas, már itt vagyok, segítek. – Hűvös kéz ért a forró testéhez, a csuklójához, a homlokához, az arcán, a könnyein futott végig. – Segítek, testvérem. Bár előbb megtehettem volna. Sajnálom, Castiel, nagyon sajnálom… Sajnálom, hogy nem lehettem melletted úgy, ahogy mindig is kellett volna, ahogy mindig is szerettem volna. Támogatni, segíteni, összetartani, együtt küzdeni, eltörölni az elnyomókat… Az ostobákat! A gyűlölettel telieket! Sajnálom, Cas…

A kéz nem hagyta el, óvatosan fogta, az ölébe hajtotta a fejét, a hajára csúszott, a homlokát hűsítette az érintésével. A padló, jéghideg a padló, azon fekszik, régóta azon fekszik, Ezekiel mellette térdel, őt fogja, tartja, nem ereszti, segíti.

– Hunyd le a szemed és engedd, hogy segítsek és vezesselek. Megmutatom, hogy merre menj, de az ajtón egyedül kell belépned. Utána itt leszek, melletted leszek, Cas. Nem vagy egyedül, nem leszel egyedül. Többé nem. Ígérem!

Bólint, bólintott, érezte, hogy bólintott. Bizalommal, az ereje maradékával, hittel, reménnyel.

A testvére oldalán.

– Próbálj emlékezni arra, aminek sosem szabadott volna megtörténnie…

Ezt tette, eddig is ezt igyekezett elérni, emlékezni arra, ami A kulcs volt, A Megoldás, A Megoldásra akart emlékezni.

– Emlékezz…

A hang halk… Halkul… Suttog… Körbeölel, óv, a kezét fogja, nem ereszti. Kíséri és támogatja…

– Próbálj emlékezni

Halk, halk, a kérés nagyon halk… Gyenge… Gyenge és erős… Nem ereszti… Fog, tart, kísér… Vele van! Ahogy az évezredek alatt minden testvérének tennie kellett volna! Ezekiel vele van, segít, segít, SEGÍTENI FOG!

– Emlékezz, Castiel…

A hang elcsuklik, fájdalommal vegyül, mély, tépő, szakító, a kegyébe hasító és maró fájdalommal. Ott van, benne van, mindkettejükben él, pusztít, a mélyre tör…

– Emlékezz!

A kéz az arcán állapodik meg, a föld jeges, nyirkos, hideg, a tenyér forró, egyre forróbb, tűz, emésztő tűz árad belőle, átjárja, belé tép, tép, mindent tép!

A kiáltás hangos, az üvöltés a fülét sérti, alig hallja a hangokat, alig hallja a lépteket, a számonkérő és fenyegető szavakat.

Dean… Dean… Sam, Dean és…

Michael…

A zokogás marja, a torkát marja, elveszi a hangját, ellopja, nem adja vissza, erővel birtokba veszi, a lényéig hatol, a vérében ég.

– Shh, semmi baj, Cas, itt vagyok… Emlékezz, kérlek… – Ezekiel suttogása csendes, a fuvallatnál is csendesebb, a fülét súrolja, a fülébe suttogja, a fülében kér, könyörög, körbeölel, szeretettel és kedvességgel ölel. Ott a gyász, ott a gyász, a sajnálat, a szánalom, és a másikból áradó, fojtogató bűntudat.

– Kérlek, próbálj emlékezni…

A kérés elcsuklik, fémes cseppek hullnak az arcára, vér a vérrel, együtt, egységben, testvérekként néznek szembe az előtte heverő, elviselhetetlen kínnal. Az, ez az… Az összes korábbi emlék… Nem, sose volt ekkora az őt marcangoló fájdalom. Sose várt még rá akkora fájdalom, mint ami elé most ketten tartanak. Kéz a kézben, bajtársakként, óvó és szerető fivérekként.

Bizalom…

Együtt…

Ketten…

– Menni fog, Cas… Együtt menni fog, testvérem…

Erősebben szorítja a pilláit, korábban sosem tapasztalt erővel… A vér sok, túl sok, az ingjét éri, azt áztatja, a padlón, együtt a padlón.

A kéz ismét mozdul, fel és le, vérben úszik, forró, már minden forró, mindent tép és hasít, a torka rekedt, a hang nehezen tör elő belőle, nehezen tör a felszínre a lelkét, a sejtjeit ostromló kín.

A kezek szorosabban, erősebben tartják, kemény ál hajlik a homlokára, a másik szavai a semmibe vesznek, a semmibe tartanak, mind odavesznek, a pusztulásba, a kezdetekhez, mindennek a kezdetéhez. Az jön, érzi, jön, a falak remegnek, a porba hullnak, együtt a porba zúzzák őket, ledöntik őket és az akadály… Az akadály a semmibe veszik…

Az út tiszta…

Tiszta és végre áramlik a levegő, a tüdejét éri, a kegyét éri, a szívét éri el…

Mindent elér…

– Mindjárt ott vagyunk, Cas, mindjárt sikerül!

Ezekiel hangja remeg, vele remeg, de nem ereszt, nem hagyja itt, ma nem fordít hátat neki, vele van és segíti. Segít, támogat, vezet és oltalmaz.

Nincs más zajforrás, a külvilág csendes, a körülötte térdelők, ott vannak, érzi, hogy mind ott vannak, csendben, mellette… Sam, Dean…

Michael…

– Ez az… Sikerült, Cas…

Megkönnyebbült sóhaj, reménnyel teli, fájó sóhaj, tőle és a testvérétől is.

– Légy erős és… És próbálj emlékezni a kettészakításra.


***

i. e. 4318.

Csend. Csend és némaság honolt a csarnokokban, a fehér falak, a messzeségbe nyúló, mennyei oszlopok ridegek és nesztelenek voltak. Nem jártak a fényes folyósokon, a termek kihaltak és üresek voltak.

Újabb feladat, újabb harc várt rájuk, az előjeleket ismerte, mind ismerték. Ezért hívták vissza, ezért parancsolták őt a rég nem látott, hét esztendeje nem látott parancsnoki szobába.

A kopogtatása válaszra lelt, engedélyt kapott a belépésre és Uriel az ismert közönnyel fogadta. Ő nem kérdezett, nem faggatott, nem kérdezhetett. Engedelmesen követte az arkangyalt. Kivezette őt a teremből, ismeretlen folyosókra, világos és sötét, furcsa folyosókra terelte. Nem mondott neki egyebet, röviden utasította, hogy kövesse, és ő tette, amit kértek tőle.

Az út hosszú volt, a folyosók újak, baljósak, idegenek. Túl kevés, meglátása szerint túl kevés angyal járt körülöttük, mindük sietve, rájuk nem pillantva igyekezett az úti célja felé. Akárcsak ők.

Nem kapott újabb szavakat, nem volt utasítás. Hófehér, hatalmas, ismeretlen ajtó előtt álltak meg, és az arkangyal kimondatlan parancsa világos volt: lépjen be, elsőként lépjen be a helyiségbe.

Az ajtók kitárultak előttük, a léptei magabiztosan csengtek a márvány padlókon. Magabiztosan, ahogy azt tőle, az egyszerű katonától elvárták. Angyalok, több angyal fogadta odabent, mint amennyit az ide tartó séta során láthatott. A bénítást okozó, görcsöt és aggodalmat szülő érzet tovább nőtt a testében, marta a kegyét, a porhüvelyét, mindent, ami ő maga volt. A lénye képes volt előbb felfogni a veszélyt, mint az elméje, hiába volt fenyegető az elé táruló látvány.

Alakok mozdultak, felé, köré, az ajtó elé, a mögötte belépő Uriel mögé. Nem látta őket, nem figyelte őket, a tekintetét fogva tartotta a fehér bőrrel borított székhez bilincselt arkangyal. Smaragd és zafír találkozott, egymásba vesztek, félelem és értetlenség, rettegés és aggodalom. A férfi ajkai szóra nyíltak, ő tudta, a fejében hallotta a ki nem mondott, soha többé ki nem mondhatott mondatot. A pillantás üzent, a zöld üzent: Menekülj!

Karok fonódtak az övére, a fogolytól érkező kiáltás a semmibe veszett, a rettegett félelmek valóssá váltak.
– Mit akartok elérni ezzel?
Az elégedetlen számonkérés a jobbjáról érkezett, a régi felettese az őt fogókat bírálta a pillantásával.
– Gabriel, elég! Lépj hátra! Eleget tűrtünk, elég fertőnek voltunk szemtanúi!
Raphael szavai alátámasztották a belőle áradó dühöt, megvetést és ítéletet. Azt, amitől mindvégig tartottak: a testvéreik véleménye, megvetése, az elmaradott törvények utolérték őket. A helyzet világossá vált számára, feddés és megtorlás vár rájuk, ám Michael bilincsbe verésére nem volt megfelelő indok és magyarázat számára.
– Ez mind szükségtelen és felesleges, egyikük sem tett bármit, amivel ilyen elbánást érdemelnének tőletek!
Raphael a felháborodotthoz lépett, kevés távolság, apró lépések választották el a két vezért. A fenyegetés élő és valós volt. A társaikban izzó gyűlölet nem csak őt és Michaelt, a hátráló Gabrielt is utol érheti. Az évtizedek alatt bennük rejlő, bénító és fojtogató félelem szilárd alapokon nyugodott. Michael sok alkalommal adott hangot ezen aggodalmának, és ma ő is láthatta, hogy a férfinek igaza volt. A szigor és a törvények erősek. Erősebbek mint ő, erősebbek, mint Michael, vagy a védelmükre kelő Gabriel voltak.
– Ismét el kell mondanom, hogy ha nem vigyázol és lépsz hátra…
– Nem értek veletek egyet!
– Nem is kértük, testvér. – Uriel válasza csendesen és kimérten zengett mögöttük. A véleménye szilárd volt, a régi parancsnoka felé irányuló fenyegetés tiszta és világos volt. Nem voltak egyedül, a két arkangyal köré gyűlt katonák, a hűvös tekintetek ellenük szóltak.

Michaelnek mindvégig, minden keserű szavának igaza volt.

– És mégis mit akartok tenni velük? Mindennel szembe mentek, minden törvényt semmibe vesztek és megölitek őket? – Sose láthatta Gabriel mérgét az angyalok ellen irányulni, a rettegett harcos és vezető haragja és ereje halálos volt az ellenségeikre, méltán követték őt bátran és bizalommal angyalok és szeráfok százai. Bárki, akinek feladata a szavai teljesítése volt, nem habozott. Nem haboztak… Ám kevesen voltak, túl kevesen voltak, Raphael és Uriel seregei, a nézeteiket valló, ősöreg törvényeket szentként tisztelők tömege nagy volt, mindig is túl nagy volt.
– Nem. Ami rájuk vár, az véget vet a bűnnek és visszakapjuk azt a fenségében és pompájában tündöklő, címéhez méltó arkangyalt, akire Atyánk mindent hagyott. Akinek példával és útmutatással kellene elől járnia.
Rideg, semmitmondó, üres szavak. Castiel ezeknek érezte Raphael hűvös megállapítását. Tiltakozni akart, követelni, léte során először követelni a szólást, az igazságot, az igaz magyarázatot és a békét. Az ajkait szólásra nyitotta, ám ahogy Michael, már ő sem volt képes hangot kiadni rajtuk. Angyalokat bénító, tiltott, gyilkos bűvölet volt rajta, hogy ki és miért tette ezt vele, velük, nem volt elfogadható indok vagy vágyott feloldozás alóla.
Szabadulni próbált az őt fogva tartók szorításából. Nem járhatott sikerrel. A béklyók, a karok erősek voltak, az ereje csapdába zárva, tehetetlenül cserben hagyta őt.
– Kötözzétek le!
Újabb tiltakozás, ellenkezés törte meg a mozgolódást. A Michaelt bénító varázs gyenge volt, egy arkangyal hatalmához képest gyenge és törékeny volt.

Újra egymásba veszett az azúr és a smaragd, kértek, könyörögtek, erőt és hitet, szeretetet és tiszteletet, a lényéig hatoló, tépő búcsút és törékeny reményt hirdettek.

A fém hűvös volt a csuklóin, a bokáit is láncra verték, nem volt lehetőség mozdulni.

Egy ismeretlen nő lépett előre és a társa mellett állt meg.
‑ Biztos vagy abban, hogy nem fog sérülni? – kérdezte Raphael az idegent.
– Nem. Csupán attól a részétől szabadítom meg, ami elgyengítette. A hibásan működő résztől. Az arkangyal, az angyal, aki ő maga, sértetlen és ép marad.
– Őrültek vagytok! Ezt nem tehetitek! Fogalmatok sincs a tettetek következményével!
– Gabriel! Utolsó alkalommal figyelmeztetlek: eleget tűrtük mindkettőtök gyűlölt és bűnös csapongását az angyalok és az emberek közt. Csakis azért nem ülsz te is ezekben a bilincsekben, mert úgy ítéltük meg, hogy a te tetteid érdemesek a megbocsátásra és tanultál a botlásodból.
– A gyilkosság több, mint világos figyelmeztetés! – felelte a régi vezetője a belőle áradó izzó dühvel Uriel üres és értelmetlen szavaira.
Raphael ismételten felé fordult és ha nem angyal lenne, képtelen lett volna meghallani a halk fenyegetést.
–A nefilimek léte tiltott. Ne hidd, hogy nincs tudomásunk az utolsóról, akit elrejtettél előlünk.
– Elég! Folytassuk!
Tekintetek fordultak Uriel és a nő felé. A bénító, gyilkos hideg, a félelem a csontjában, a bőre alatt, a lelkében, az angyali lénye minden sejtjében égett, izzott, ölt. A tehetetlenség, az erejétől való elszakítás, kiszolgáltatottság azoknak, akiknek a parancsát mindvégig hűen, kérdések nélkül követte, fojtó és keserű volt. Büntetés, mert szeretett. Büntetés, mert nem azt szerették, akiknek a szeretetére az Atyjuk a távozása előtt utasította őket. Büntetés, mert Gabriel túlságosan szerette azokat, akiknek a szeretetét az Atyjuk megkövetelte tőlük. A szabályok kiforgatása, szó szerinti értelmezése ide sodorta őket, ebbe a rettegett pillanatba, oda, ahol a fenyegetés élőként, nem egy félt rémképként lépett Michael felé.

A nő kezében ismeretlen, korábban sosem látott, díszes, hatalommal átitatott tőr pihent. A fénye üzent, a fénye halált és gyászt üzent, valaminek a végét, a csodának, a boldogságnak, a tiszta és őszinte szeretetnek a végét.

Újabb és újabb próbálkozás, szabadulni akart a láncaitól. Túl erősek voltak, mind túl erősek voltak és Gabriel bocsánatkérő tekintete sem segített szabadulni az őt kínzó rettegéstől.

A nő felhasította az arkangyal testét fedő textíliákat, a bőrét súrolta a hűvös penge. A férfi sem pihent, ki akart törni, újabb ellenkezés szakadt fel a torkából, újra küzdött az őt megkötő bűvölet ellen. Angyalok léptek melléjük, a bilincsek mellett megragadták őt, nem volt lehetőség menekülni.

A tőr mozdult, ismeretlen jeleket vájt a sértetlen bőrre, vér serkent ki az angyali porhüvelyből.

Angyal és porhüvely üvöltött, a termet betöltő fájdalom és gyász bénító volt, Castiel lényéig hatolt.

Ezüst felhő tört felettük a magasba, lassan mozdult felettük, szárnyalt, a szabadságért szárnyalt.
– Nem tudom elpusztítatni, de hamarosan önmagától is odaveszik és elenyészik. – A nő a szavai után intett a kezével és a lélekdarab, a megcsonkított angyali kegy eltűnt. – Hozzátok a testet. Ez túlságosan is sérült, hamarosan kihuny benne az élet.

Ismeretlen halandót kísértek a kegyetlen angyal mellé. Michael mellett álltak meg, a néma parancsot követték és a szótlan, talán egy másik világban levő, vörös cseppekkel borított arcú arkangyal előtt álltak. Vörös mindenhol, lehunyt szemek, fájdalomtól eltorzult, ájult vonások.

Fény, csend, némaság, gyilkos némaság, vakító fénysugár, lépések, jönnek és távolodnak, bilincsek csörrennek, hullnak a földre, katonák viszik, tűntetik el a megcsonkított porhüvelyt. Mások megragadják az alvó, talán alvó vagy bűvölet alatt tartott arkangyalt. Azt, aki régen volt, azt, aki elveszett, azt, ami maradt belőle. A boldogságból, a szerelemből, a támaszból, a társból.

– Vele mi lesz? – Uriel kérdése a messzeségből érkezett, alig hallotta, alig látta. A vörös mindent elfedett, a lényét feszítő kín és gyász, a fájdalom erőszakos magába temetése, a megbénított ajkai… Elfedték a külvilágot, a csendet, a kegyetlenséget. Csend és kín, kín és csend, a magasba tőrnek, legyőzik az igazságtalan és erőteljes varázst. A kiáltás, a keserűséggel és könnyekkel átitatott kiáltás betölti a termet, az elhagyatott folyosókat, nem volt angyal, aki nem hallotta őt égen és Földön, és talán még azokon is túl.

Lépések, hangos lépések, egyre hangosabb lépések. Előtte állt meg az alak, előtte állt a vörösbe vesző, gyilkos nő és őt nézte.
– Ő csak egy katona. A hibája könnyebben kiküszöbölhető.
– Mit értesz ez alatt? – kérdezte a távolból, valahol a távolból a régi vezetője, a barát, aki segíteni akart, aki menteni akart, meg akarta menteni őket, ám tehetetlen volt, akárcsak ő és Michael, mind tehetetlen áldozatok voltak. – Mit fogtok tenni vele?
A nő őt nézi, hideg-rideg, ismeretlen fény csillan a hűvös szemekben, az érzelmek, a megértés, az együttérzés, a szeretet nélküli szemekben.
– Eltörlöm az emlékeit.


***


Üvöltés. Csontig hatoló, fagyos, kínzó, minden sejtjét pusztító üvöltés zengett körülötte, benne, mindenében, ami ő volt, mindenében ami ő lehetett, és aminek mindig is lennie kellett volna. Égette, a kegyét égette, perzselte, nem eresztette, mindenhova elért, utolérte, kínozta, elvette, eltörölte, elragadta tőle.

Naomi elvette, Naomi mindent elvett, Raphael és Uriel mindent elvettek, elpusztítottak, megsemmisítettek. Áldozatok, évezredeken átívelő, évezredeket átélő áldozatok, szeretők és szerelmek, kedvesek és szeretettek, óvott és elorozott, halott férfiak és nők. Mind… Mind halott… Michael… Halott… Dean… Halott… Holtak… Elrabolt, elvett, megölt holtak.

– Castiel.

A hang messziről hív, feloldozást súg, feloldozást ígér, bűnbocsánatot kér, esdekel, könyörög.

Ezekiel.

– Castiel! Nyisd ki a szemed és térj vissza!

Kéz ér a vállához, hűvös, biztos, erős és törődő kéz.

– Gyere vissza…

Az újabb utasítás kedves, kér, nem parancsol. Aggódva hív, aggódva szólít, aggódva szeret. Szeret, mint a testvér, akinek mindig is ez lett volna a dolga. Úgy, ahogy mindüknek mindig is ez lett volna a dolga.

Üvöltés, újabb távoli üvöltés zengi be a sötét cellát, a bunker celláját, Naomi celláját. Érte kiált, őérte kiált, őt keresi, őt akarja.

Óvni, védeni, szeretni, az lenni, amire szüksége van.

Michael…

Dean…

Előtte, a lelki szemei előtt, fekszik, kiált, zokog, vérben úszik a világ, vérben úszik a szeretett arc, elfelhőzi a saját látását, őt is elfedi, takarja, elválasztja.

Tőle.

Michael…

Dean…

Előtte, a földön, a lábainál térdel, az arcát fogja, tartja, nem hátrál, nem ereszti, szólítja, könyörög, aggódik. Vörösben úsznak, mind vörösben úsznak, az érintés, a lelke, a kegye, a darabjai reszketnek, zokognak, vérben fúlnak el és kelnek új életre.

Michael…

Dean…

Smaragd és zöld, a smaragd és a zöld, a csodálatos zöld, a világ központja, a lét központja, az Univerzum, az élet, a bolygók, a Mindenség kezdete és vége.

Michael és Dean.

Dean és… És Michael.

Kéz érinti a borostával fedett bőrét, zöld keresi az ő vörösben szenvedő kékjét, Dean őt keresi, Dean mindig őt keresi. Michael…

Michael őt keresi.

Az üvöltés messziről zeng, ismét a csontjába tép, a szárnyait feszíti, a rejtett szárnyakat szaggatja, a kegyét marcangolja…

Hideg a padló a térde alatt, reszket, vele reszket, remeg, a világ remeg, Dean remeg, vele remeg, és Michael…

Az ujjai mozdulnak, elengedik a ki tudja, hogy mióta szorongatott öltönykabátját, új anyagot keresnek, új anyagba marnak. Dean, Dean, mindig Michael!

Dean…

És Michael…

„Hamarosan önmagától is odaveszik és elenyészik.”

Sose veszett el, sose lett az enyészeté, élt, tovább élt, évezredeken keresztül élt, őt kereste, őt hívta, újra és újra egymást… Az angyali lelkek… Az örökkévalóságban és a szentségben megpecsételt, a szerelemben megpecsételt, feloldozott, újjá éledt lelkek egymást hívták, keresték, könyörögték, követelték.

Újra és újra…

Leilah… Nadim… Alexander… Weston… Tiia…

Névtelenek a hosszú történelem során, a halandók történelmének hosszú ívén, ám neki… Neki ők voltak az élet, a remény, a gyógyír, az elveszett jelen, múlt és jövő. Álmok és emlékképek.

A múltja.

Elragadták… A kezdetektől fogva elragadták őket egymástól. Azon a napsütötte, boldog napon halálra ítéltetett a köztük élő szerelem… Azon a napon, amikor először pecsételték azt meg csókkal, a csókkal, ami élet és remény, tisztelet és bajtársiasság, szeretet és ígéret voltak.

Ő és Michael…

Az évezredek alatt…

Mindig…

Sötétben és homályban, jelenben és múltban, fényben és enyészetben.

 

***

i. sz. 1998.

Castiel felemelte a fejét és végigtekintett a körülötte levő sűrű erdőn. Hangos, vad üvöltések és ordítások rázták meg a fák csendjét. Nem tudta, hogy miért indult el a kiáltások irányába. Nem volt dolga, az emberek békében éltek ezen a területen, az óvó tekintetek feleslegesek és túlzóak voltak.

Régóta nem avatkoztak közbe.

A parancs világos volt: nem segítenek a halandóknak, nem irányítják az életüket. Hagyják, hogy a maguk módján oldják meg a problémáikat és a nemzetek között feszülő konfliktusokat. A tette ezért lepte őt meg. Emlékeztette magát arra, hogy ki ő, miért jár a Földön, de a lába tovább vitte őt. Mennie kellett, tudni szerette volna, hogy mik a furcsa hangok forrásai.

A fák ritkultak és egy kis tisztáshoz ért. Hat árnyékot látott a sötétben viaskodni. Az egyikük hevesen lépett előre és hátra a többitől, ezüstös penge villant a kezébe, és újra és újra hátrálásra kényszerítette a támadókat. Castiel tekintete végigjárt rajtuk és a látása kiélesedett. Egy férfi és öt vérfarkas. A küzdelem kiegyenlítetlen, veszélyes és elveszett volt. A halandó halálra volt ítélve.

Egyszerre három mozdult a férfi felé és a földre lökték őt. Újabb kiáltások, húsba vájó csapások és morgások töltötték be a kietlen területet.

Ismerte a törvényeiket és a szabályokat. A szörnyek prédája volt a férfi és neki nem feladata elűzni őket és megakadályozni a halálát. A parancs hangosan visszhangzott a fülében és ő nem volt képes követni azt. A harcolók felé lépett, elővette a pengéjét és lesújtott az első áldozatára. Zavar és pánik tört ki, két lény az újonnan érkező támadójukra vetette magát. Őket is megölte, és a maradék kettő is holtan végezte a halandó mellett.

Férfi. Egy fiatal férfi feküdt a fűben, vér áztatta át a ruháit és a szempillái újra és újra nehezen borultak rá a zöld íriszeire. A tekintete a sebeket járta végig. Karmolások, tépések az eleven húsból. Nem volt harapás.

Lehajolt és két ujját a homlokára helyezte. A másiknak hangosan távozott a levegő a tüdejéből és kinyitotta a szemeit. A zöld alig volt észrevehető a sötétben, de már tudhatta, hogy nem tévedett, amikor először pillantott az idegen szemeibe. Vadász? Hallott már róluk, a férfi minden bizonnyal közéjük tartozott. A fiatal kora kétségekkel töltötte el őt, ám más magyarázatot nem talált a korábban látott, elveszett küzdelemre, és a földön mellettük heverő ezüst tőrre.
– Ki vagy te? – kérdezte tőle a megmentettje. Bizalmatlanság és aggodalom csendült a hangjában. Castiel ritkán volt tanúja ezen érzelmeknek, de biztos volt abban, hogy jól értelmezte a szavak mögött megbújó néma üzenetet.
Az oldalára fordította a fejét és ismét végignézett az előtte fekvőn. Minden bizonnyal benne is tudatosult a kiszolgáltatott helyzete, mert gyors tempóban felállt és egy lépéssel növelte köztük a távolságot.
– Azt kérdeztem, hogy ki vagy? Vagy mi vagy?
Újabb lépést ékelt közéjük és megkaparintotta a lábai mellett pihenő, a harc közben elejtett ezüst tőrt.
– A kezedben tartott fegyver hasztalan ellenem.
– Valóban? Erre ne vegyél mérget.
– Nem szándékoztam…
Elhallgatott és ezúttal a bal oldalára biccentette a fejét.
– Ez a kifejezés ismeretlen számomra és a beszélgetésünket tekintve irreleváns.
– Mi a franc vagy te? Valami múlt századból ide csöppent, eltévedt flótás?
A férfi szavai furcsák, feszültek és agresszívek voltak. Félelem? Talán az is rejtőzött az erőszakos mondatok mögött.
– A jelenlétem felesleges és nem kell foglalkoznod vele. Megmentettem az életed.
– Ja, kösz, de most vissza a kérdéshez. Mi vagy? Mert ne mondd nekem, hogy egy elveszett ember, aki pont erre járt és pont akadt nála egy kis ezüst, hogy elintézze ezeket a dögöket! Kis híján darabokra szedtek, most meg…
– Meggyógyítottalak – fejezte be a kimondatlan kérdésre adott válasszal a beszélgetőpartnere mondatát.
A férfi kinyitotta a száját, majd becsukta. Megismételte a mozdulatot, de hang továbbra sem jött ki a torkán.

A levegő nehézzé vált, súlyosan borult köréje, érezte az atomok elektrosztatikus, csípős nyomását.

Castiel elfordította a fejét és a jobbján megjelenő parancsnokára pillantott.
– Castiel…
A férfi az előttük álló halandóra tekintett és megrázta a fejét. Sokszor látta tőle ezt a mozdulatot, és ezúttal a tudtára adta azt, amit nem szabadott volna elfelejtenie: nem avatkozhatnak be és nem menthetik meg a legkisebb bajtól is a veszélybe kerülteket.
– Ki a faszom vagy te és honnan jöttél?
Uriel figyelmen kívül hagyta a kérdést és ismét rá nézett.
– Megint? Újra és újra ide lyukadunk ki. Azt hittem, hogy a legutóbbi beavatkozás elég alapos és mély volt.
– Én… Nem értem…
A másik a magasba emelte a kezét és a dühös mozdulat elhallgattatta őt.
– Hamarosan folytatjuk, várj egy percet.
A felettese hátat fordított neki és határozott léptekkel az ember felé indult.
– Hé, maradj, ahol vagy, különben darabokra szedlek!
A fenyegetés hasztalan és felesleges volt, Castiel tisztában volt vele. Uriel elérte őt, a kezeit gond nélkül érintette a homlokához és a fiú némán zuhant vissza a fűbe.
– Mit teszel vele?
– Pechemre, most nem ölhetem meg. Túl fontos… De az emlékeit töröltem és ő hamarosan visszatér ahhoz a nőhöz, akivel az elmúlt napokat fertőben töltötte.
– Az emberek közösülése…
– Elég! Épp eleget takarítottam utánad, és ez… Nem értem, sem én, sem Raphael, Naominak sincsenek értelmes magyarázatai. Újra és újra rábukkansz! Mind megbántuk, hogy megkíméltük az életed és nem mentünk szembe a törvényeinkkel. De most háború közeleg és ennek egyszer s mindenkorra vége lesz.
Castiel homlokán ráncokba rendeződött a bőr. Nem értette a másik szavait, nem volt értelmük. Nem tudta, hogy ki az a Naomi, akit a parancsnoka emlegetett és azt sem, hogy mi az, amire a  kirohanásával utalt.
Uriel keze a fiú felé lendült és az eltűnt, a körülöttük levő tetemekkel együtt.
– Menjünk! Dolgunk van odafent. Kövess!
Soha ezelőtt nem szegült szembe a parancsokkal, most sem ellenkezett tovább. A másik köddé vált és ő követte őt.
A helyzet zavaró és értelmetlen volt számára. Korábban nem tapasztalt kételyek támadtak benne, kérdések törtek a felszínre a nemrégiben történt feszült incidens kapcsán. Uriel dühe nagy és régen látott volt. Biztosították őt arról, hogy a feddése még nem ért véget és hamarosan választ kap a nem várt kérdésekre.

A kérdésekre, amikre kín és üvöltés formájában érkezett meg a remélt választ. Érthetetlen tettek, reakciók, büntetés, igen, minden büntetés volt. A fehér szoba, ahova a vezetőjét követte, ahol ismeretlen angyalok, azelőtt sosem látott angyalok és idegen fegyverek fogadták.

A karjaira kulcsolódó bilincsek hidegek és szorosak voltak, nem eresztették, hiába szegte meg a parancsot és kérdezett, követelt, választ követelt, nem eresztették.

– Elég! Túl sokáig, túl sok problémát okoztál, és hiába kérték tőlem, hogy ne szegjem meg a törvényeket és ne öljelek meg, nem engedhetem, hogy továbbra is megtaláld őt és ellenszegülj!
Az idegen nő hangja rideg és baljós volt, nem szerette a szavait, nem talált bennük megnyugvást, nem volt bennük megnyugvás.
– Mit fogsz tenni vele? – Uriel kérdése a jobbjáról zengett, nem látta őt, nem nézett rá, nem remélte tőle sem a kért kegyelmet. Bármit, ami által a vele kapcsolatos terveivel fennhagynak.
– Elszakítom a porhüvelyétől. Túl régóta van hozzá láncolva, talán ez segíteni fog. Talán ez segített Michaelnek is elszakadni attól, ami évezredekkel ezelőtt volt. Ismét módosítom az emlékeit, és a történések után tiltott lesz számára a Földre való alászállás és nem választhat porhüvelyt. Ez, amit jelenleg birtokol, talán túléli odalent, talán nem. Ez többé nem a mi gondunk.
– Csináld! Bármibe is kerül, csináld! A bábok mozgásba lendültek, Azazel nem pihen, és hamarosan elkezdődik az Utolsó Óra. Minden jel a Winchester testvérekre utal, és nem hagyhatjuk, hogy Castiel közbeavatkozzon. Nem hagyhatjuk, hogy a fertő ismét elborítsa az elméjét.

A nő bólintott, léptek távolodtak, hideg és fenyegető fegyverek közelítettek.

Felé, hozzá, érte…

A bőrét, az elméjét, a porhüvelyét akarták, mindent, ami ő volt.

Nem volt magyarázat, nem volt értelmes magyarázat.

Csak a kín, a fájdalom és a Semmi.

Távol mindentől, távol a Földtől, a zöld bolygótól, mindentől, ami odalent létezett.

Távol a porhüvelytől, egy réges-régi porhüvelytől, amit kétezer éve hátrahagyott…

Azóta nem járt odalent, nem járt a halandók közt, nem látta a Zöldet, nem volt Smaragd, nem volt Semmi…

Csak a feladatok, a küldetés és a parancsok...

Mióta csak az eszét tudta, amióta csak létezett, amióta az Atyjuk értelmet és parancsot, küldetést és törvényeket adott nekik…

Kezdettől fogva, míg a világ él és el nem jön az Utolsó Óra…

***

Levegő. Kevés, túl kevés, hideg, rideg, fáj, tép, minden fáj és tép. A múltban… A múltból… Onnan való, onnan jött, onnan pusztít, itt, most, a jelenben és az elmúlt korokban… Azokban, ami az övé volt, egyszer az volt, aztán elvették, újra és újra elvették. Mindent… Mindent, ami valaha volt.

Sötét, túl nagy a sötét, nem bírja kinyitni a szemét, nem bír a jelenbe lépni, teljesen, határozottan, úgy, ahogy azt az erős katonának tennie kellene… Hosszú hetek óta… Nem megy… Gyenge… Elveszett… Elbukott…

A sötétség körbeveszi, nem engedi, hogy kilépjen az emlék fogságából, nem engedi, hogy szabad legyen… Még nem…

Éber… Éberlét és álom közt lebeg, a gondolatai száguldanak, a Válaszon száguldanak, rajta, vele… Érte…

Kínokkal érkezett A Válasz az örök talányra, arra, amivel eddig sosem foglalkozott. Kívülállóként és egyszerre önmagaként tekintett végig az elveszett emlékein, ő volt az, mindig ő volt az. Érezte… A csontokban, a szövetekben, a tüdejében áramló oxigénben, a sejtekben, a lénye egészében, a kegyében.

Ő volt.

Az izmai görcsösen mozdultak a könnyed-súlyos takaró alatt, az érzés, a felismerés feszítő, dühítő, felszabadító volt.

Korábban, régen, napokkal, hetekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtt nem gondolt bele abba, hogy valóban ő volt az. Több, mint hét éve vette birtokba Jimmy Novak porhüvelyét, hét esztendeje járt a testében mennyen és Földön, pokolban és purgatóriumban.

Ugyanabban a testben, ami Gabriel mellett pusztulást hozott Sodoma és Gomorra városára; ugyanabban a testben, ami halállal sújtotta az elsőszülötteket; abban a testben… Abban, ami… Ami először csókolta az arkangyalt… Ami először adta át önmagát, a lényét, a porhüvelyét, az őt égető érzelmeket a halandó test örömeinek. Michaelnek… Deannek… Nadimnak, Leilah-nak, Westonnak, Alexandernek… Mind Elsők voltak. Elsők és sokadikak.

A tüdejében ragadt a levegő, küzdött az éberlétért, a teljes éberlétért, feloldozásért a súlyos felismerés nyomán… Nem ment… Rab volt, képtelen volt a fényre lépni, nem megy, még nem megy…

Erősen távozott a levegő belőle, az izmai ernyedtek és… És nem harcolt tovább. Az elméje éberen rakta össze a Válasz darabjait és hagyta, hogy éppé, egésszé, teljessé váljon a kép, megoldódjon a talány.

Jimmy Novak… Nem az volt, akinek mind hitték. Akinek ő hitte. A benne szunnyadó lélek számtalan csatát, harcokat, évezredet élt meg az elméje béklyójában, és amikor angyalt és a porhüvelyét kettészakították… Nem maradt más, mint egy ősöreg lélek, Jimmy Novakként, hittel élő férj és apa. A Porhüvely, ami az idő elérkeztével újra magához hívta őt és ismét eggyé váltak.

Hogy eztán mi történt… Miként alapított családot, nemzett gyermeket és miért… Végül miért mondott igent az angyali hívásnak? Talán örökre megválaszolatlan kérdések maradnak. Akárcsak az, hogy ha a felettesei Michaeltől távol akarták őt tudni… Miért küldték őt is a pokolba a megmentősereggel? Miként lehet az, hogy a minden bizonnyal halálra szánt angyal győzedelmeskedett és megmentette az Igaz Embert, Michael porhüvelyét, az angyali lelke másik felét? Hogy…

Talán az alapos emléktörlésben reménykedtek? Vagy az Apokalipszis gyors közeledte volt az ok, amiért hagyták, hogy a Winchestereket segítse?

Hol bukott meg a tervük?

A választ… Belül mélyen… Már tudta.

Alábecsülték. Őt, a kettejük között életre és diadalra született érzelmet. Újra és újra, szüntelen megpróbálták elpusztítani azt, de… Sose járhattak sikerrel. Sose nyerték meg a háborút.

A kettejük között élő kapocs erősebb, mélyebb és tisztább volt, mint hitték. Legyőzhetetlen. Évezredekkel ezelőtt született, tudta, a sejtjei legmélyén érezte az érzelem gyökereit, ott, azokban a pontokban, ahol csírázni kezdett, és a mennyei árulások se voltak képesek eltiporni azt. Végleg nem.

„Cas, Cas, Cas!”

Közelről-messziről zengett a neve, kedves-szerető ajkakról. Őt hívták, mindig őt hívták, keresték, sose hagyták cserben, Dean sose hagyta hátra, mellette volt, óvta, védte…

Michael…

Óvta, védte.

Szerette…

Mindig… Az idők kezdetén, mindennek a kezdetén, onnan indult, ott született és borult virágba, állt ki keserves időket, csatákat, árulást és gyötrelmet.

Könnyek és kínok közt…

Jelenben és múltban…

Mindig.
 

***

i. e. 4678.

Castiel kezében biztosan állt a penge. Újra és újra lecsapott, az ellenfeleinek nem volt esélye. A bolygó időről időre segítségre szorult, a védtelen halandók oltalomra és védőkre szomjaztak. Kevesen tudtak róluk, kevesek hittek és imádkoztak hozzájuk, a hatalomhoz, az erőhöz, amit megadhattak az elesetteknek. Szörnyek pusztítottak közöttük, torzszülöttek, vérivók, holtakat megcsonkítók, az emberi szívért kegyetlenül mészárlók.

A parancs világos volt. A birodalom segítségre szorult és ő tette, amit a felettesei követeltek. Az arkangyal léptei magabiztosak és súlyosak voltak a távolban. Súlyos ám mégis könnyed, tekintélyt parancsoló tempóban haladt előttük, mutatta az utat, amit ők kérdés nélkül követtek.

A települést már nem tudták megmenteni, kevés élő maradt, akik a tőlük kapott új reménnyel élhetnének. Kevés, túl kevés. Későn érkeztek, és újabb falut vesztettek el.

Kiáltások vegyültek a pengék éles csattanásai közé. Új hullám árasztotta el a csatateret, a létszámfölény tagadhatatlan és baljós volt. Castiel erősebben markolta a fegyverét, pusztított, ölt, nem adott kegyelmet a szörnyszülötteknek. A sötétben, éjben bujkáló, gyilkos fenevadaknak. Az ok, amiért léteztek, máig talány volt számukra, az Atyjuk sose adta meg nekik a szükséges válaszokat. Egyetlen feladat maradt rájuk: oltalmazni a halandókat és városaikat.

Fejek hullottak a vértől és mocsoktól áztatott porba. A szárnyai szorosan simultak a hátára, óvva őket a fertőtől és csak a szükséges pillanatokban vonta ki őket, harcolt, eltiport, védelmezett velük. A Nap magasan járt felettük, arany, ezüst, éjfekete, mahagóni, fenséges fehér és vörös szárnyakon csillantak a sugarai.

Az ellenfél fölénye látványos volt, de a harcteret uraló szent és tekintélyes sereg ellen nem nyerhettek. Sose nyertek. Küzdöttek, téptek, vagdaltak, sebeztek, ám végül mind elestek és a győzelem minduntalan az övék volt.

Castiel ismét mozdult, leterítette a támadóját és a sárba taszította az élettelen tetemet. A vad szemekben a félelem és a döbbenet volt az utolsó érzelem, ami örökre megragadt és nem szállt tova. A kezeiből kihullott a fegyvere, esetlen, hasznavehetetlen tőr volt az angyali porhüvelyek ellen.

Kiáltások, újra kiáltások és üvöltések szakítottak bele a csendbe, a pillanatnyi csendbe, ami az ellenfele lesújtása után körülvette. Követte a hangokat, ment tovább, előre, tovább a parancsnoka felé. A parancsnokhoz, aki ma is, mint minden alkalommal az élükön vonult csatába, mutatta az utat és velük küzdött, értük, az oldalukon. A kardja kitűnt mindüké közül, gyilkosan csillant, csapott le és zúzott össze mindent, ami az útjába került. Halotta a legendákat, ismerte őket, azokat, amiket róla és Gabrielről mondtak. A két arkangyal halálos volt a csatamezőn, és ha együtt vonultak fel a gonosz ellen, a pusztításukat égen és földön imák, himnuszok zengték és dicsőítették. Ma csupán az egyikük haragja söpört végig a szörnyeken. Egyedül, az oldalán a hű követőivel, akik büszkén álltak mellette és teljesítették a parancsait. Castiel ugyanezt tette. Ma is, mint számtalan korábbi alkalommal.

A pengéje nem pihent, irtotta az elé kerülőket és a társaival együtt közeledett a feletteséhez. A kör zárult, lassan és biztosan egy pontban gyűltek össze és halált hoztak a köréjük tömörülőkre. Még mindig küzdöttek, sokan küzdöttek ellenük, nem látták be, hogy nincs esélyük a győzelemre. Sose volt. Az angyalok ellen nem volt. Michael ellen nem lehetett.

Sírás, üvöltés, jajveszékelés mindenhol. Csatakiáltások, erőszakos, keserű, reménytelen támadások. A fegyverek nem pihentek, és ők sem. Néha szárnyak tárultak ki, óvták önmagukat és egymást, tollak akadtak össze és gyilkos pontossággal csaptak le.

Arany toll simított végig az övén. Váratlan, hirtelen jövő, villámszerű csapásként ható érintés volt a sötét szárnyakon. A feje a parancsnoka felé fordult, és a mozdulattal együtt lendítette a jobbjában szorított pengét és ölte meg a másik mögé került, orvul támadó bestiát. A zöld tekintet nem siklott tova, nem pillantott másra, nem nézte a mellette levő szörnyet, akit a magasba emelt kardjával semmisített meg. Zöld és kék egymásba forrt és az újabb vérivó érkezése kényszerítette őt is és az arkangyalt is, hogy ismét cselekedjenek.

Nem először segítettek egymáson, nem először mentették meg a másik életét, vagy akadályozták meg, hogy súlyos, fájdalmas sebeket kapjanak. A mai sem volt kivétel, sokszor tapasztalt, megélt pillanat volt. Az volt, Castiel annak érezte. Egy sokat megélt, sokat átélt perc, mozdulat. Az volt, ám mégis más. Egy ismeretlen ok miatt az volt. Távoli, megfoghatatlan, forróságot hozó, teremtő, megtartó ok.

Egy ok, ami a győzelem után is vele volt, a mélyben motozott, vele élt, mozgott, lélegzett.

Megfoghatatlan…

Ismeretlen…

Elnyomást nem tűrő érzelem.

Mélyen. A mélységben lapult, rejtőzött, nem cselekedett, nem követelt, nem akart. Csupán létezett, várt, és ha szükség volt rá, újra kinyúlt és óvta azt, akiért létezett. Az arkangyalt, aki régen, talán felfoghatatlanul régen teremtette őt.

Benne.

A mélységben…

Az emberi porhüvelyének és az angyali szívének a mélyére.
 

Következő fejezet>>

***

Aj-jaj... *halkan suttogja a sötétből*: még két fejezet és véget ér a regény. :) Éééés most rettegve világgá szalad és igyekszik az utolsó két fejezetet hamar rendbehozni. :)


4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Kezdenem azzal h imadom az osszes tortenetedet es azt ahogyan irsz! <3
    Viszont, ez a tortened valahogy nem tudott megfogni, es ezt nagyon rossz leirni (hidd el, tenyleg az)!
    DE! Ennek ellenere befogom fejezni es elfogom olvasni a maradek ket fejezetet, mert tenyleg odaig vagyok az irasaidert! <3
    Nagyon rossz ez most, mert azok utan h megtudtam, a te kedvenced viszont ez a tortenet, en is nagyon probalkoztam vele, de nekem kicsit zavaro volt, pedig te szepen felepitetted, azzal nincs gond, egyszeruen csak nem fogott meg ugy mint a tobbi. :(
    Ennek ellenere imadlak tovabbra is, es alig varom h olvashassam toled akar ezt, akar mast! <3
    Nagyon varlak vissza! <3
    Koszonom! <3

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia ismét! :)

      Óóó, semmi baj, ne aggódj, és nehogy emiatt bűntudatod legyen. :) A kezdetektől fogva tudtam, éreztem, hogy ez a ficem bizony mumusom lesz, kis fekete báránykám, de ennek ellenére is folytattam, nagyon folytatnom kellett és... De nagyon is értelek, mert tudom, hogy mik a gyengéi, mik azok, amik miatt valóban a legkevésbé kedvelt történetem. És nincs ezzel semmi baj, nem vagyunk egyformák, nem tetszhet mindannyiótoknak minden, amit alkotok. Én is olvasó is vagyok, én is ugyanúgy működök, szóval teljesen megértelek. :)

      Kicsit visszatérve a "fekete bárányka" dologra... Ez szerintem egy elég erős kihívás volt nekem is. Hogy képes legyek a mélypontokon átlendülni,egyedül, hogy akkor is menjek tovább és írjam, mert nagyon szeretem és ki tudja, hátha akadnak, akik végigkísérik majd a történetet és talán tetszik majd nekik. Közben pedig... Közben ATGB egy olyan csodálatos utazásra vitt... Tele akadállyal, nehézséggel, fejfájással :D Szép és kínzó percekkel... :D Hogy az út végére még mélyebbre ásta magát a szívemben. Ezt érezheted, ezt a különleges kapcsolatot, ami nagyon köt a regényhez. :) Mindet szeretem. Nagyon. Egyik barátnőm olyan jól megfogalmazta. Vannak a ficjeim, a gyerekeim, és van ATGB. Amit ő se tud hova tenni, mert külön kategória, különleges. Persze ez lehet jó és rossz értelemben is. :D

      Uh, te jó ég, nem terveztelek itt csakazértis untatni a regénnyel, ne hari, nem ez volt a szándékom. Csak valahogy megpróbáltam kifejteni, amit fölösleges, meg tényleg elmondani, hogy nagggyon is megértelek, sőt, és tényleg nincs semmi baj :)

      De azért köszönöm, hogy adtál neki esélyt és hogy azért érdekel a vége is. Közel van, szóval nem kell már sokáig "szenvedned" vele. :) Aztán ki tudja, hogy mit hoz a jövő, milyen ihletek támadnak be és mi jár majd még itt a blogon. ;)

      Nagy ölelés :)

      Nienor

      Törlés
    2. Szia.
      Olvastam a kommentet, ahogy mindig mindent elolvasok, ami megjelenik az oldalon és úgy éreztem, hogy el kell mondjam, hogy nekem pedig az ATGB a kedvenc történetem és úgy örültem, hogy végre föltetted, és nagyon vártam, és szerintem csodás lett/lesz és hihetetlen az a kitartás amivel a sok nehézség ellenére is megírtad és végig „küzdötted” és befejezted.
      Igen nehéz a történtet és nehéz megfogalmazni azt is, hogy miért és azt is, hogy miért különleges mégis, még így annak ellenére is, hogy nem ismerem a végét és majd megörülök, hogy végre olvashassam. Ha gondolod töröld ki, de úgy érzem meg kell írjam nekem mit jelent.
      Én abban hiszek, hogy egy embernek/léleknek több élete van és mikor újra leszületünk testbe a földre elveszítjük/elveszik az emlékeinket, de egy hely, egy személy, akár csak egy illat, vagy egy hang megmozdít valamit belül, valami megmagyarázhatatlant, ami titkon szunnyad, és akkor próbálunk belekapaszkodni, hogy akár csak egy pillanatra belássunk a függöny mögé, hogy megtudjuk ki az aki a szálakat mozgatja, hogy mi ez az érzés honnan ered miért olyan jó vagy miért olyan ijesztő, de ahogy jött úgy elillan a pillanat és vele az érzés is. Ha nem figyelünk talán észre sem vesszük, hogy ott volt.
      Nekem ezt az érzést adja a történet. Tudom, hogy szegény Cas leginkább a poklok poklát éli meg amíg visszatér minden, amíg összeköti a szálakat, amíg rábukkan az igazságra, és tudom, hogy néha szívesen feladná, hogy már nem bírja de mégis csinálja, vállalja, nem adja föl, mert ő is tudni akarja, hogy mi rejtezik a mélyben és tudom, hogy ha rám rámzúdítanák az elmúlt akár csak 3-400 évet (nézzük meg a történelmet), hát nem biztos, hogy ilyen erős lennék de biztos én is tudni akarnám.
      És ezért fantasztikus a történeted mert a létezés olyan mélységeit boncolgatja amibe szerintem sokan bele sem gondolnak. Nekem legalább is ezt jelenti és ezt meg kellett írnom neked.
      Köszönöm szépen, hogy olvashattam, minden pillanatát imádtam, és alig várom a folytatást. Üdv. Alex

      Törlés
    3. Drága Alex!

      Remélem, hogy nem haragszol, hogy így köszöntelek.
      Egy hosszabb "történettel" kezdem, hogy értsd, hogy miért így kezdem és miért csak most válaszolok.

      Azt hiszem, hogy amikor valami mélyen "üt" és eltalál, azokhoz tényleg idő kell nekem, hogy megemésszem és tisztességesen képes legyek reagálni rá. Hála vééégre a jól működő appnak, azonnal tudtam is olvasni reggel a kommented, amivel pont egy mély időszakban sikerült a lehető legjobban "elkapnod", jó értelemben. És ahogy olvastam a soraidat... Éreztem, hogy felemelsz és okkal akkor és úgy kellett a kommentednek elérnie engem. Lehet, hogy hülyén hangzik, de volt ott egy kis Sors keze is. :) És amint elolvasod majd a legutolsó fejezetet, még inkább érteni fogod, hogy miért mondtam ezt. Ha mégsem, csak írj majd rám és megsúgom. Spoiler miatt sajnos most nem mondhatok többet. :)

      Szóval így indult az utam Veled. :) És hiába ezredjére olvasom a soraidat, amik okkal nagyon elkapnak ismét... Rá kell jönnöm, hogy a fránya spoilerek miatt még mindig nem sokra reagálhatok. :D

      "a létezés olyan mélységeit boncolgatja amibe szerintem sokan bele sem gondolnak. Nekem legalább is ezt jelenti és ezt meg kellett írnom neked. "

      Ezt hadd emeljem ki és engedd meg, hogy egy óriási köszönömmel és öleléssel háláljam meg. El se tudod képzelni, hogy mennyit jelent nekem, hogy így látod a regényt, hogy ezt adja neked. :) Okkal borzasztóan közel áll hozzám a téma, és szerintem erre itt te is jól ráéreztél. :) Te jó ég, ezek után még inkább várom, hogy feltegyem nektek az utolsó két fejezetet, hogy ezt-azt bátrabban kivesézhessek veletek. :)

      De addig is kis türelmetek kérem majd és köszönöm a támogatásod. :) Ahogy említetted, nos igen, ATGB-nél ez nagyon sokat jelent most nekem <3

      Nienor

      Törlés